Eső után köpönyeg – avagy: A magunk állította szobor ledöntése megoldhatatlan látszó feladat

A copyshop körül zajló, Schmitt Pál nevével fémjelzett, hercehurcával kombinált haccacáré legfőbb kérdése pediglen az lehet, megerősödött-e annyira a nép, hogy húsz egynéhány esztendő múltán végre kieszközölje a politikai osztálynál, hogy tagjai többé ne tekinthessék magukat kivételezetteknek, a társadalom felett állónak! Akár jogi, akár erkölcsi, akár morális értelemben.

Amikor az ember arra a meggondolatlan lépésre ragadtatja magát, hogy véleményével, gondolataival kiáll a széles nyilvánosság elé, fel kell vállalnia megszólalásának összes következményét. Én is éppen ezt teszem most…

A felsőoktatás berkeiből már érkeztek olyan információk, melyek arról számoltak be, hogy kellő olvasottság hiányában az egyetemi hallgatók jelentős részénél szövegértési nehézségek merülnek fel. Sajnálattal kellett megtapasztalnom, hogy nem csak náluk, de sok esetben az ún. polgári oldal tagjainál, szimpatizánsainál is. Most vagy az van, hogy nem is látják, mit olvasnak, vagy az van, hogy ténylegesen nem értik meg, nem fogják fel a szöveg jelentéstartalmát.

A köztársasági elnök úr plágium ügyével kapcsolatban megfogalmazott előző írásom (Dr., dr., vagy egyszerűen csak Schmitt?– avagy Pali bátyánk (alias copymaster aus Ungarn/from Hungary) világra szóló esete a fénymásolóval, avagy a Gutenberg-galaxis rejtélye –) kapcsán kellett levonnom az iménti sajnálatos következtetéseket. A teljesség igénye nélkül idéznék a kommentekből:

Per Spegulo

„Kedves “öntudatos”. Gratulálok!

Amikor én kisgyerek voltam, engem még arra tanítottak, hogy a kisebbet, a szerencsétlenebbet, a gyöngébbet nem bántjuk.

Most ön odament és százhuszonharmadiknak belerúgott ebbe az emberbe.

Gratulálok, látva csatlakozni a liberális csürhéhez (Madarat tolláról, embert öröméről) – mert az a szólás is igaz: similis simile gaudet. .

Nem kell szeretni, nem kell mentegetni… de odamenni… minden kockázat nélkül leköpni… ez sem nem férfias, sem nem bátor, sem nem becsületes.”

Távol álljon tőlem, hogy ünneprontó, ne adj’ isten demagóg legyek, de nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem. Egy ország tekintélyét lejáratni férfias, bátor és becsületes cselekedet? Ezt a kérdést még akkor is fel kell tennünk magunknak, ha nem köztársasági elnöknek, pusztán egyszerű, mezei, nagy valószínűség szerint jó darabig munkanélküliként tengődő hót egyszerű diplomásnak készül valaki.

Per Spegulonak írt válaszomban sem írhattam mást, mint ami itten következik. Anélkül, hogy a kizárólagos igazság letéteményesének szerepkörében tetszelegnék, szintén átgondolásra javaslom, vajon ki a kisebb, a szerencsétlenebb, a gyöngébb? A tökig eladósított, horribilis TB-járulékokkal kiszipolyozott, európai árakkal mérve is katasztrofálisan alulfizetett, de egyelőre még öntudatos magyar polgár, vagy a kifutópályáról elnöki konvojjal direktben kimenekített legfőbb közjogi méltóság? A választ a tisztelt Olvasóra bízom.

Azt gondolom, talán kanalsgem barátunk fogalmazta meg a legtömörebben a dolog lényegi részét, melyet a sokaság nagyon úgy tűnik, vagy rögvest szem elől téveszt, vagy egyszerűen elsiklik felette, vagy eszébe sem jut, hogy az egész ügy leglényegesebb momentumaként figyelembe vegyen és kezeljen:

„Nem szabad elfelejtkezni arról, hogy az elnök személye, annak ellenére (vagy pontosan azért), hogy a (teljesen errodált) politikusi gárda (maffia) nevezi ki, egy bizonyos ideig, ha tetszik, ha nem, Magyarországot képviseli.

Személyében ez az ember a legkiválóbb, legtámadhatatlanabb, erkölcsileg, és kvalitásában kifogástalan személy kellene, hogy legyen.

A választópolgároknak közvetlenül semmi lehetőségük nincs az elnök megválasztásában. És, ha így sikerül a politikusoknak, az elnök személyére voksolni, mint ahogyan SP-re (gyakorlatilag o.v. választotta) most, akkor a választópolgárok, nem tehetnek mást, mint kimondják, amit gondolnak az elnökről, és akkor, amikor az aktuális.”

Fabula nevű hozzászólónkat idézném még, mert nála érhető tetten leginkább, mi is az igazi probléma:

„Ez egy politikai keverés, ami a mindenáron való jelenlegi kormány lejáratását szolgálja. Az ügy felderítése, azonban nem Schmitt Pálnak ártott a legtöbbet, hanem az ország hírnevének. Ez köszönhető a „tisztelt” hőzöngőknek, és aki nyilvánosságra hozta a plágium tényét. Erre mondják azt : „ha hallgattál volna bölcs maradtál volna”

Tulajdonképpen valami ilyesmire gondoltam, amikor előző írásomban annak próbáltam hangot adni, hogy valami kis igazsága minden megszólalónak van. Egy a gond! Mindig az események után kullogunk, ráadásul soha nem a lényegre figyelünk oda, ahogyan történt ez Fabula barátunk hozzászólásában is.

Van egy, a nép ajkán született bölcs mondás. Az azt mondja: „Kár a kiömlött tej miatt keseregni!” Bizony milyen kár! Nem tudom tetszettek-e hallani arról a mondásról, hogy a történelem nem ismeri a „Mi lett volna, ha…?” kezdetű mondatokat?

Fabulának természetesen tökéletesen igaza van, magam is teljesen egyetértek vele, mindannyian jobban jártunk volna, ha senki nem szól egy árva szót sem. Csakhogy nem ez történt, a fogpasztát már kinyomták a tubusból, azt oda visszapasszírozni, szinte már lehetetlenség. A feladat nehézsége vetekszik a magunk állította szobor ledöntésének fáradalmaival.

Rugózhatunk még pár órát azon, mi lett volna, ha, csak már nem érdemes, az idő régen túllépett ezen. Úgyis mondhatnánk: helyzet van. Fabula barátunk a legjobb példa rá, megint pusztán a felszínt kapargatjuk, elpazaroljuk az időnket és az energiánkat a lényegtelen részekre, miközben azzal nem foglalkozunk, ami tényleg fontos és számít, mert a tömegmédia véleményhatalmának eredményeként közénk dobott kommunikációs gumicsonttal szúrják ki a szemünket, ha bátorkodhatom kifejezni magamat ezzel a halmozott képzavarral.

Inkább ássunk egy kicsit a dolgok mélyére, mert nagyon úgy néz ki, hogy valakik ezúttal is rossz helyre tették a vonatkoztatási pontot. Frizura Varjú szavaival élve, muszáj lesz elvarrnunk a korrigáló szálat! Higgyék el, megéri.

Itt van mindjárt rögtön az első nagy probléma, ez a folyton folyvást felbukkanó kettősség. Már a miniszterelnöknél is tetten érhető, szinte napi gyakorlattá vált. Egyre sűrűbben találkozunk ezzel a jelenséggel mostanában, akár mérce, akár beszéd formájában.

A sajátos hazai törvénykezésnek köszönhetően nagyon könnyű ám jól érezni magunkat a bebetonozott hatalmi pozícióban. Az ember hajlamos arra, hogy örökéletűnek képzelje magát, és a megszerzett status quo-t. Később persze annál nagyobb a pofára esés. Most ez látszik megképződni. Darab idővel ezelőtt még egy ország szívott azon, hogy Francisco gyakorlatilag mozdíthatatlan, ha esze ágában sincs önként és dalolva lemondani, akkó’ bizony marad! S lám, most az akkori ellen emberéről derül ki, hogy az ő személye meg sérthetetlen.

Ejnye-bejnye! Ilyen van? Bizony van! Egyszer hopp, másszor meg kopp! Asszem erre mondják mifelénk, hogy politikai váltógazdaság, vagy valami ilyesmi?

(Nekik az, mert folyton egymást váltják, csak nekünk tűnik mindig állandónak, mert mi szenvedjük el és meg.)

Pedig még innen is fordítható lenne a dolog! Jól már sehogy se lehet kijönni belőle, legfeljebb a károkat lehet csökkenteni, de hát az is több a semminél!

Gondoljanak bele! Aki Á-t mond, mondjon B-t is! Sőt! most már lassan C-t is!

Kiállna a miniszterelnök és aszondaná, jól van gyerekek, amilyen az adjon isten, olyan lesz a fogadj isten is! Innentől akkó’ az összeset! Az a minimum, hogy a 2014-es választási kampányra időzítem az eredményhirdetést. Igaz, hogy ez mán vajmi keveset ér, eső után köpönyeg, de ha mán mi szívunk, szívjatok velünk együtt ti is! Na ez az a bizonyos sokat emlegetett „Együtt sírunk, együtt nevetünk!” metódus. Asszem ennél demokratikusabbat el se lehetne képzelni. Nem igaz?

Ne legyenek kétségeink, mert innentől kezdve, amíg Schmitt Pál üdögél az első számú fotöjben, mint az országot egyszemélyben megtestesítő fő halja kend, mindaddig, s még azon túl is, állandóan az orra alá dörgölik, amíg csak él, hogy lopott (plagizált – ne felejtsük el, hogy most már hivatalos papír is van róla!), aki meg lopott, arról azonnal tudjuk, hogy hazudik is, aki meg hazudik, az egyúttal csaló is. Semmi extra, csak a szokásos ügymenet. Még egyszer mondom, rugózhatunk ezen még órák hosszat, csak értelme nem sok van.

Az alcímben a magunk állította szobor ledöntésének nehézségére szeretném felhívni a tisztelt Olvasó figyelmét. Tulajdonképpen még ebben sem lehetünk biztosak, hiszen egyes vélekedések szerint Pali bátyánk megválasztását állítólag maga a nagyságos vezérlőfejedelem erőszakolta végig a már nem annyira fiatal és már annyira nem is demokratákon.

A hozzászólásokat olvasva a nagyember iránti feltétlen, odaadó rajongás, és egyfajta elkorcsosult vagy némiképp csökevényesedett személyi kultusz keverékével találkozik a gyanútlan szemlélő. Ez a fajta, a tekintélyelven alapuló manipuláció a legveszélyesebb, mivel ez az érzelmek útján fejti ki hatását, észérvekkel nem lehet meggyőzni a másikat. Az pedig, hogy szerencsétlen betűipari kisiparos leírja erről a gondolatait, olykor hangos nemtetszést arató stílusában, nem biztos, hogy csak és kizárólag a botcsinálta zsurnaliszta tehet, ne felejtkezzünk el arról, hogy ügy is van. Úgy lehetett ügy, hogy a köztársasági elnök alapot adott rá, hogy ügy legyen belőle.

Ez egyébként még mindig a szerencsésebb eset, régen egyszerűen eltették láb alól a rossz hírek hozóját.

Van aztán itt egy másik kettősség is, amely a maga nemében legalább ugyanilyen érdekes, és tulajdonképpen a kettős mérce, vagy -beszéd egyik alfaját alkotja. A hitelesség vagy hiteltelenség kérdésköre.

Nem tudom emlékeznek-e még az öreg mamira, aki 96 gurigával a hóna alatt, egyszerűen kisétált a BKV-tól? Számomra ebben az ügyben sem a pénz volt a legérdekesebb momentum. Hagyjuk is a felszín hiába való kapargatását, a tisztánlátás kedvéért hatoljunk itt is kicskét mélyebbre.

Minden olyan esetben, amikor a botrány kirobbanása után odatolták a mikrofont a posztkommunista fő funkcik orra alá, az előre betanult sablonválasz is ugyanúgy hangzott: Ki kell vizsgálni, hogy jogszerű volt-e! Ha nem, akkor el kell járni a törvény betűjének megfelelően.

No, mármost azért érdekes az ügy, mert akkor posztkommunistáméknál a lőtéri kutyát nem érdekelték olyan fogalmak, mint erkölcs, etika vagy morál, meg ilyesmik. De hát miért is érdekeltek volna egy olyan pártot, ahol maga a soraikból szalajtott kormányfő mondta rezignált nyugalommal: „Lehet, hogy nem erkölcsös, amit teszünk, de jogszerű.”

Bezzeg most!  Elő az erkölccsel, a morállal, és az etikával! A jog meg, ezúttal (nincs hasznunkra)le van szarva! Posztkommunistáméknál most az nem érdekli a lőtéri kutyát sem, hogy elveszik-e az elnöktől a kisdoktori címet, vagy nem. Mint utóbb kiderült, elvették.

Na és? Legfeljebb nem lesz ott a déer a neve előtt. És akkó’ mi van? Merthogy a kisdoktori blama jogilag köszönőviszonyban sincs a köztársasági elnöki poszttal.

Azt mondod erre, de hát ezek hiteltelenek? Hát persze, hogy azok! Mindenki tudja, akinek egy csepp esze is van! Nem is kell őket komolyan venni! Ugyan vajon mondja meg nekem valaki, egy olyan ember, aki kormányfőként szembeköpött egy egész nemzetet, azok után, amit ezzel az országgal tett, beszélhet még hitelesen egyáltalán bármiről? Természetesen NEM! De azért csak tekeri tovább a verklit, mindig ugyanazt a lemezt teszi fel. Teszi, mert teheti! És még mindig van közönsége! Emberek, ebben ez a legszörnyűbb!

És senki nem mer, de lehet, hogy nem is akar szólni neki a sajátjai közül sem, hogy papa, húzódj mán arrébb a mikrofonos pulpitustól, mert neked itt – a jogit leszámítva – semmiféle emberi mércével mérhető alapod nincs, hogy akár egyetlen hang is kigyűjjön a torkodon a széles nyilvánosság számára elérhető formában, mert csak a levegőt mérgezed vele. Ennyit a volt miniszterelnök felkent erkölcscsőszként való ripacskodásáról és annak hitelességéről vagy hiteltelenségéről.

Aztán itt van egy újabb kettősség.

Egész eddig azt láttuk, azt hallottuk, erre áhítoztunk, arra vártunk, hogy végre nálunk is az legyen, mint Nyugaton. A legkisebb szellőrezdülésért, ha csak a gyanú árnyéka rávetül valamelyik főmuftira, már szedelőzködnek és veszik a sátorfájukat. Muszáj nekik! Ha esetleg nem akaródzik, csak vakarózik, akkor a saját pártja ebrudalja ki, mondván, árt a tekintélyüknek meg a népszerűségünknek. Most meg, hogy véletlenül megképződik egy ilyen kis hazánkban, köszönjük szépen, nem kérjük, mer ez a mi kutyánk kölyke, a mi almunkból szalajtott VIP-arc, és különben is jó ember ő, csak a körülmények áldozatává vált.

Már ne tessék haragudni, de az úgy nem működik, hogy a szabályok csak az egyik oldalra vonatkoznak, a másikra meg nem! Az meg aztán végképp nem, hogy egyik oldalra sem, csak az ún. lakosság köteles betartani a szabályokat, a magukat önkényesen fölébük helyező politikai garnitúra meg nem. Vagy mindenki megy a lecsóba, vagy senki! Asszem az öreg Yoda mester mondta nagyon bölcsen valamelyik erőpróba alkalmával: „Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!” Hát tényleg, most mán jó lenne dűlőre jutni néhány dologban.

Tisztázzuk, mielőtt megint valaki félreérti! Itt nem a kisdoktori címmel van a gond, hiszen azt visszavonták. Úgyis mondhatnám, papír van róla, tehát ezzel egyúttal jogilag is elismerték, hogy Pali bátyánk bizony jogtalanságot követett el. A köztársasági elnök személyén keresztül ennek morális árnyéka vetül az általa betöltött intézmény, s ezzel együtt az ország tekintélyére is. Természetesen lehet takarózni a sérthetetlenséggel, de az egyben nem jelent feddhetetlenséget is, márpedig, ahogyan azt kanalsgem barátunk oly kitűnően megfogalmazta, az elnök személyében a legkiválóbb, legtámadhatatlanabb, erkölcsileg, és kvalitásában kifogástalan személy kellene, hogy legyen.

Mindazonáltal társadalmunk tényleg meglehetősen siralmas állapotokat mutat. Senki sem tudja megmondani, megtisztulunk-e valaha is a múlt szennyétől, mocskától, és az azt magukban tovább hordozó pernahajderektől.

Olvasom Kassai Ferenc Jövőnk.info-n megjelent írását és megint csak azt látom, hogy itt bizony alapvető gondok vannak.

„Kritikus helyzetben mutatja meg mindenki, milyen a jelleme. A söpredék most ilyen helyzetbe akarta hozni Schmitt Pál államelnököt. Arra számítottak, hogy úgy fog viselkedni, mint Göncz ‘patkány’ Árpád köztársasági elnök 1992. október 23-án, ahol is Árpád-sávos zászlókkal megjelenő budapesti MNA-tagok kifütyülték.

(…)

Az elnökkel azonban ráfaragtak. Nem olyan, mint a börtönbesúgó, vagy a ‘mindenki Ferikéje’, de még olyan sem, mint a hátizsákos, hanem egy volt olimpiai bajnok, egy férfias sportágban, párbajtőrvívásban

(…)

Nem tiszteljük különösebben Schmitt Pált, de azért azt tudjuk, hogy az eddigi elnökök közül toronymagasan kiemelkedik. Ez a söpredék baja vele. Magyar, férfi, és nem gyáva. Három óriási rossz pont ez a cionliberálisok szemében.”

Bizony, kritikus helyzetben nemcsak ez az alávaló söpredék, de Scmitt Pál is megmutatta milyen a jelleme. Ragaszkodik a székéhez, mert neki igazsága vagyon. Természetesen joga van hozzá, hiszen normál üzemmenetben gyakorlatilag elmozdíthatatlan. Mai terminus technikus-szal élve: személye sérthetetlen! Egy a gond! Akár órákig magasztalhatja valaki az államelnök nacionáléját, kitűnőbbnél kitűnőbb tulajdonságait, az igazi probléma az, hogy egyáltalán fogást lehetett keresni rajta, s a mi még nagyobb, hogy találtak is! Ezt azzal elintézni, no pláne lelkesedni érte, hogy a köztársasági elnök, férfi módjára, derekas kitartással látott neki a ráborított szar ellapátolásának, hogy is mondjam csak, talán szükséges, de semmiképpen sem elégséges feltétel, legalábbis enyhén szólva furcsa. A legnagyobb baj az, hogy a söpredék ilyen helyzetbe hozhatta az elnököt, mivel volt alapja. És ez még akkor is így van, ha tetszik a polgári, a nemzeti oldallal szimpatizálóknak, ha nem.

Megint elrugózhatunk még órákig azon, hogy ezek mennyire szemetek, vagy mennyire söpredékek, igen azok! No, de hát ezt hosszú évtizedek óta tudjuk róluk, annak idején OV is kinyilatkoztatta: abban a pillanatban, hogy lehetőségük nyílik, azonmód rárontanak a Nemzetre. Miért csodálkozunk, hogy újra és újra megteszik? A gond az, hogy ezúttal be is jött nekik.

Engedtessék meg nekem, az adófizető barom státuszába besorolt állampolgárnak, aki tulajdonképpen ezt az egész hóbelevancot sokadmagammal finanszírozom, hogy  továbbra is kanalsgem barátunkkal értsek egyet – és ez meg az én szívem joga, akármennyire tetszik, vagy nem tetszik ez másoknak –, hogy az állam első közjogi méltóságától elvárjam, elvárhassam azt, hogy „személyében ez az ember a legkiválóbb, legtámadhatatlanabb, erkölcsileg, és kvalitásában kifogástalan személy kellene, hogy legyen.”

Természetesen tudatában vagyok annak, hogy ezen elvárásnak meglehetősen nehéz megfelelni, nem is biztos, hogy minden esetben sikerül, de legalább törekedjen rá az illető.

A plágium beigazolódott vádja felvet bizonyos erkölcsi, etikai és morális kérdéseket, valamint aggodalmakat is, melyek egy közember esetében minden bizonnyal kevésbé tartanának számot az érdeklődésre, itt azonban az ország első számú polgáráról, a köztársasági elnökről, az általa betöltött hivatalról, s ezzel együtt az ország tekintélyéről van szó.

Kétség ne legyen afelől, hogy a kommunikációs attak offenzívája új fordulatot fog venni, nagy valószínűség szerint turbo fokozatba kapcsolnak, még erőteljesebben fog folytatódni. A Sándor Palota előtt tüntetők közül az egyik megszólaltatott fiatal valami olyasmit mondott, hogy Pali bátyánk hazugsággal doppingolta elnöki teljesítményét. Ráadásul Schmitt Pál Obinak adott interjújában újabb magaslabdát adott fel az őt kikezdő sajátosan összeállt masszának. Az elnök azt mondta olimpikon módjára ki fog tartani és harcba száll a PhD tudományos fokozat megszerzéséért, így 70 évesen. Már hallom is lelki füleimmel, amint beszólnak neki, hogy az igazi olimpikon csalás nélkül küzd. Lehet nyugodtan felháborodni, elküldeni a zsurnalisztát akár a jó édes anyjába is, de élő közvetítésben láttuk a tévében, ez a szellemiség, ez a mentalitás bizony jelen van ma Magyarországon. Meg is nyilvánul annak rendje, s módja szerint. Valahol még meg is lehet érteni.

Száz szónak is egy a vége, asszem át kellene állítani a váltókat, méghozzá legfőképpen az ún. polgári oldalon. A lényegtelen technikai részletkérdések, a felszín hiábavaló kapargatása, valamint a szemlélődés fogyatékosságiból kifolyólag hibás értékrend alapján történő rossz következtetések levonása után a teljesen hiábavaló korrigálásért való lelkesedés helyett, immáron koncentráljunk a lényegi kérdésekre.

Az egyik ilyen lényegi kérdés: joga van-e elvárni a magyar társadalomnak az őt képviselő és megtestesítő köztársasági elnöktől, hogy személyében ez az ember a legkiválóbb, legtámadhatatlanabb, erkölcsileg, és kvalitásában kifogástalan személy legyen? A válasz egyértelműen: IGEN. Márpedig – akár tetszik ez az ún. polgári oldalon aggódó tömegeknek, akár nem – ennek éppen ellenkezőjét láttuk megképződni. És ez még akkor is így van, ha abban az időben ez volt az általánosan bevett gyakorlat.

Egy olyan helyzetben, amikor a köztársaság első emberéről kiderül, hogy személyében nem támadhatatlan, erkölcsileg nem kifogásolhatatlan személy, akkor ne azon aggódjunk, hogy a politikailag ellenérdekelt fél pusztán a politikai haszonszerzés oltárán feláldozva az ország imídzsét, felelőtlenül és meggondolatlanul kiállt a nagy világ elé az elnök elleni váddal, mert akkor lehúzhatjuk magunkat a fajanszon!! Aggódhatunk rajta, csak éppen semmi értelme sincs! Már nem itt tartunk, ezt az idő már rég túlhaladta. Kár a kiömlött tej miatt keseregni! A baj már megesett.

Természetesen a helyrehozhatatlan helyrehozatalára tett hiábavaló erőfeszítéseiért érezhetünk szimpátiát Schmitt Pál iránt, tisztelhetjük is őt ezért, még a képzeletbeli Sziszifusz-díjjal is kitüntethetjük, mert körülbelül annyi eredménnyel jár majd ezirányú tevékenysége, de az ügy, vagyis a köztársasági elnöki hivatal, valamint az ország tekintélye szempontjából ez teljesen indifferens.

A másik, legalább ennyire fontos, ha nem még fontosabb kérdés, amivel kis írásomat indítottam. Vajon megerősödött-e annyira a nép, hogy húsz egynéhány esztendő múltán végre kieszközölje a politikai osztálynál, hogy tagjai többé ne tekinthessék magukat kivételezetteknek, a társadalom felett állónak? Akár jogi, akár erkölcsi, akár morális értelemben.

A stabil kormányzás ürügyén annak idején ripsz-ropsz kivették az emberek kezéből a választás lehetőségét. Ugyanezen megfontolások alapján tették elmozdíthatatlanná (értsd: megbuktathatatlanná, leválthatatlanná) a mindenkori miniszterelnököt. Ennek eklatáns példája a 2006. október 23-i eseményeket kiprovokáló, országos és tömeges felháborodást kiváltó Francisco, aki gyakorlatilag szembeköpte az egész Nemzetet. Természetesen az sem véletlen, hogy az 50. évfordulóra eszkalálódott a dolog.

Pont az ő, „bármit bármikor büntetlenül és következmények nélkül megtehetek” példája mutatja a legjobban, mennyire fenntarthatatlanok az ilyen múlt eszmeiségén, gondolatvilágán és személyi folytonosságain alapuló rendszerek, mint amilyen a mienk is. Az állammonopolista szocializmus szétaprózódott vadkapitalizmusként éli tovább zavartalanul világát, miközben a volt eftársak most is alapvető ráhatással és befolyással bírnak, nem csoda, ha az ember nem érzékeli a változást. Talán ezért van az, hogy oly sokan még most sem tértek magukhoz, és nem azon keseregnek, hogy a köztársasági elnök – tetszik vagy nem az ún. polgári oldalnak – de bizony megbukott a hivatallal együtt járó morális próbatételen. Megméretett és könnyűnek találtatott. És ez tény. És ez még akkor is így van, ha sokak számára elődeihez képest sokkal jobb választásnak tűnt.

Végezetül emlékeztető gyanánt még egyszer kanalsgem barátunk köztársasági elnökkel kapcsolatban megfogalmazott alapvetése, amely minden körülmények között irányadó és kiindulási pont kell legyen a számunkra:

„Személyében ez az ember a legkiválóbb, legtámadhatatlanabb, erkölcsileg, és kvalitásában kifogástalan személy kellene, hogy legyen.”

Ez a mostani pedig nem az!

Tisztelt Olvasó! Velem együtt Önnel fizettetik ki ennek az egész hóbelevancnak a működtetési költségeit, és még azon túl is kizsigerelnek, kiszipolyoznak bennünket. Ha más már nem is, de legalább a morgás joga maradjon meg nekünk! Állampolgárként igenis hadd várjam el az állam első emberétől, hogy támadhatatlan, erkölcsileg és kvalitásában kifogástalan legyen! És ha kiderül róla, hogy nem az, akkor bizony szedje a sátorfáját, bárhonnan is szalajtották!

Mivel a jelenlegi szabályozás szerint mink, a pórnép egyszerű gyermekei nem választhatunk újat, hozzanak egy másikat!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő