Dr. Polgárdy Géza: Legszeretettebb magyar verseim II.

Áprily Lajos (1887-1967):

                                 VALLOMÁS

                           (Kuncz Aladárnak)

Igaz, -: én itt a sorssal nem csatáztam,

én döbbent szemmel láttam itt a vért,

és nem lengettem omló barikádon,

fehér zászlót a véres emberért.

Viharokból kibomló új világért

csak álmom volt, nem lobbanó vitám.

Rohamra nem harsogtam riadókat

jövő – ködökbe zúgó trombitán.

A seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott,

sötét heggé simult minden dalon.

De mint a monda, tóba hullt harangja,

a mélyben él az ember-fájdalom.

S én nem tudom, hogy meddig él a versem,

titánok halnak, tornyok rengenek.

Ahol világ-traverzek összedűlnek,

a vers, a versem hogyne halna meg?

Ha nem leszek, nem fogja tudni senki,

sorsomnak mennyi furcsa titka volt.

A hűlt sorok: megannyi érc-koporsó,

s a könyv, a könyvem gránit-kriptabolt.

De túl romon, ha perce jön csodáknak,

a mély megkondul, mintha vallana,

s a bolt alól harang tisztán kicsendül,

s magasan száll az ember dallama!

Reményik Sándor (1890-1941):

                                 MINDHALÁLIG

Most mélységekből szakad föl a szó

S nem csinált virág, nem papírhajó,

De Óceán setétjén égő gálya

Mit röpít a szív tajtékos dagálya,

A mélybe le a s mélyből újra fel.

Ma szólni nem lehet, s ma szólni kell:

Szeretlek, népem, mindhalálig.

Egy érzés szunnyadt bennem hangtalan,

Némán, keményen, mint kőben arany.

Most csákány töri, bontja, fejti föl

Az érzést, amely üdvözít – és öl

S mártíromságot szenvedtet velem:

Mi ez? Szokásos, nyelv vagy történelem.

E szó: Szeretlek mindhalálig?!

Száz hajszáleren szívódik belém,

És száz ösvényen felé kúszom én,

És száz formában kísért engemet,

Mint langy szellő, mint Számum-lehelet:

Alakoskodik, rejtőzik, tagad,

Míg egyszer egy órában kifakad:

Szeretlek, népem, mindhalálig!

Tudtam én ezt? Nem tudtam ezt soha,

Nem így, míg jött a sors, a mostoha,

És megmutatta, hogy Te: én vagyok,

S ha Te sorvadsz el, én is elhalok.

Mint a levél, ha elszárad a fa,

Mint a gyermek, kit elhágy az anya,

Szeretlek népem mindhalálig.

Ha te nem vagy, nincs álom, illat, szín,

Az élet babyloni vizein.

Nincs fáklya, mit a szív magasra tartson,

És ülünk egyformán a szürke parton.

Alélt lelkek egy alélt földtekén…

És ha te nem vagy, nincs e költemény:

Szeretlek népem, mindhalálig.

Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital,

Sebemre ír és bánatomra dal,

Tűzhely, amelyhez térni soh’se késem.

Márvány, amelybe álmaimat vésem.

Át egen, földön, folyón, tengeren,

Rögön, hanton, koporsó fedelen:

Szeretlek mindhalálig, nemzetem!

József Attila (1905-1937):

                             NEM! NEM! SOHA!

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége

Nem lehet, nem soha! Oláhország éke!

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!

Magyar szél fog fújni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,

Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,

Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,

Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,

Vérkeresztet festünk majd a határkőre

És mindent letiprunk! – az lesz a viadal! –

Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ

Teljes egészében, mint nem is oly régen

És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,

Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!

Felhatol az égig haragos szózatunk:

Hazánkat akarjuk! Vagy érte meghalunk.

Nem lesz kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!

Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

Wass Albert (1908-1998):

                              ZÁRÓVERS

Hajótörött vagyok a tengeren,

Palackomat a tengerbe vetem.

Belesóhajtottam a sorsomat,

félelmemet és sok bús gondomat.

S most száz pecséttel elzárt bántom

a hullámok kedvének átadom.

Merül, örökre tán, a mélybe le

s aranyhalacskák játszanak vele.

De lehet, hogy még perce jő neki,

s egy bús hullám majd egyszer fölveti.

S kidobja egy kéz – tán az istené –

egy gondtalan kor lábai elé.

Borzadtan olvassák, kik rátalálnak

és úgy suttogják döbbenve, egymásnak.

„Valahol szörnyű vihar lehetett…

S a viharban egy nemzet elveszett…!”

Sértő Kálmán (1910-1941):

                               UTOLSÓ ROHAM

Mikor utolsó rohamra megyünk,

Egy ugrás és a nyakukon leszünk,

Megkérdezzük majd, búzánk kell-e még,

Szemsugarunktól ruhájuk leég,

Vérében fetreng minden ellenünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk…

Mikor utolsó rohamra megyünk,

Mindent elsöprő lángot lehelünk,

Jaj annak, akit felkap fogsorunk,

Hegyen-völgyön át dögölni dobunk,

Szentkardos hadúr vezényel nekünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk…

Mikor utolsó rohamra megyünk,

Villámokat szül lobogó szemünk,

Oroszlán-nemzet, ha ugorva száll,

Hörgésrobajban arat a Halál,

A tigrisnél is vadabbak leszünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk…

Mikor utolsó rohamra megyünk,

Fogcsikorgató kérdezők leszünk,

Széttépték azt az angyali hazát,

Az öregisten legszebb bánatát,

Még csecsszopóknak sem kegyelmezünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk…

Mikor utolsó rohamra megyünk,

Völgybe hegyeket temet a szelünk,

Lángba borul az arcunk, a karunk,

Mi lángseregek, magyarok vagyunk,

Hetvenhét világ jöhet ellenünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk…

Mikor utolsó rohamra megyünk,

Buzogányt, fokost, baltát lengetünk,

Az Isten reszket, elbújik a Nap,

Bocskoros sereg a fűbe harap,

Elvett jogokat százszor elveszünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk…

Mikor utolsó rohamra megyünk,

Nem lehet többé cicázni velünk,

Barikád hasad, hajránk, ha dörög,

Tolvajok fodros vére hömpölyög,

Hörgésekre csak tűzzel felelünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk…

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)