És mi, magyarok, mi hova álljunk? (1.rész)

Talán a sors, talán a győztesek, vagyis a nem általunk írott történelem fura fintoraként az államszocializmus – tévesen rendszerváltásnak, legújabban rendszerváltozásnak titulált – félresiklott meghaladási kísérletének következtében a félmúlt itt maradt perc- és megmondó-emberei által levezényelt félelmetes tobzódásnak lehetünk szem- és fültanúi.

A szebb napokat is megélt posztkommunista elvtársi gárda mára kikopott, elkopott, de ahogyan azt az azóta klasszikussá vált bohóctréfában mondani szokták: „Van másik!”. A folyamat talán a szegfűmintás utódpárt soraiban a legszembetűnőbb, ahol a nagy öregek le- és eltűnésével olyan másod, illetve harmad vonalbeli nyikhajok kerültek a rivaldafénybe, akik még a szimpla párt-aparatcsik jelzős szerkezet kiérdemlésére is méltatlanok. Szegény Horn Gyufa valószínűleg forog a sírjában. No, de hát ez már legyen az ő gondjuk.

A mi gondunk maga a rendszer és annak változatlansága, változtathatatlansága! Az igazi szörnyűség ott van a dologban, hogy változást, pontosabban, dehogy változást, hanem annak még csak a látszatát is, kizárólag bennfentesek egy szűk köre idézhet elő (lásd: rendszerváltoztatás), és hogyan, hogyan nem, de valahogy sohasem a nép jön ki jól, ezekből a változásokból. Emlékezzünk csak arra, amikor televíziós beszélgetésekben nem egyszer elhangzik a politológusok szájából, hogy a két legfontosabb, s egyben legneuralgikusabb társadalmi változás, a rendszerváltozás és az Európai Unióhoz való csatlakozás vesztesei nagyjából egészéből ugyanazok!

Mindeközben a politikai lövészárok két oldaláról egykori KISZ-titkárok néznek egymással farkasszemet. Egyedül a gátlástalanság, a cinizmus, a pofátlanság vagy éppen a pökhendiség nagyságrendje és szervezettsége az, ami különbséget tesz kettejük között.

Most legújabban éppen a FIZESS! nevével fémjelzett úthenger-mentalitás úgy tűnik, busásan kifizetődik. A szocialista állam által megtestesített monopol-kapitalizmushoz, valamint az ezt jól jellemző központi kézi vezérléses kifosztáshoz szokott nép – egyelőre még – jól tűri a jelenleg regnáló kormányzat és annak vezetője részéről az autokratikus törekvéseket, hiszen az önkényesen még jobban eltorzított választási színjáték következtében immáron másodjára is kétharmados többség képződött meg a falakon belül. Ja! És nemcsak a liberális, de bárminemű demokráciával első ránézésre összeegyezhetetlennek tűnő visszamenőleges törvényalkotást is simán bekajálja a FIZESS!-re szavazó nagyjából egyharmad. Azé’ ez nem semmi! Úgy tűnik, még túl sokan vannak életben azok közül, akik a proletárdiktatúra idején szocializálódtak.

Fogalmazzunk diplomatikusan – Horn Gyufa, a nagy elődtől, Kádártól átvett kedvenc szavajárásával – a „lakósság” tekintélyes része oda van az ún. karizmatikus vezetőért. Vannak ugyan, kik állítni merészek, hogy a miniszterelnök (Orbán Viktor) személyében a karizmatikusvezető mifelénk most már inkább mutatja a diktátorra jellemző vonásokat, ismertetőjegyeket, de ezek csak pletykabeszédek. A magam részéről kíváncsian várom, mikor pendítik meg a következő fokozatot, mert ezt már csak egyféleképpen lehet felülmúlni, amikor majd áttérnek a zsarnok kategória használatára. Gondolom ezt a statárium kihirdetésekor amúgy a lebutított és félrevezetett lakósság magától is, mintegy automatikus folyamat keretében azért csak érzékeli majd. Ha akkor sem, akkor nekünk tényleg annyi! Irányba vehetjük a mellékhelyiséget és lehúzhatjuk magunkat a fajanszon!

Pedig láttunk már ilyet, átéltünk már ilyet, csak akkor kevésbé brutálisan, és időben hosszabban elnyújtva raboltak, fosztottak ki és aláztak meg bennünket. És ami egy nagyon lényeges különbség, hagytak élni, szemben a mai gyakorlattal, ahol már csak egyéni túlélésre kondicionálnak. Talán ezért nem tűnt fel annyira, hogy a MOCKBA-Brüsszel helycserés támadáson kívül itt gyakorlatilag az égadta világon semmi sem változott.

De tulajdonképpen már erre is csak legyintünk, egyéni túlélésre berendezkedett kis közösségeink szüntelen alkalmazkodásaik közepette valahogy azért mégis mindig a felszínen tudnak maradni. Különös tehetsége van a magyar embernek ehhez a szánalmas evickéléshez, ahhoz, hogy a felszínen tudjon maradni. Legfőképpen akkor, amikor a legjobban próbálják a víz alá nyomni őt. Márpedig most nagyon próbálják!

Egyik – a kelleténél jóval hosszabb, körülbelül nyolc évig elhúzódó – alkalommal a pártállami időkből szalajtott KISZ-titkár osztotta az észt és a demokráciát, de nem is akármilyet ám, hanem a liberálist, mert hát nálunk csak olyan lehet, még akkor is, ha beledöglünk! Más – szintén a kelleténél jóval hosszabb, minimum nyolc évig, de ha így folytatjuk, még ennél is tovább elhúzódó – alkalommal pedig az egykor szebb napokat látott önkéntes néptribun ragadja magához a szót és minden más, a nép feletti hatalom gyakorlásához szükséges, elégséges, valamint nélkülözhetetlen technikai eszközt.

A mentalitás az, amivel az utóbbi időben meggyűlt a bajom. Történt ugyanis, hogy Francisco ismét szólásra emelkedett. Már a „gyöngyszem” címe is olyan, hogy azonnal padlót fogsz tőle.

„Angyalok és ördögök?”

A teljes írás itt olvasható:

http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/403511_angyalok_es_ordogok

Mielőtt rátérnénk a részletekre, bemelegítés gyanánt arra kérem a tisztelt Olvasót, gondolkodjunk el egy kicsit! Milyen is ez a mi országunk, népünk, nemzetünk? Adva van egy ember, aki jött ahonnan jött, ismerjük majdnem a teljes nacionáléját. Nem feledkezhetünk meg arról a korántsem apró hibaszázalékról, amikor ez az ember, regnáló miniszterelnökként egy egész országot, népet, nemzetet gyakorlatilag rezzenéstelen arccal szembeköpött, és leküldött megalázóba. És ez az a pont, ahol értetlenül állunk a jelenség előtt. Nem EU-kompatibilis országokban lámpavason, golyóval a szeme közt, a közösség határain belül minimum tényleges életfogytiglanin lenne a helye ennek a fehérjehalmaznak, ehelyett őkelme, mintha mi sem történt volna, publikál. És senki nem mer, nem tud, nem akar szólni neki, hogy „papa, ne túráztasd magad tovább, takarodj a színről, húzd össze magad, zsugorodj össze apró pici ponttá, és meg ne szólalj, ha jót akarsz magadnak!”. Te ugyanis totálisan elvesztetted a hitelességedet, nálad a szavahihetőség, mint fogalom, egész egyszerűen megszűnt létezni. Nem! Ez az ember most is mérvadó tényező lehet ebben az országban. Pusztán azért, mert a sors és különböző pártintrikák mocskos játékainak köszönhetően behuppanhatott a miniszterelnöki bársony fotöjbe. És innentől kezdve ugye élete végéig jár neki a „miniszterelnök úr” megszólítás. Pedig, ha az éppen frissen börtönből szabadult olimpiai bajnoktól el lehet venni az elvileg élete végéig szóló járandóságot az olimpiai bajnokhoz méltatlan viselkedés miatt ugye… Francisco pedig nem kábs
zert termesztett, hanem megalázott egy egész nemzetet! Asszem ez mindennél jobban minősíti közállapotainkat.

A három majom, a „ne szólj, he hallj, ne láss” képe az, ami elsőre beugrik az embernek, hiszen még egykori sajátjai sem mernek szólni neki, nem kéne most már itt tovább erőlködni. Még most sem, amikor már kiderült, neki köszönhető egykori pártja, az MSZP szétrobbantása, későbbi mélyrepülése. Vannak, akik szerint Francisco tette a legtöbbet a nemzetért az őszödi beszéddel, hiszen összerántotta a népet, amelyik aztán kipenderítette őtet a hatalomból, méghozzá nem is akárhogy, rögvest kétharmados többség lett a falakon belül. Elsőre jól hangzik, de – ma már ezt is tudjuk – nem igaz! Francisco nem tett mást, mint népi felhatalmazásnak tűnő álca birtokában útjára indította a másik egykori KISZ-titkár nevével fémjelzett „Hogyan rendezkedjünk be a következő 40 évre?” című, első ránézésre amolyan „új-kádárizmusra” hajazó hatalomtechnikai módszertant, valamint annak gyakorlati megvalósítását. Azóta is a „kétharmados felhatalmazást kaptunk a választóktól” című mantrát halljuk állandó jelleggel.

Többször is hangot adtam azon hipotézisemnek, mely szerint a mi hazánk, Magyarország egyfajta „Mintha-ország”, egy amolyan nagyra nőtt, országos méretű Patyomkin-falu lett, ahol csak a főváros és talán még a megyeszékhelyek azok, amik az első ránézésre takarosnak tűnő homlokzatot adják, ám ha valaki benyitna valamelyik ajtón, az arcára nagy valószínűség szerint azonnal kiülne a döbbenet. Ki tudja, tán ez is egyfajta örökség a félmúlt államszocializmusából. Papíron minden smakkol, teljesítettük, néha még túl is teljesítettük a tervet, miközben a valóságban rohad minden széjjel. Olyan, mintha ez egy jól működő ország lenne, legalábbis a Kossuth tér-Rózsadomb közötti fekete luxusautó járat útvonaláról nézve mindenképp.

Csak máshonnan nem.

És bár első ránézésre olyan, mintha ezek ketten és az általuk vezetett bagázs minimum kikaparná egymás szemét, mert hát a másik az igazi szemét, egy valamiben megegyeznek, mindkettő félreérthetetlenül tudtunkra adja, hogy csak közülük lehet, pontosabban szabad választani!

Nem tudom a tisztelt Olvasó hogy van vele, de ilyenkor a magamfajta emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy hát akkor most mi, magyarok, mi hova álljunk? Mi, akik köszönik szépen, de elegünk van most már az immáron több mint két évtizede tartó példaadás kedvéért való okításból, érkezzék az a politikai lövészárok bármelyik oldaláról is.

Orbán tusnádfürdői beszédéből jól látszik, hogy bizonyos dolgok elodázhatatlanná váltak. Ha eszerint cselekedni még nem is engedik, kimondani, beszélni róla, szóba hozni most már muszáj lesz. Ha másért nem, hát azért, hogy az élére álljanak. Ha megakadályozni nem tudták.

A dolog azért is érdekes, mert maga a hatásvadász cím is nagyon beszédes, hogy ne mondjam, önmagáért beszél. Igaz, a szerző nem biztos a dolgában, hiszen kérdőjelet tesz a cím végére: „Angyalok és ördögök?” Nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen nem ért az idők szavából. Honnan is értene? Hiányzik hozzá, no, nem az ész és az értelem, inkább csak a lélek! Pedig érthetne, hiszen a nem más, mint Angela Merkel közölte velünk immáron félreérthetetlenül és mindenki számára világos, közérthető formában, hogy a multikulturalizmusnak nevezett fából vaskarikának – virágnyelven a liberális alapelvekre, érdekekre (és nem értékekre) épülő Európai Uniónak –, ahogyan az általa hangoztatott liberális demokráciának is, befellegzett. Magyarul: megbukott!

A görög angelosz szó jelentése: angyal, követ, hírnök. Angela, azaz a követ, a hírnök elmondta – mert muszáj volt, ha tetszik, Mer’ kel(l). Ez egy, az „aki a valósággal bárminemű hasonlóságot vél felfedezni, az csupán a véletlen műve” típusú apró kis szösszenetek közül. Aki ért belőle, ért belőle, aki pedig nem, hát az bizony így járt.

Sokszor – szintén a kelleténél jóval többször – van olyan érzésünk, hogy időről-időre újból a képzeletbeli kályhánál találjuk magunkat. Francisco írását olvasva értjük csak meg igazán, miért olyan nagy baj, ha most éppen Putyin személyében akad valaki, aki ki mer állni a nemzetéért, meri képviselni annak érdekeit. Megbontja a kialkudott, kipaktumozott, mondjuk úgy, rendezett káoszt.

És ez az a pont, ahol az is kristálytisztán rajzolódik ki előttünk, miért volt olyan zökkenőmentes a történelem honi kisiklatása az újratemetés színpadias díszletei közepette. Így hullott hazánk az egyik gyökértelen kaszt, az internacionalisták karjaiból a másik, szintén gyökértelen –magukat gyakran világpolgárnak nevező – kozmopoliták karjaiba. Mit mondjak, jól egymásra találtak.

Egy biztos, akármilyen (pl. demográfiai, gazdasági, történelmi,) szemüvegen keresztül nézzük az egykori Szovjetunióra erőteljesen hajazó érdekközösséget, melyet ma Európai unió néven ismerünk, úgy tűnik, vége van, mint a botnak.

Vége van, ahogyan vége van a bevezetőnek szánt első résznek is, de ne menjenek sehova, nem sokára jövünk vissza, a 2. résszel.

Addig is a Jó Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)