Dózsa-év (Kubínyi Tamás jegyzete)


Kérjük ossza meg a tartalmat! Csak egy kattintás!

Adjon a Jóisten áldott 2014. Új Esztendőt!

Kubínyi TamásMielőtt idegen népek, netán éppen a gyarmatosítók ünnepléséhez fognánk nézzünk szét saját házunk táján. Nincs elég évforduló, amiről feltétlenül meg kell emlékeznünk? Itt van mindjárt az első világháború. A Keleti-, Nyugati-, Ferencvárosi-, Józsefvárosi és sok más pályaudvarról millió számra vitték a frontra nagyapáinkat, dédapáinkat, ükapáinkat, szépapáinkat. Miért kellene nekünk más népcsoportok háborús veszteségeit sajátunkként gyászolnunk, ha még atyáinkat sem temethettük el tisztességgel?

Szophoklész szkíta gyökerű drámája, az Antigoné ma időszerűbb, mint valaha. Egy marék földért gyaláznak bennünket, amit a halottra szórnánk az Örök Békesség nevében. Mert azt akarják, hogy kizárólag az ő halottjaikat gyászoljuk. Pedig Kreónnak megmondta Antigoné: „Parancsaidban nagy király, nem hiszem, hogy oly erő lehet, mely engem istenek öröktől fogva létező törvényeinek áthágására kényszerít.” És most ugyanezt mondjuk Kreónnak, amikor saját halottainkat gyászoljuk: Ha nem engedelmeskedünk az Isteni Parancsnak, mind elveszünk, mert írva vagyon: ha egy ország önmagával meghasonlik, az az ország nem állhat fenn. Ettől fogva mind nemzetvesztő, aki mást akar. A világháborúk magyar hőseinek milliói, vagy akár Doberdó százezernél több magyar fiút és apát rejtő temetői elfoglalták már méltó helyüket a magyar köztudatban? Nem kellene esetleg valamely bezárásra ítélt pályaudvart a magyar hősök és áldozatok emlékének szentelnünk?

A BOSSZÚ HATALMA

A gonosz kaszás mögött fegyvergyárosok vigyorognak kajánul, és mindkét oldalt ellátják gyilkolóeszközökkel, hogy legyengüljenek a nemzetek, és utána azt tegyenek velük, amit csak akarnak. Az országdaraboló szándékhoz szükség volt arra, hogy a Magyarság elveszítse védekezőképességét, ítélőképességét, belátóképességét. Másként hogyan tudtak volna Tisza István miniszterelnök háborút ellenző álláspontja ellenére belerángatni bennünket a nagy világégésbe? Tudtuk jól, hogy a Habsburggal való szövetség ránk csak bajt hozhat, hiszen több mint hatszáz évvel korábban, még Kun László királyunk idején mutatkozott meg először a Habsburg állatias természete. A Historia Annorum 1264-1279. MS IX. 653. feljegyzése szerint a legyőzött Ottokár cseh király holttestét Habsburg Rudolf Bécsbe vitette, ahol „mindenek szemei előtt vágómarhák módjára feldaraboltatott, a halak módjára kibeleztetett, és a részeket külön megfőzték, megsütötték és elválasztották a hullától.” Ez a kegyetlen bosszú ránk is le-lecsapott az évszázadok során, emlékezzünk csak Johann Caspar von Ampringen tömeggyilkosságaira. A Magyarországra küldött kormányzó alatt a tömeges elevenen karóba húzás a leghétköznapibb események közé tartozott. Ezerszámra irtott bennünket, hogy megszerezze a jó földet, jószágot. 1764. januárjában Madéfalva népe is megismerte a császárt: gyermeket, aggastyánt, asszonyt, csecsszopót gyilkoltak halomra a nevében. E vérengzés 250. évfordulójára emlékezünk a január hatodikáról hetedikére virradó éjjelen. És nem felejtünk, pedig a tömeggyilkos máig nem nyerte el büntetését. Nem felejtjük el a karlócai békét, sem az aradi bitók utáni országfelszámolást, Trianon előképeit. A magyarság megtörése sok évszázados terve volt a Habsburgnak, erre való a magyar történelem letagadása, a finnugor fajelmélet, a Magyarság mesterséges nyomorba kényszerítése, nemzeti kincseink, javaink, államkincstárunk kirablása. A Habsburg politika alapja a nemzetiségek egymás iránti gyűlöletének mesterséges táplálásából létrejövő egyensúly, amelyben a román és szláv népcsoportok uszítása ugyanolyan eszköz, mint a magyar arisztokrácia lecserélése 133 zsidó családdal Ferenc József alatt.

NEMZETI KIRÁLY

Amikor Dózsa György, az ország leghíresebb bajvívója 1514. február 28-án legyőzte epeirosi Alit, a lovas szpáhik rettegett hírű vezérét, mégpedig úgy, hogy a támadó karját kardostul vágta le, hogy az a fegyverét még a porban is vaserővel szorította, akkor méltán nevezték a magyarok megmentőjének. Nem volt nála alkalmasabb vezér a török ellen. Rendkívüli veszély idején a Jóisten megadja a rendkívüli embert, aki testi ereje, hadvezető képessége, magyar szelleme révén képes szembeszállni a sokszoros túlerővel, ezt ismerte fel Bakócz Tamás esztergomi érsek, amikor egy hónapra rá kinevezte a keresztes sereg élére. A Fuggerek szerepe az ország romlásában nem volt közismert, így a magyarok egymásban keresték a baj okát. Pedig a jobbágyok között is a magyarság nehezebb sorsú vérei voltak többségben, már csak ezért sem lett volna szabad vég nélkül növelni terheiket. A gazdasági vészhelyzetet a szepességi és erdélyi aranybányák idegen kézre adása okozta főként, és ezen felülről kellett volna segíteni. Az európai összefogás érdekében X. Leó pápa felszólította had küldésére Svédországot, Norvégiát, Dániát, Lengyelországot, Csehországot, Oroszországot, a Német Lovagrendet, Magyarországot, Havasalföldet és a Raguzai Köztársaságot. Dózsán kívül a füle botját senki nem mozdította. A „magyar” király II. Ulászló élelem, tábor és ellátás nélkül hagyta a rohamosan növekvő csapatokat, így kódolva volt a zavargás. Amikor a második pogánynak, az idegen királynak a természetét megismerték, egyre inkább őt kezdték ellenségnek tekinteni, különösen azt követően, hogy a keresztes hadjáratot a legnagyobb baj idején visszavonta a pipogya Dobzse Ulászló. Egyre többen követelték, hogy válasszák meg királynak a magyarok legjobbikát, Dózsát, ahogyan azt Werbőczy már hét évvel korábban megírta, megérezte, és amely javaslatáért az egész magyar történelemben egyedülálló módon portánként két dénárt szedtek be a javára.

ELSZALASZTOTT ESÉLY

És gyűlt-gyűlt a sereg Mátyás király legendás Fekete Seregének maradékaival, jobbágyokkal, deákokkal, papokkal és mindenféle rangú nemesekkel. Ha akkor Magyarország megérti, hogy nem egymásban, hanem a hódítóban kell keresnünk a legfőbb ellenséget, mert a pártérdekek fölött van egy magasabb, a nemzeti érdek, akkor folytatódhatott volna a hasonló sereggel 58 évvel korábban megvívott diadal. Dózsa öregjei között voltak olyanok, akik még Hunyadi János és Kapisztrán János szavára indultak meg Nándorfejérvárból a török ellen, egészen a végső diadalig. Életre kelt Dózsa személyében a legenda. Feltámadt a remény. Ezt törte le a királyi kegyetlenkedés, magyar magyarra uszítása és az áldatlan bosszú egymást gerjesztő sorozata. Csáky Miklós csanádi püspök a nagylaki kastélyban ünnepelte a parasztirtást, amit Dózsa a kastély felgyújtásával viszonzott május 24-én. És következett az elképzelhetetlen: karóba húzták az ország vezetőinek színe-javát, Csáky Miklós püspököt, Telegdy István kincstartót, Ravazdy Péter alispánt és sok-sok főnemest, akiket hazaárulásban találtak bűnösnek. Amíg meg nem értjük a szemben állók igazságát, addig nem fogjuk megérteni Dózsa György nekünk szóló üzenetét. Nem az úri Magyarország küzdött itt a paraszti Magyarország ellen, ahogy régóta sematizálják az osztályharc jegyében hamisított történelmet, hanem Magyarország legjobbjai küzdöttek és estek el a Magyar Haza megmaradásáért egymás ellen. Ha Dózsa a végvárakban tanult példátlan elrettentő erővel elejét tudja venni a további vérontásnak, ha vezéreiktől megfosztott ellenfelei az ősi hun harcmodor szerint mellé állnak, és mint tervezte minden erőt egyesítve a török ellen fordul, másképp alakul a történelem. Nem igaz, hogy minden a seregek számán, felszereltségén, stratégián és taktikán múlik csupán. A történelmi személyiség a legfontosabb, ő az, aki képes megváltoztatni a történelmet. Abban az időben Magyarországon egyetlen ilyen ember volt: Dózsa György. Ma a küzdőtéren egy sincs, a rejtőzőkről pedig nem szól a fáma.

EZ AZ ÉN TESTEM!

Dózsával érzett az egész Magyarország, hiszen a helyi felkeléseknek se szeri, se száma. Ugocsa vármegyében is ősi nemesek, Vethésyek, Gyakfalvyak álltak a küzdelem élére, vajh, mi lett volna, ha ez a sok jó magyar egységesen a közös ellenre támad? Ma is ugyanolyan időket élünk, ezért kell egész évben Dózsával, nem pedig holocausttal, vagy bármi egyébbel foglalkoznunk. A történelem az élet tanítómestere. Magyarországnak ma olyan kormánya van, amely a Dózsa-év elrendelése helyett idegenek előtt hajbókol, beáldozza a magyar érdeket saját gyarapodása érdekében. Kaparó kurták idejét éljük, miközben kaszák egyenesednek, karók hegyesednek. Nem kevés kockázat a nemzettel szembeszállni akkor, amikor a sors éppen annak jobb sorsra vezetésére rendelte volna őket. A példa világos, amikor Szapolyai hátulról szétverte a Temesvárt ostromló parasztsereget, következett a végső leszámolás. Nem Dózsával, hanem Magyarországgal. A sors által rendelt embert megcsúfolva, a nemzet által választott király gondolatát is kiirtandó szándékkal koronázták őt meg tüzes vaskoronával. Mi más ez, ha nem Krisztus sorsa? A hajdúi által való szétmarcangolása Nagycsütörtök utolsó vacsorája: Ez az én testem! Ez az én vérem! A Dózsa György eleven húsát tépő harcostársak fogainak marcangolása több, mint elképzelhetetlen maga a nemzet meghasonlása, a földi pokol. Ami utána következett, az a Végítélet által rendelt nemzetpusztítás egyenes folytatása Mohács, Arad, Trianon. És mégis itt vagyunk. Kaptunk egy utolsó esélyt a Jóistentől. Ha megértjük, hogy Ő az, aki nekünk mindig csak jót akart, és a Gonosz hatalmába került véreink azok, akik ránk támadtak, akkor talán megtaláljuk a megfelelő megoldást. Nekünk nincs elég kaszánk, nincs elég karónk, de nekik van, hogy jusson mindnnyiunknak. A botnak két vége van, a ránk fogott fegyver is visszafordítható. Mi lesz akkor, ha nem a devizahitel ellen tüntetők, a gyarmatosítás ellen tiltakozók, vagy az országrablás ellen felszólalók kerülnek stadionbörtönbe, plázalágerbe, hanem a Kúriadöntést meghozók, az Országházba került titkos kettős állampolgárok és a nemzeti vagyont magánvagyonnak hazudó privatizátorok, vagy éppen a közhatalmat bitorló ávós-pufajkás leszármazottak?

Ma azok alkotják a Nemzetet, akik megértik a végidők szavát, minden harcra elszántak, bármily erő parancsára sem vesznek részt a gyarmati rend működtetésében, a maradék haza felfalásában, szükségképpen nem járnak holokauszt-megemlékezésre sem. Állnak már a lágerré alakítható plázák, épülnek a megsemmisítő helynek alkalmas stadionok. Köszönjük az építőknek, hogy lehetővé teszik a legfőbb 2010-es választási ígéret megvalósítását, az elszámoltatást. Csöppet sem félünk. Nincs mit vesztenünk.

Kubínyi Tamás

Nemzeti InternetFigyelő

Facebook hozzászólások

11 hozzászólás a(z) “Dózsa-év (Kubínyi Tamás jegyzete)” bejegyzéshez

  1. Kubínyi úr Dózsa Györgyről szóló írása, ha eltekintünk a történelmi tévedésektől, hamisításoktól és ferdítésektől érdekes szempontokat is felvet.
    Annak idején a kommunisták tűzték a zászlajukra most a neonyilasok, nagy karrier ám ez! Nincs még egy ilyen közös hőse a magyar széljobbos és szélbalos csőcseléknek. Kubínyi úr szokásos zsidózása már nem okoz problémát , túl van azon, hogy ezt a zsigeri gyűlölködést holmi tényekkel alá is támasza masszív olvasó közönsége ezt nem is igényli.

    Az obszerváns ferencesek mint egyik mozgató rugóját a mozgalomnak, kár volt kihagyni, és azt is, hogy a különböző helyeken szerveződő parasztseregeket egy egy katolikus _ mi más is lehetett volna_ vezette..
    A magyar nemesség látván, hogy odavész a jobbágyság amelyből évszázadok óta, sereget szervezett és az egymástól elszigetelve hadakozó paraszt seregeket leverte, vezetői iszonyatos kínzások után kivégezte…Ám lám milyen praktikusok volta már akkor is a magyar urak, kitalálták a magyar jobbágyság röghöz kötését..amit ugyan később iktattak törvénybe, a felkelés károkozását a jóvátételt azonnal behajtották.

    Tisztelt Kubínyi Úr! Ha megtenné árulja már el…hogyan sikerült a 130 zsidó családdal való lecserélését az arisztokratáinknak, idekevernie, és ha megkérhetném erre holmi forrást adjon.

    Előre is hálásan köszönve fáradozását, kívánom, a legközelebbi zsidózása érdekében ne nyúljon vissza ilyen mélyre a történelmünk kútjaiba…

    Tíbor Dobszai

    p.s

    A közeli jövőben e tárgyban megjelenő kötetem tisztelet példányát elküldöm Önnek.

    • A temesi síkon nem csak Dózsa és serege veszett oda, hanem Magyarország. Ez után már nem volt paraszt és jobbágy, aki az hitvány földesuraik földjét védelmezte volna az ellenségtől. Az urak meg rettegtek újra fegyvert adni a paraszt kezébe, egyedül viszont kevesen voltak. Magyarországnak itt fellegzett be. A török hódítás beteljesítette a sorsunkat. Főleg ha hozzávesszük, hogy a török a mohácsi-csata után kivonult az országból, de az urak zabáláson és kurvázáson kívül semmit sem tettek, a haza védtelenül állt.
      Pedig ott volt Szapolyai érintetlenül maradt hadserege. De harcedzett katonákkal szemben már nem volt annyira tökös legény, mint Dózsa parasztjai ellen. Inkább a tökét vakara Budán, amíg a törökök vissza nem tértek. Az meg, hogy a kommunisták és a “neonácik” is példaként emlegetik Dózsát inkább pozitív. Legalább van egy ember, akit mindenki pozitívan értékel. Kivéve persze a mindenkori “földesúri”, élősködő tolvajcsürhét, aki a lopott vagyont félti mindenféle “felforgató” eszmétől.

      Valóban nem lenne szerencsés ide is a zsidókat citálni (130 zsidó család), elég akkor basztatni őket, ha tényleg főszereplői a sztorinak. Itt semmi közük nemvolt a történésekhez. Csakhogy a cikk arról szól, hogy miért kell Dózsa György helyett már megint a zsidókat nyalni, milliárdos, egész éven át tartó holokausztozással. Mintha a mi nagyapáinkat nem vitték volna el mindenféle pályaudvarokról a biztos halálba az orosz frontra, ruszki koncentrációs táborokba meghalni.

      De ha már aktualizáljuk a témát, mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy Magyarország ma sem független, hanem zsidó hűbérbirtok. Ezért a zsidókat kell ünnepelnünk, mint anno ferencjóskát. A kormány ünnepelteti a holoszarságukat, cserébe nem rúgnak bele, és hagyják őket nyerni. Aki jobban nyal, az megőrizheti, sőt gyarapíthatja a szpáhi-birtokait. Nem kéri számon rajtuk senki, miért nyert trafikot, földet, állami megrendelést. Lesz mit a tejbe aprítania a holokausztozást elrendelő fülkeforradalmár csürhének. Ennyi a lényeg. A biztos megélhetés és a zsozsó.
      Ja, hogy mi lesz a Hazával?… Ugyan kérem!

      üdv. Aranyapa

  2. Sütő Gábor *

    Kik miatt vesztegel az ország?
    /2014 DÓZSA GYÖRGY ÉVE LEGYEN, NE IDEGEN JELKÉPÉ!/

    Legújabbkori történelmünkben adódtak kedvező helyzetek, amikor országunk sikere nagyrészt vezetőink döntéseitől függött, ám a legtöbb-ször kudarcot kellett elkönyvelnünk. Sokan tették fel a kérdést: miért, kik miatt nem sikerült kiaknázni a lehetőségeket? A kisiklatott rendszer-váltás kudarcaival terhelt két évtized után pedig tömegesen kérdezzük ugyanezt, mivel a világháborúkat követő két nemzeti vagyonvesztés után elszenvedtük a harmadikat. Akik és ahogy végrehajtották a privatizációt, nem magyar nemzeti érdekeket szolgáltak; abban segédkeztek, hogy nemzeti vagyonunk döntő részét külföldiek és belföldi nemzetidegenek szerezzék meg.
    Tévednénk, ha mindezt, s a szomszédságunkban és nemzetközi szinten bekövetkezett országunkat érintő eseményeket nem kapcsolnánk össze a barátságtalan hazai és külföldi erők törekvéseivel. Áskálódásuk nyomán erősödik fel időnként a magyarellenes politikai-szellemi hangvétel Európában, közvetlen szomszédságunkban. Megrázó, de országunkban is.
    Kik állnak emögött? A kegyetlenül szétszórt, de elszakíthatatlanul összetartó nemzet önmagát kérdezi: miért nem halad kellően az anyaor-szág, s rája támaszkodva a nemzet? Kiknek a szándékai érvényesülnek országunk, nemzetünk akaratával szemben?
    Kérdezzük, bár tudjuk a választ: a valamikori szocializmus haszon-élvezőinek a fondorlatai, akik megtévesztéssel átügyeskedték magukat a mostani rendszer kiváltságosaivá is, s képmutatóan elítélgetik a nyomasztó fejlemények miatt növekvő nosztalgiát. Ne kiáltsanak fel győzelemittasan, hogy íme, a régi rendszer visszasírása, mert nem az, hanem a mai rendszer bírálata, amit a politikai szereplőknek a nemzet elvárásainak szellemében kellene kezelniük. De – tisztelet a kivételeknek – nem teszik. Eljárásuk ismét történelmi tévedésnek bizonyulna, ha nem tudatosítanánk, kik teszik mindezt, kik idézik elő a magyar-magyar ellentéteket is. Észre kell vennünk a sokkoló jelenséget: két Magyarország van létrejövőben, egy új idegen neoliberális és az ősi természetes hazafias. Vannak, akik leegyszerűsítve, de a lényeget kifejezőbben úgy fogalmaznak, egy zsidó és egy magyar, s ha nem teszünk ellene, rövidesen csak egy lesz: neoliberális zsidó. Ezen se hördüljön fel senki, hogy lám, antiszemitizmus, hanem józanul mérlegelje az elmúlt évszázad, különösen napjaink szemünk előtt zajló eseményeit. Csak azt állapíthatja meg, a zsidóság annyi társadalmilag káros hatású előjogra, olyan helyzeti előnyre tett szert, hogy a magyaroknak kell harcolniuk az egyenjogúságért a saját hazájukban. A sorsunkat pecsételnénk meg, ha e szemünket kibökő ténnyel mit sem törőd-nénk.
    Ne a fenti állításokon szörnyülködjön hát senki, hanem azon, hogy a kormány- és ellenzéki pártok egyaránt elítélik, ha az okokat kutatva, egy párt felveti, nemzetbiztonsági szükséglet a kettős állampolgárságú képviselők neveinek nyilvánosságra hozása. Ilyen rendelkezés van érvényben Izraelben, az USA-ban és sok más országban. Mi miért ne lehetnénk tisztában országuk érdekviszonyaival? Az interpellációra a kormányfő azt a választ adta ugyan, hogy nem látja akadályát, ám semmi nem történt. A kérdés ugyanaz: miért, és kik akadályozzák?
    A formailag kettős, valójában egyoldalú idegen kötődésű honfitársaink pedig továbbra is szervezkedhetnek ellenünk Budapesttől Tel-Avivon át Brüsszelig, Washingtonig és Stockholmig. Ezért senki ne higgye el, hogy antiszemita tett, ha magyar párt azt javasolja, legyen nyilvános, ki a kettős állampolgár az Országgyűlésben. Viszont magyarellenes tett, ha a nem magyar kézben lévő közszolgálati hírközlő eszközök, a javaslatát meghamisítva, a zsidóság sajnáltatását célzó fegyvert faragnak belőle. De magyarellenes a tett hiánya is, ha a Jobbik izraeli-zsidó részről követelt betiltása, azaz, a belügyeinkbe beavatkozásuk miatt elmarad a kormányzati tiltakozás, sőt ennek kapcsán mintha nagykoalíciós összetartás körvonalazódna.
    Az idegen akarat előtti meghátrálás arról árulkodik, egyes politiku-sok nemcsak önmagukat alázzák meg – ami együgyű hiba – hanem nemzetünket is – ami megbocsáthatatlan bűn. Akik ezt vállalják, rosszul teszik, mert a 2014-es választásokon nemzetként el kell döntenünk, kik-nek szavazunk bizalmat, kik azok, akik elkötelezettek a magyar Magyarország újrateremtése mellett, s a gyarmati sorsból ki szeretnék vezetni az országot. Bár sokan megtették, újra és újra meg kell neveznünk kik húztak rossz irányba, s most is álnok módon hátráltatják a kilábalást. De ma már ez kevés, meg is kell akadályoznunk a túlhatalmuk birtokában elkövethető mindenki számára – így önmaguknak is – kártékony tetteiket.
    A választási harcban kerüljük hát a mellébeszélést, mert éppen e kertelő, a magyar indíttatást óvatoskodásból háttérbe szorító magatartás az egyik fő oka problémáinknak. Csurka István az „Áldozat. Sorskérdé-sünk sorsa” című tanulmányában végigvezeti, hogy Tiszaeszlár óta, külö-nösen a rendszerváltást követően emiatt, valamint a pénzügyi zsarolás következtében, nem mi gyakoroljuk a döntő befolyást sorsunk alakulásá-ra. Bár részben mi magunk is – kormány, pártok, választók – jóhiszemű-ségünk, gyávaságunk, egyesek árulása miatt, okai és okozói vagyunk a helyzetünknek.
    Tekintsünk szét a szereplők között, nézzük, kitől mit várhatunk.

    Az európaiságát elvesztő Európa

    Az európai integráció valamilyen szinten mindig létezett, s hasznos és támogatandó, akárcsak az emberiség vívmányainak globalizálódása. Ám nem mindegy, kik vezénylik, s kiknek az érdekében. Az integráció-nak eredetileg a kereszténység vetette meg az alapját, amit most az EU, a történelmi tényekkel szembe menetelve, az alkotmányából is kiha-gyott. A kereszténységet lehet méltatni, vagy bírálni, de bárgyúság elhallgatni, s helyébe, V. Havel megfogalmazása szerint, „ateista civi-lizációt” létrehozni. Az unió egyik alapító atyja, R. Schuman – mintha ráérzett volna az elferdülés veszélyére – figyelmeztetett: “Az egyesült Európa vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz.” Be is bizonyosodik, a hit hiánya is akadályozza az integrációt. Az EU nem európai, hanem voltaképpen Izrael és az USA (ebben a fontossági sorrendben) érdekképviselete; s mindkét országban beteges szinten üldözik is a kereszténységet. Ezzel magyarázható, hogy Brüsszelnek Európától elidegenült sajátos érdeke, sőt hitvilága alakult ki (a zsidó-kereszténységet prédikálja). Számtalan példa mutatja, mennyire így van. Legutóbb Moshe Kantor, az Európai Zsidó Kongresszus elnöke (akinek az EU-ban sem posztja, sem keresnivalója nincs) felhívására létrehozták a “Tolerancia és Megbékélés Európai Tanácsát”, amely felszólította a tagállamokat, vonják kormányzati felügyelet alá az „intoleranciára” hajlamos polgáraikat, mivel „az intoleranciával szemben nem szükséges toleranciát gyakorolni”. Innen egyenes út vezet a társadalmi békétlenség eluralkodásához, az „egyenlőbbek” faji diktatúrájának érvényre jut-tatásához. A székely autonómia, a magyar kisebbségek sanyarú sorsa, a Benes-dekrétum érvényben tartása nem érdekli az EU-t, ám egy nem is tagállam, sőt ázsiai ország álproblémáját központi kérdéssé lépteti elő. Idegen érdekeket követve, eltájolja az európai országokat, hogy amint a két világháborúban, ma sem ismerjék fel érdekeiket. Afganisztánban, Irakban, Líbiában és majd más helyeken menjenek önként az izraeli-amerikai vágóhídra.
    Az elmúlt évek eseményei bizonyították azt is, az EU nem a hangoztatott, de mára elfelejtett szociális piacgazdaság szervezete, hanem a globális finánctőke intézménye. Nem azért hozták létre, hogy a népeknek jobb legyen, hanem hogy a tőke kevesebb akadállyal minél nagyobb haszonra tehessen szert. A történelminek beállított USA-EU szabadkereskedelmi szerződés, ha létrejön, még inkább alárendeli az európai országokat a jórészt zsidó globális nagytőkének.
    Az ellenzéki baloldal, elnevezésével és szavaival ellentétben, az EU-nak e politikáját próbálja „magyarra átültetni”. Méltatandó, hogy a Fi-desz-KDNP viszont a keresztény Magyarország és Európa híve. Egyértelműbben kiáll értük, mint maguk az egyházak. Mindkét jelenségre érdemes odafigyelnünk.
    Ugyanakkor, bármennyire lelkesítően is hathat, s még ha az EU-nak bírálólag címezve halljuk is, elgondolkodtató a „Magyarország jobban teljesít” jelszó. Tényszerűen ugyan igaz, de miben teljesít jobban? Az alapvetően nem magyar érdekeket szolgáló feltételek végrehajtásában. A kormány igyekezete tagadhatatlan, eredményeket is hoz, de ezek nem mindig a nemzeti céljainkat segítik elő. A nyilatkozók tehát nem mást ál-lapítanak meg, mint hogy intézkedéseik jobban megfelelnek az EU köve-telményeinek, de – lehet, és reméljük, hogy akaratuk ellenére – nem feltétlenül a nemzeti érdekeinknek. Emlékezzünk: Gyurcsány kierőszakolta, hogy az Országgyűlés olvasatlanul írja alá a Lisszaboni szerződést, s a következményeit hosszú ideig fogjuk nyögni. E keserű tapasztalat ellenére, 2012 februárjában az Országgyűlés az európai fiskális paktum szövegének ismerete nélkül felhatalmazást adott a kormányfőnek az aláírására. Magyarázhatják, de mindkét sarkalatos okmányt hallgatólagos nagy-koalíciós egyetértésben fogadták el, s mindkét eljárás az EU érdekeit szolgálta. Pedig nem az idegen és mesterséges követelmények érvényesítésében kell jobban teljesítenünk, hiszen minél jobban teljesítjük azokat, annál hatékonyabban dolgozunk nemzeti érdekeink ellen, ugyanis az egyre egyenlőtlenebbekké válók között az azonos követelmények csakis igazságtalanok lehetnek. Meg is akadályozták és a jövőben is megakadályozzák az áhított felzárkózást.
    Mi viszont nem lehetünk igazságtalanok, látnunk kell, amikor a kormány kiáll nemzeti érdekeink mellett, ki van téve a hazai és nemzetközi neoliberális erők ádáz támadásának. Támogassuk is, ha azért küzd, hogy legyen ismét saját tulajdonú iparunk és mezőgazdaságunk, mivel a rendszerváltás utáni új „szövetségeseink” elhallgatott, de kíméletlenül érvényesített előfeltétele volt ezek szétverése, ami ellen előző kormányaink nemcsak semmit sem tettek, hanem elősegítették. Brüsszel euroidegen érdekek által meghatározott, a normális gazdasági tevékenységet akadályozó mesterséges pénzügyi kritériumok teljesítését követeli, sőt büntet, ha ez nem sikerül. Milyen rendszer az, amelyben nem a népjólét, hanem illetéktelenek által kitűzött, elidegenült pénzügyi mutatók teljesítése a cél? Szerencsére vannak jelei, hogy bár a Fidesz-KDNP-kormány az európai integráció híve, de – helyesen – nem feltétlen EU-párti, mert érzékeli, hogy e szervezet nem európai úton jár, ezért a magyar érdekeket védelmezni kell vele szemben is. Mozgási lehetőségei azonban korlátozottak. Az EU-ban az a politikailag primitív elképzelés uralkodik, hogy minden közös legyen, ezért óhatatlanul egyre diktatórikusabb jellegű. Brüsszel téveszméken lovagol, néha nálunk is részrehajlók kezében van a döntés, az MSZP EU-képviselői pedig kifejezetten országunk lejáratásán ügyködnek.
    A hatalmas hajtóerőt képező nemzeti törekvéseket felkaroló konfö-deratív Európára lenne szükség. Az európai elkötelezettségű, de nemzetállamokra támaszkodó integrációnak valóban sok előnye lehetne. Mintha az Orbán-kormány nem ellenezne ilyen fordulatot.

    Izrael és a rasszista zsidó vezetők

    Az illetékes illetéktelenek kényesnek állítják be e témakört, említé-sét is büntetik, hogy tabuként kerüljük. Ennek folytán a nemzeti érdekeinktől elkülönült izraeli-zsidó érdekek annyira behálóztak mindent, hogy a magyar érdekérvényesítés akadályát képezik. Az izraeli és a hazai rasszista zsidó vezetők a sajátos érdekeiket kegyetlenül követő gyakorlatot űznek. A zsidókat kiválasztottnak tekintő Talmud alapján állnak, ami nem is vallásra tanít, hanem a világi életben mások kárára történő érvényesülésre, akiket nem is embereknek, hanem gojoknak tekint, s velük szemben mindent megenged.
    A saját országukban élhetnek eszerint, de tisztességtelen a befoga-dó népeket kényszeríteni e „szabályok” elfogadására. Ám nincs rá remény, hogy eltérnének e megélhetési zsidó életviteltől Pedig emiatt a zsidó nép a globális pénzhatalom áldozata, hiszen előőrsként veti be az emberiség elleni harcban. A létét kockáztatja, mivel előbb-utóbb nemzetközi lázadás tör ki ellene, akár rájön erre a zsidó nép, és elkergeti rasszista vezetőit, akár nem.
    Mindezek miatt azon a ponton vagyunk, hogy Csurka István találó kifejezése szerint „palesztinokká válunk a saját országunkban”. E fo-lyamat zajlik is! A számtalan zsidó emlékhelyen túl Regionális Holokauszt Emlékpark Oktatási Vallási Turisztikai Központ épül Vácott, a Józsefvárosi pályaudvart hatmilliárd forintért ugyanilyen központtá alakítják, Holokauszt Gyermekáldozatainak Emlékhelye Európai Oktatási Központot is létrehoznak, 2015-ben állítólag Magyarország megpályázza a „Nemzetközi Holokauszt-oktatási Szövetség” elnöki posztját (Vajon mit kell a holokauszton oktatni?), Csepelen új zsinagóga épül, és hasonló hírek tucatjai, ha nem százai borzolják a kedélyeket. S ha engedjük, jövőre folyamatosan részünk lesz benne, ahogy a „Magyar Holokauszt-2014 Emlékbizottság” vezetői nem szűnnek meg lelkendezni róla. (Borzalom maga az elnevezés is: miféle „magyar holokausztról” beszélnek? Fogalmazni sem tudnak. Avagy valakik tényleg magyar holokausztot készítenek elő?) Nem elég, hogy a holokauszt már tantárgy a magyar oktatásban, az Emlékbizottság tervezi, hogy “emléktábla figyelmeztessen a vészkorszakra minden olyan iskola falán, ahol elhurcolt diákok tanultak és tanárok tanítottak”. (Nem kellene ilyen szűkmarkúnak lenni, s csupán az iskolákban elhelyezni emléktáblát, hanem mindenhol, ahol csak megfordultak. Ideje lenne a tantermek falairól eltávolítani Kossuth, Petőfi, Széchenyi, Deák képeit is, s helyettük Golda Meir, Sharon, Herzl és Netanjahu képeit elhelyezni …!?)
    Döbbenetes, hogy szülővárosomban, Karcagon, ártatlan tizenéves kisdiákokat „múltkutatással” bíztak meg; papírról olvasták fel, hogy Schück Salamon rabbi után érdeklődnek. Németh Gyula nyelvészünkről, Mándoky Kongur István turkológusunkról, Gaál László gimnáziumi igazga-tónkról, Körmendi Lajos költőnkről semmit nem tudtak, Györffy István néprajztudósunkról is alig. A város ma élő, országosan ismert, ott lakó, vagy elszármazott szülötteiről (mint Györfi Lajos és Györfi Sándor szob-rász testvérpárunk és sokan mások) egyáltalán nem tudtak. Nagykunok helyett „nagykohnokat” kerestetnek velük. Akik az ártatlan fiatalkákat Karcag múltjának tájolt kutatására kényszerítik, s fejükbe sulykolják, hogy Schück Salamon az „őskarcagi”, szellemi hatásában a devizahitelhez hasonló kártevést okoznak. Sőt súlyosabbat, mert e tekintetben még a politikai akarat is hiányzik a felelősségre vonásukhoz.
    Nemrég Veszprémben közterületet akartak elnevezni Hoffer Ármin rabbiról, mert a “holokauszt idején veszett oda”, holott a nevezett termé-szetes halállal hunyt el még 1941-ben. A veszprémiek tiltakozása pél-damutató és követendő. Nem volt azonban akadálya, hogy a Bérkocsis utca egy részét suttyomban átnevezzék Schreiber Sándor utcára. Mérlegre tenni sem lehet, hogy Magyarországért Schreiber, vagy a tiltó listára került nagyjaink tettek-e többet. Az átnevezésekben vitatható szerepet játszó főpolgármesteri hivatal ilyesmit nem vesz észre? S miért történhet meg, hogy a Vásárcsarnokban Izrael piacának megnyitásán a főpolgármester-helyettes kijelenti: „Budapest közös városunk”. Budapest Izraellel közös városunk? Ennyi riasztó jel mellett ez nem tekinthető elszólásnak. Ahogy az sem, ha az Országházban a külügyi államtitkár Izraelt hízelgően a „nyolcadik szomszédunknak” nevezi.
    A közelmúltban azt is kikényszerítették, hogy az auschwitzi múzeum fenntartásához hozzájáruljunk. Már Zánka is a terjeszkedésük áldozata. Mindent eluralnak, s az ország telis tele van zsidó emlékhelyekkel. És mi nemcsak semmit nem kapunk cserébe, hanem késhegyig menő harcot folytatnak a magyar jelképek, például a Turul emlékművek ellen, s akadályozzák magyar személyiségek emlékének ápolását. A legnagyobb magyar tragédiának, Trianonnak sincsenek méltó emlékhelyei. Kik tekintik normálisnak, hogy száz zsidó emlékhelyre jut egy trianoni emlékmű. Izraelben ez jó arány lenne. De Magyarországon?
    Nem nehéz eldönteni, az ostobaság, vagy a magyarellenesség na-gyobb-e a hasonló felháborító akciókban, de mindkettő benne van. Mondhat bárki a Jobbikra, amit akar, de egyedüliként kimondta az igazságot: újabb milliárdok a bűntudatérzésünk erősítésére, s megszégyenítésünkre – a saját pénzünkből! Politikusaink ne más nép tragédiáján siránkozzanak, hanem a sajátunkon. De nézzenek szét jobban Izraelben is, ha már miniszterek, legmagasabb méltóságok sorozatban zarándokolnak oda, mert feltehetőleg nem találnak egyetlen trianoni emlékművet sem. De annyi holokauszt emlékhelyet sem, mint Magyarországon!
    Egészségügyi, oktatási és egyéb intézményeink pénzhiánnyal küsz-ködnek, több száz településen nincs tornaterem, uszoda. Ezen kellene segíteni! Mégis az oktalan és mértéktelen zsidó igények kielégítésére áldoznak pénzt folyamatosan. Méghozzá hiába, mert egyrészt feneketlen zsákba öntik a pénzt, másrészt a zsidó szervezetek hálát-lanok, a legkisebb ürügy kapcsán világraszóló magyarellenes kampányba kezdenek.
    Mi pedig kapkodjuk a fejünket olyan jelenségek láttán, hallattán, mint az idegesítő hanukás csilingelés a közszolgálati rádiókban. Kiknek a fülét sértette az „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” dallama? Megszervezték végre a Magyar Dal Napját, de csak egy napig tarthatott (nem úgy, mint az izraeli piac a Vásárcsarnokban), s nem győzték hang-súlyozni, hogy politikamentesnek kell lennie. A nándorfehérvári diadal évfordulóján az egyik tv-ben Hunyadi János neve el sem hangzott, viszont ódákat zengtek Kapisztrán Jánosról. Az Ötvenhatosok terén a magyarságból menetrend szerint gúnyt űző kiállítást rendeztek. A hírközlő eszközök október 6. kapcsán csak annyit közöltek, hogy a miniszterelnököt és a tizenhárom vértanút kivégezték, nem említve, kik végezték ki őket. Vajon kik adtak rá utasítást, hogy ne nevezzék meg a zsidó anyától született Julius Jacob von Haynaut, vagy az osztrák sógorokat?
    Nagy a baj, ha a hivatását felelősséggel végző újságírónak mérle-gelnie kell, hogyan írja meg az igazságot, nehogy megvádolhassák anti-szemitizmussal, és „politikailag korrektnek” fogadják el. Talán soha nem folyt országunkban ilyen méretű magyarellenességgel párosuló kor-mányellenes uszítás sem, miközben a rasszista zsidó újságírók Kelet helyett most Nyugatnak panaszkodnak kórusban, hogy Magyarországon, sérül, vagy nincs is sajtószabadság. És igazuk van, ez nem sajtószabadság, hanem az ő sajtódiktatúrájuk!
    Még azt is kifogásolják, ha kijelentjük, Magyarország a magyaroké. De árulják el, mi ebben a helytelen? És ha kivetnivalót találnak benne, mit akarnak, kié legyen? Az övéké? Lassan már azt is sérelmezik, hogy a csodaszarvasnak nem a menórára emlékeztető hétágú szarva volt. Vádaskodó, harácsoló, bosszúálló nyomulásuk sejteti, céljuk a teljes uralom megszerzése, a magyar Magyarország megszüntetése. Ezért szemükben akadály minden és mindenki, ami, és aki magyar. Pedig pénzügyi, hírközlési, kulturális és néhány más területen már-már minden kulcspozíció a kezükben van. Márpedig ha nemzetünk fiai elől a létfontosságú területeken elzárják az érvényesülés, a hozzáférés útját, az út előbb-utóbb az egész nemzet előtt elzáródik. Nem lehet csak a számarányok alapján ítélni, de esztelenség figyelmen kívül hagyni; sem állampolgári, sem más joguk nincs rá, hogy kisajátítsanak tevékenységi területeket, s hallgatólagosan magyarellenes numerus clausust vezessenek be. Az államalapító többség egyetlen szektorban sem szorulhat kisebbségbe, mert ezzel a demokrácia jóvátehetetlenül sérül, ahogy történik is.
    Lehetetlen felsorolni a mindennapos magyarellenes jelenségeket. Ezek nem véletlenek, „szakmai” szempontok sem indokolják őket. Nem tudni, kik kezdeményezik, engedélyezik, intézik, de ne gondoljuk, hogy sejtésünk téves. A pénzügyek, a szellemi élet kulcspozícióinak többségé-ben nem magyar érzelmű egyének ülnek. Mindezen csak az értetlenked-het, aki nem ismeri Herzl Tivadar „A zsidó világgyarmat programja” c. írását és a Talmudot. E helyzetben egyetlen önmagunkat becsülő, nemzetünk sorsáért aggódó válaszunk lehet: a leghatározottabb tiltakozás, s akár komoly figyelemfelhívó akciók, amiknek már rég itt az ideje. Remélhetőleg a kormánynak sem jön rosszul ilyen támogatás.
    A helyzetet súlyosbítja, hogy a rasszista zsidó vezetőkkel egy húron pendülő, magukat baloldalinak beállító vezetők is nemzetünk ellen politi-zálnak. El akarják hitetni, hogy „csak” a kormány – sőt „csak” a kormányfő – ellen lépnek fel. Követelik, ne hazaárulózzunk, mert demok-rácia van. Mi tagadás, nem szívesen tesszük, de amíg hazaárulás van, mindaddig lesz hazaárulózás is. A jelenlegi demokrácia pedig a kisebbségek és a másságok kierőszakolt torz demokráciája a természetes hajlamú nagy többséggel szemben, azaz nem demokrácia, nem népuralom. A neoliberális rasszista szellemi diktatúra főleg a gondolkodó magyarokat veszi célba, akiket az erkölcsiségében megkérdőjelezhető furakodás önvédelemre sarkall és kezdik hallatni a szavukat. Senki ne is féljen kimondani az igazságot, mert még inkább aláássa helyzetünket.
    Egyes politikusaink viszont nem állnak a helyzet magaslatán. Nem tudható, hogy saját álláspontjukat hangoztatják-e, vagy felülnek a háttérhatalomként egyeztető, idegen befolyás alatt álló apparátus téveszméinek, avagy egyszerűen felmondják a leckét. Egyik miniszter a „Zsidó élet és antiszemitizmus a mai Európában” című nemzetközi konferencián az Országházban a magyar állam felelősségéről szónokolt, holott történelmi tény, hogy a magyar állam önmagát sem tudta megvédeni a német megszállással szemben. Hogyan védhetett volna meg másokat, akik nem is védekeztek, ám, ahogy utólag kiderült, elvárták volna, hogy mások életüket áldozzák értük. Hasonló helyzetben voltak a megszállt európai államok, amelyek kivétel nélkül sokkal kevesebbet tettek a zsidók védelmére, mint Magyarország, őket mégsem érik olyan vádak, mint minket. „A holokauszt a legnagyobb nemzeti trauma számunkra” – jelentette ki ugyanitt egy másik miniszter. Idegen népnek harmadik ország által okozott tragédiája a mi legnagyobb nemzeti traumánk? Bántó szándék nélkül mondjuk, a bársonyszékekből elhangzó hasonló téveszme túl sok, oda meg túl kevés. Innen már egy lépésre sincs a magyar nép kollektív bűnössége, amit – örökös kártérítés kikényszerítésének reményében – belénk szeretnének szuggerálni.
    Nyugtalanító, hogy egyes kormányzati embereket, néha legfelsőbb közjogi méltóságokat is, játszi könnyedséggel vesznek rá, hogy elnézzék, sőt támogassák mesterkedéseiket. Ők pedig mintha nem is vennék észre, hogy aláássák saját tekintélyüket, rontják választási esélyeiket, s aláaknázzák a magyar jövőt. A mi szavazati akaratunk röpítette őket magas állásokba, nem tehetnek úgy, mintha nulláról indulnának, s a történelem velük kezdődne, és innentől az ő személyes akaratuk szerint alakulna. Más megnyilvánulásaik miatt becsült politikusoknak mintha nem lenne annyi előrelátásuk, hogy mindezzel súlyosbítják helyzetünket. Figyelniük kellene rá, hogy emiatt nem veszít-e sok szavazatot a Fidesz. Ha ez megtörténik, a saját gyengesége, nem pedig az ellenzék ereje miatt következik be. A választóknak a választásokon ugyanis lesz választóvonaluk, éspedig nehogy valóban magyar holokauszt következzen be.
    Célszerű emlékeztetni, a rasszista zsidó elit aknamunkája mindkét világháborúban fokozta veszteségeinket, s szerepet játszott abban, hogy Horthy nem tudott kilépni a II. világháborúból, ahogy Juhász Gyula a „Magyar-brit titkos tárgyalások 1943-ban” c. könyvében részletezi. Az idézett angol külügyminisztériumi jegyzék közli, a zsidó világszervezetek szerint „Magyarországon a zsidók biztonságban élnek, de a háborúból való kilépés vagy annak akár a kísérlete miatt Németország megszállná Magyarországot, és ezzel a zsidók biztonsága veszélybe kerül.” Az angol válasz: „Azt mondtam, hogy a lehetőség már elő lett terjesztve …, mint ok, amiért Magyarország ne kezdeményezzen korai átállást a Szövetségesek oldalára.” Ilyen és hasonló akciókkal a trianoni után „kijárták” részünkre a súlyosbított trianoninak minősülő 1947-es párizsi békeszerződést is.
    Ha a zsidósághoz kapcsolódó második világháborús eseményeket képesek lennének objektíven megítélni, hálásaknak kellene lenniük Ma-gyarországnak. Horthynak is, aki mindvégig ellenezte a deportálást. Véletlen lenne, hogy a kenderesi kriptáján „A hálás zsidóság” feliratú koszorút láthatunk, vagy kétszínűséggel állunk szemben? Nem véletlen azonban, hogy a nürnbergi perben csak tanúként hallgatták meg, s portugáliai emigrációjában zsidó ismerősei biztosították a megélhetését. A magyarkodással nem vádolható Karsai László történész is elismeri: „megállapíthatjuk, hogy a magyar zsidók döntő többségének élete nem forgott közvetlen életveszélyben az ország német megszállásáig.” Ennek dacára eszeveszetten vádolják, támadják azt az országot, amely a világ-háború viharaiban védte őket. Önmaguknak ártanak, mert a következtetés csak egy lehet: nemcsak telhetetlenséggel és gátlástalansággal állunk szemben, hanem hálátlansággal is.
    Nemrég valamennyiünk szeme előtt játszódott le a rasszista zsidó vezetők és hazai kifutóik erkölcsi-politikai beállítottságát szemléltető igen-csak beszédes példa. A dunai árvíz alatt nem hallottunk róla, hogy az egyre hangoskodóbb zsidó szervezetek ott lettek volna a védekezésnél. Rájuk vonatkozóan e fenyegető veszély időszakában egyetlen, ámde igencsak jellemző hír jelent meg: Megtartották a hazai és határon túli zsidó hitközségek debreceni találkozóját, ahol bejelentették: másfél milliárd forintos alapot hoz létre a kormány és a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány (Mazsök), ebből a pénzből 2014-ben azokat a nem vallási zsidó szervezeteket támogatják, amelyek a zsidó kultúrát terjesztik határon innen és túl. Épületek, valamint egy síremlék felújításához, továbbá egy emlékhely kialakításához is segítséget nyújt a kormány. Megújul több magyarországi zsinagóga, köztük a debreceni is. Emlékhellyé alakítják a kőszegi tömegsírt, felújítják a budapesti Kozma utcai temetőben lévő első világháborús síremléket, valamint a szabadkai zsinagógát.
    Az ország a gáton volt, ám a zsidó vezetők és szervezetek nem az árvíz elleni küzdelemre mozgósítottak, ahogy az országunkat, nemzetün-ket fenyegető egyéb veszélyek ellen sem hadakoznak, sőt egyes képviselőik inkább elősegítik, okozzák és fokozzák azokat. Az egész ország láthatta, a homokzsákok helyett ezúttal is a pénzeszsákokat cipelték.
    Ítélhetünk, és ítéljünk is e példából!
    Ez időszakban is elkeseredett harcot folytattak az ellen, hogy ma-gyar személyiségről nevezzenek el utcát Budapesten, nevezetesen Tormay Cécileről. S ezúttal is elérték a céljukat. A Fővárosi Közgyűlés megtiltotta, hogy Tormayról közterületet nevezzünk el. Ezt megelőzően Wass Albert, Nyírő József és mások kerültek indexre. S történt mindez ismét csak a jobb- és a baloldali fővárosi képviselők hallgatólagos egyetértésével.
    A szellemi kártevés tehát rendszeresen és zavartalanul folyik. Pedig nemcsak megzavarni, hanem véget kell vetni neki. Vezetőink azonban mintha meg lennénk babonázva. Semmire sem mernek nemet mondani, amit Izrael, vagy a hazai rasszista zsidó vezetők követelnek. Pedig mind-ezek ártalmas voltát még Kertész Imre is alátámasztotta. Nemrég kijelentette, hogy végig “holokauszt-bóhócnak” érezte magát. A kérdésre, hogy az emlékezet kultúrája Németországban nem vált-e “egy kicsit holokauszt-iparrá”, azt válaszolta: “nem egy kicsit, hanem teljesen”. Nem tette azonban hozzá, hogy Magyarországon ugyancsak. A magyarellenességéhez is hű maradt, kijelentve, “sokkal elcsodálkoztatóbb, hogy azelőtt miként tudtam egyáltalán magyarokkal együtt élni.” Önkritikáját hazai bálványozói irányelvként is felfoghatnák önmaguk számára.
    Ami nálunk folyik, az már nemcsak holokauszt biznisz, hanem a politikai vakság netovábbja, és egyértelmű magyarellenesség. A múlt szüntelen, egyik oldalról haszonleső, másik oldalról kegykereső emlegetése nem teremt jövőt, de terheli a jelent. A meg nem szolgált juttatások pedig társadalmilag rombolók, élősködésre nevelnek, és azok kettőzött kizsákmányolását jelentik, akik munkájukkal előteremtik. Rossz úton járnak a politikusok, akik a múltnak szentelnek dramatizált figyelmet, s szerény anyagi eszközeinkből a múltat táplálják. A kétharmados felhatalmazás ellenére a kormányzati szervek is alázatosan tűrik a nyomulást, ezért a mi igazunk nehezen tud utat törni magának, arra sem elég, hogy kis kérdésekben győzhessünk. Az önmagukat kiválasztottnak minősítőknek mindenben, mindenhol, mindig igazat adnak. Sőt minket köteleznek rá, hogy a saját történelmünkön kívül éljünk, tagadjuk meg mindazt, ami nekik nem tet-szik.
    Az utóbbi időben hivatalos közegeink már „négy történelmi egyház-ról” is beszélnek, holott három volt és ma sincs több. A negyediknek be-ügyeskedett Mazsihisz ugyanis még csak nem is egyház. Már nem is evi-lági, hanem túlvilági rejtély, hogy történelmi egyházaink miért lapítanak. Nem tiltakoznak a biznisz-egyházak ellen, ám közös nyilatkozatban meg-tagadják a harangozást Trianon évfordulóján, s szolgálatkészen ítélnek el bizonyítatlan „antiszemita” jelenségeket. Közvéleményünk dermedten fi-gyeli, hogy nem a kereszténység és a magyar nép mellett állnak.
    Mire való ez a világi és egyházi hajbókolás? Népünktől sem a kormány, sem az egyházak nem kértek, s nem kaptak felhatalma-zást ilyesmire. Vesztünkbe rohanunk, ha mindezt nem látjuk, főleg, ha nem teszünk ellene. A szolgalelkűség hatalmas és jogos ellenszenvet szül, s – ne legyen kétely – visszaüt a kormányra és az egyházakra. Ezért nem elnéző kormányra van szükség, nem is beszélve olyanról, amilyet Gyurcsány, Bajnai, Mesterházy, Schiffer körvonalaz, akik ma is a már nem létező SZDSZ nagyon is létező nyomvonalához igazodnak. Mesterházy nemrég arról papolt, hogy „A rasszizmus körülöttünk van, terjed és erősödik. A rasszizmus ott van a turulban, az árpádsávos zászlóban, ami mind a szélsőjobb szimbóluma. A rasszizmus ott van az egyetemeken és főiskolákon, ahol a szélsőjobboldaliak vélt vagy valós származás alapján listázzák a diákokat. A rasszizmus ott van a színházban, amit a szélsőjobb izgat és igazgat. A rasszizmus ott van a szélsőjobboldali újságok lapjain, amelyek nap mint nap támadják és fenyegetik a kisebbségeket.” Szánalmas, ha egy pártelnök fordítva látja a dolgokat. A rasszizmus ennél is több helyen jelen van, de a magyarellenes rasszizmus. A közelmúltban Hanti Vilmos, a MEASZ elnöke az amerikai kongresszusban „Magyarország a nácizmus kapujában” címmel tartott előadást, s gyalázatos módon Magyarország ellen hangolta a jelenlévőket.
    Mindeközben egy zsidót sem láthatunk kukázni, a kilakoltatás, munkanélküliség sem fenyegeti őket. Tizennégy etnikum közül csak ők panaszkodnak üldözésre, akik pedig vitathatatlanul és hagyományosan a legjobban élnek. Özönlenek is ide ellenőrizetlenül; egy székelynek hosszú ideig kell várni a letelepedési engedélyre, ők pedig – mindeddig cáfolatlan sajtóhírek szerint – zavartalanul és ellenőrzés nélkül betelepülhetnek. Nem nehéz kitalálni kik felelősek az ilyen, és egyéb kritikus pontokon rendszeresen előforduló állambiztonsági mulasztásokért, amelyek olyan helyzetbe hozták a Moszadot, hogy a KGB megirigyelné. Mindemellett azt is elnézik, hogy a zsidók homályba burkolják önmaguk kilétét; ők nem képeznek sem kisebbséget, sem fajt, sem etnikumot, sem vallást, nem tartoznak nemzethez, s önkormányzatiságot sem vállalnak, nehogy érinthetetlenségük megszűnjön, törvénytelenül szerzett előjogaik csökkenhessenek, netán a magyar állampolgárokra vonatkozó kötelezettségeket számon kérhessék rajtuk.
    Bár önként adódik a következtetés, hogy faji politikájukkal csak faji politikát lehet szembeállítani, ne lépjünk erre az útra, de ne tűrjük tovább a magyarellenességgel párosuló telhetetlenséget és gátlástalanságot. Láthatjuk, a rasszista zsidó vezetők a saját megnyilvánulásaikkal naponta bizonyítják, pozícióikat nem rendeltetéseiknek megfelelően, hanem arra használják, hogy egymást juttassák előnyökhöz. Ez félreérthetetlen magyarellenes magatartás, s félreérthetetlen minősítést igényel. Értse meg mindenki, nem zsidóellenesség annak felismerése sem, hogy a magyarok közötti tudatos önvédelmi összetartás és ön-szerveződés minden formája kifejezetten létszükséglet.
    Tetszik, nem tetszik, a rasszista vezetőket vissza kell szorítani, a pénzügyeket, a hírközlést, a kultúra irányítását ki kell venni a kezükből, s magyar kézbe adni. Szükség van a külpolitika átorientálására is. Akkor is, ha ezt antiszemitizmusnak állítják be és világgá kürtölik. Ha nem tesszük meg, sorsunk egyre rosszabbra fordul. A rasszista vezetők mindezt sohasem látják be, az egyenlőség megkövetelésében is antisze-mitizmust látnak, s csakis előjogokban gondolkodnak. Sajnos, a legtöbb-ször sikerrel veszik rá e személetmódra a zsidóság józan tömegeit is. Ha kicsit is hajlandóak lennének tanulni a történelmükből, tiltakozniuk kellene mindez ellen, hiszen az ostor rajtuk fog csattanni. Ám ugyanolyan vakok, mint az őket szolgalelkűen kiszolgáló politikusaink. Pedig ez ahhoz hasonló vészes következményekhez vezet, mint hogy 1919-ben a harminchárom népbiztosból harminckettő zsidó volt, vagy a Rákosi-féle zsidó ötösfogat és az AVO bosszúálló rémtettei, ami 1956 egyik fő oka volt akkor is, ha erre kevesen mernek még gondolni is. Mivel mindez nem csak magyarországi jelenség, félő, hogy a holokauszttal felérő tragédiát készítenek elő önmaguk ellen.
    Közös érdekeink védelmében nincs hát helye a félmegoldásoknak, mivel a jelen helyzetet szentesítik, akármilyen demokratikus színezetben adják elő. A tiszteletnek, ha majd egyszer kölcsönössé válik, meglesz a létjogosultsága, de a megalázkodó nagylelkűség kölcsönösség nélkül bizony nem más, mint hazaárulás és nemzetvesztés.
    Mindennek okán e kérdésben nem lehet lépésről-lépésre haladni sem, hanem megálljt kell parancsolni, majd törhetetlen következetesség-gel fel kell számolni a kikényszerített előjogokat. Az ország már rég rá van hangolódva a „Nem!”-re, de kormányaink félnek észrevenni. A Fidesz-KDNP-kormány remélhetőleg csatlakozik az ország hangula-tához. E kérdésben még semleges sem lehet, hanem félreérthetetlenül a magyarság oldalán kell állnia. Azzal sem érvelhet tovább, hogy mindenki magyar állampolgár, akiket megvéd és egyenjogúnak tekint, mert a magyarok már nem egyenjogúak a saját országukban; védeni őket kell. Nem veszik, vagy nem akarják észrevenni, hogy a rasszista zsidó vezetők és szervezetek politikát, kultúrát, erkölcsöt diktálnak a kormány helyett, sőt a kormánynak is?! A választott vezetők nem hagyhatják, hogy a pók tovább szője a hálóját, amely elsőként az ő kezeiket bénítja le. Csak a vak nem látja, hogy Magyarországon második Izraelt szeretnének létrehozni. A két kormányzás közötti években Orbán Viktor kijelentette: „Aki nem áll ki semmi mellett, az előbb-utóbb elveszít mindent.” Most ki kell állni, és tévedni tilos. A magyar megmaradás érdekében látni kell, hogy Tisza Kálmán óta a zsidó telhetetlenség és rámenősség mellett problémáink alapvető oka a magyar politikai tehetetlenség és behódolás. A zsidó felsőbbrendűség intézményesítésének folyamata azon a ponton van, hogy visszafordíthatatlanná válik. Ezért mellébeszélésnek, látszatintézkedésnek helye nincs.
    Ha a helyzet magaslatán akarunk állni, mindenki felelősen és mélyen gondolja át a tennivalóit, mert HA E KÉRDÉST NEM OLDJUK MEG – KÖZÖS ERŐFESZITÉSSEL, EMBERSÉGESEN, DE MEGINGATHATATLAN KÖVETKEZETESSÉGGEL A MAGYARSÁG JA-VÁRA – HIÁBA OLDUNK MEG MINDEN MÁS KÉRDÉST, AZ EREDMÉNYT MÁSOK FÖLÖZIK LE, S A MAGYAR MEGMARADÁS NÖ-VEKVŐ, DE LEHET, HOGY VÉGVESZÉLYNEK LESZ KITÉVE!

    Szélsőség-e a szélsőség?

    A rendszerváltás óta körbejár két varázsszó, amelyekkel igyekez-nek elhallgattatni bennünket: az antiszemitizmus és a szélsőség. Mindket-tőt azok ellen vetik be, főleg a hírközlésben, de nem ritkán még az Országgyűlésben is, akik a nemzet érdekében szólnak. A jobboldali elhajlással nem vádolható politikusok, politológusok nem szűnnek meg elítélgetni a szélsőségeket. De bajban lennének, ha szabatosan meg kellene fogalmazniuk, mi a szélsőség. Honnan, mikortól, mettől, meddig, miben számít valaki szélsőségesnek? Kísérletet sem tesznek rá, pusztán dobálódznak e csodafegyvernek vélt kifejezéssel. A kormányon és ellenzékben egymást váltó pártok is sulykolják, hogy a Jobbik, illetve a Munkáspárt jobb-, és baloldali szélsőség, s mint ilyenek, elítélendőek, kirekesztendőek. Állításaik a nyilvánvaló célzatosságuk ellenére sem teljesen eredménytelenek. A tömegeket félrevezető propaganda-fogás eltereli a figyelmet a jobb- és a baloldal tévedéseiről. Miért lenne szélsőség az események bíráló taglalása; miért szélsőséges a párt, amely Magyarországon magyar akar lenni, vagy ki mer állni a munkavállalók érdekei mellett? A társadalom nem is tekinti őket szélsőségesnek.
    Nincs arról szó, hogy közös nevezőre kellene hozni az egymástól ideológiai szakadékkal elválasztott két pártot. Bár gyakorlati szempontból nem állnak egymástól oly távol, mint gondolnánk. Ezen se szörnyülköd-jön el senki, hanem emlékezzen a lisszaboni szerződésre, a fiskális pak-tumra, amelyekre a Fidesz és az MSZP együtt szavazott.
    A nemzeti érdekekért, illetve a nemzetrontó kisebbségek és bete-ges másságok ellen fellépő pártok, legyenek bal-, vagy jobboldaliak, nem minősülhetnek szélsőségesnek. Ezen az sem változtat, hogy egyik-másik bírálatuk súrolja a megfoghatatlan, s az antiszemitizmussal mindig rokonított szélsőség határait, hiszen mértéket nem ismerő eljárásokat bírálnak.
    Mindennek okán nem engedhető meg, hogy a szélsőség jogi – azaz törvényileg büntethető – kategória legyen. A rasszista zsidó vezetők által kikényszerített vonatkozó törvényi rendelkezések önkénye-sen értelmezhetőek, magyar- és alkotmányellenesek. Mégis e kér-désben is hallgatólagos nagykoalíciós megértés-féleség van kialakulóban, sőt újabb magyarellenes megszorításokon tépelődnek. Lehet, hogy egye-seknek nem tetszik, de mind a MIÉP létrejötte, mind a Jobbik kialakulása belőle, nem véletlen, hanem a gyengülő magyar nemzeti önvédelem válasza az erősödő magyarellenességre, történelmi szükségszerűség.
    A nemzeti oldalon szétnézve, akár az anyaországban, akár a szét-szaggatott nemzetünkön belül, láthatjuk, a jobboldalnak vannak egyéni-ségei, akik államférfiakká válhatnának. Amennyire ez örvendetes, annyi-ra elszomorító, hogy ritkán akad közöttük kettő, akik egyetértenek, s egymás mellett tántoríthatatlanul kitartva küzdenek. Ebben része van az ellenfél mesterkedésének is, de ez sem mentség. Ellenkezőleg, nagyobb összetartásra kellene sarkallnia őket. Ám nem ez történik, ahogy az MDF története is mutatja, amely csak a megalakulásakor állt a helyzet magaslatán. Vagy közelmúltbeli példa: ha elismert magyar indíttatású újságíró leírja, hogy a Jobbik a kormány elleni gyűlöletkeltésben „versenyt fut a magyarországi balliberális bandával”, akkor bizony sok kérdőjel merül fel. A jóhiszeműség vélelme a Jobbikot is megilleti, akkor is, ha a javaslatait, akcióit körültekintőbben kellene előkészítenie, partner- és kormányképesebbnek kellene mutatkoznia. Kinek jó, ha a jobboldali erők egymásnak esnek? Ha a vita tárgyilagos egyeztetés helyett néha oly elemi erővel és vádaskodó hangnemben folyik, hogy messze túllépi a tisztázás szándékát? Nos, válaszolják meg a klasszikus kérdést: Cui prodest?
    Miért van, hogy két jobboldali párt, a Fidesz-KDNP és a Jobbik, el-lenfelek, s nem keresik, ha nem is a kritikátlan, de mégis az együttműködés lehetőségét, holott magától értetendő lenne? Itt valami nincs rendjén. Párbeszéddel csillapíthatnák mindazt, amit egymásban elutasítandónak vélnek. Kívülről úgy látszik, a fő ellentét a zsidó nyomulás és a földtörvény értékelésében van közöttük. Azt ugyanis nem hihetjük, hogy naivan beugranak az antiszemitizmus és a szélsőség alaptalan vádjának Természetesen nem hagyható figyelmen kívül a rasszista zsidó lobby által szervezett külföldi nyomás. A politikusoknak számításba is kell venni a körülményeket, de nem annyira idomulniuk kell hozzájuk, mint alakítaniuk kell őket. Nem szabad kényszerhelyzetet látni ott, ahol nincs. Üdvözlendő a reálpolitika, de az ország érdekét az egyformán értelmezett, a nemzeti szuverenitás védelmében minél nagyobb egységben megvalósított politika szolgálja. Ha szavakban magyar érdekeket védelmező két párt között folyamatos nézeteltérések keletkeznek, bár egyikre sem szívesen mondjuk, hogy téved, csak az egyikük értelmezése lehet helyes. Ha ténylegesen a nemzeti érdekeket követik, nem állhatnak egymástól oly távol, hogy a hatalmon lévő közigazgatási és jogi eszközökkel akadályozza a másikat, a másik pedig megkérdőjelezze az egyik indíttatását és céljait. Márpedig, sajnos, ez történik, s ezáltal fennáll a veszélye, hogy velük együtt, de miattuk a nemzet ismét történelmi pillanatot szalaszt el.

    A másik „szélsőség” a Munkáspárt. Az egyedüli igazi baloldali párt, s az egyetlen nem polgári párt, azaz más társadalmi rendszer híve. A többi szereplő a kapitalizmus híve. A Munkáspárt rá is mutat, éppen ezt mani-pulálja Gyurcsány, Bajnai és Mesterházy, amikor folyvást „Orbán-rendszerről” beszél, holott nem az van, hanem kapitalizmus, és problémáink ebből adódnak, sőt az „Orbán-rendszer” még igyekszik is enyhíteni ezeken. A Munkáspárt vitázik azzal a nézettel is, hogy a múlt rendszer juttatta az országot a nagytőke és a monopóliumok kezére. Ismeretes, hogy ezt Fekete János alapozta meg, akit a politikai irodalom soha nem kommunistaként, hanem zsidó bankárként említ. A folyamat a rendszerváltás utáni kormányok alatt sem kommunisták, hanem közismert zsidó személyek vezénylete alatt mélyült el. Ezt kellene kimondani. A tényből, hogy egyikük-másikuk érdekből, de nem meggyőződésből tagja volt az MSZMP-nek, vagy a KISZ-nek, nem vonható le a fenti következtetés. Legfeljebb az, hogy ők személyesen köpönyegforgatók. Nincs és ne is legyen jövője annak a politikának, amely fél kimondani még a múltbeli közismert igaz tényeket is, hanem részigazságokat általánosít, és mai szemmel láttat.
    A Fidesz-KDNP-nek a kétharmad mellett – főleg annak esetleges hi-ányában – megbízható szövetségesek kellenek. Amennyiben nem gondolkodik nagykoalícióban, vagy nem kényszerítik rá, ami jelenleg nemzeti tragédiával érne fel, ilyeneket csak a Jobbikban és a Munkáspártban találhat. Találhatna, de nem keresi, pedig hasonló pártok nem egy tőkés országban parlamenti pártok, és ettől még a kapitalizmus nem dől meg. A „szélsőséges” Jobbik és a Munkáspárt a szociális követeléseket harcosabban képviselik, egyes eseményekről ők mondják ki az igazságot, ami tettekké válhat.
    A Jobbik és a Munkáspárt joggal utasítja vissza a szélsőséges minő-sítést, bár nincs rá különösebb szükségük, hogy reagáljanak e vádasko-dásra, mivel politikájuk önmagáért beszél. A magyar érdekek és érté-kek, a munkavállalók jogainak védelme, közüzemi szolgáltatások árainak csökkentése, munkához való jog, közmunka, adósságplafon, bankadó, közvagyon gyarapítása, stb. az ő jelszavaikban, programjaikban szerepel. Ezek egy részét a Fidesz is átvette. Egyes céljaik tehát nem állnak ellentétben. Hangsúly esik a hosszú időn át tanúsított következetességükre is, ami önmagában cáfolja a szélsőség vádját. Fogalmazási, időzítési melléfogásaik akadnak, de láthatólag mentesek a korrupciótól, s nem ragadtatták magukat embertelen cselekedetekre, mint a baloldal mostanában feltűnt harsánykodó pártocskái.
    Talán nem is tudatosult eléggé e pártokban, hogy hatalmas előny-nyel rendelkeznek: jóval szélesebb tömegeket szólíthatnak meg, mint az LMP, DK, vagy akár a nagyobb pártok: a Jobbik főként a nemzeti érzelmű magyarságot, a Munkáspárt főleg a dolgozó rétegeket, és szócsöve lehet szakszervezeteknek is. Elvben tehát nagy a potenciális társadalmi bázisuk, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a magukat baloldalinak feltüntető, de a tőke védelmezőjévé felcsapott pártok és szaporodó pártocskák egészséges nézeteket valló tagságának nem jelentéktelen része csendben, de szemben áll az elidegenedett pártvezetéseik politikájával, s nem kizárható, hogy hajlandó más pártokra szavazni.
    Akármerről közelítjük meg a kérdést, megerősödik a vélemény, és ez meg is fogalmazható, nem azok a szélsőségesek, akikről ezt hazudják, hanem akik másokat annak minősítenek.
    Ha mindkét pártot országunk javát szolgáló érzelmek vezérlik, az ideológiai különbségeket fenntartva, de nem előtérbe helyezve, képesek lehetnek egymással, és a Fidesz-KDNP-vel együttműködni, amire már volt is példa. S ha képesek rá, kötelesek is megtenni még a választási kampány során. Ne egymástól, hanem az ellenzéktől vonjanak el szavazatokat. Ez nem egyikőjükön, hanem valamennyijükön múlik. A magyar érdekek és értékek védelme a pártérdekekhez viszonyítva felsőbbrendű cél, sürgetően igényli a népi-nemzeti erőket képviselő pártok bekerülését az Országgyűlésbe, ezért ennek alá kell rendelni min-dent.
    A Jobbik helyzetének szilárdítása és a Munkáspárt bejuttatása az Országgyűlésbe ahhoz is szükséges, hogy a Fidesz-KDNP-ben létező helyes irányzatokat segítsék. Legyenek a Fidesz-KDNP (akár kéretlen) szövetségesei. Ezért ne a szélsőségesnek beállított kijelentésekre, hanem az alattomos és állandósult magyarellenes tettekre figyeljünk, amelyekkel szemben a szélsőséges bírálat is enyhe.

    Az ellenséggé vált ellenzék

    Az idegen tőke kierőszakolja a nemzetközi jogot semmibe vevő, vi-láguralomra törő USA-nak, illetve a népirtó Izraelnek és diaszpóráinak istenítését, s a hatalmi posztok átjátszását képviselőik részére, olyan honfitársainknak, akik kényszerből, anyagi előnyök reményében, vagy nemzetellenes beállítottságuknál fogva közreműködnek. Az ellenzék döntő szerepet játszott abban, hogy Magyarország ma zsidó ország képét mutatja, ahol már a magyar szó kiejtése is kódolt antiszemitizmusnak minősül. Példázza ezt az MSZP brüsszeli képviselőinek idegen ihletésű hazaárulása, nemzetellenessége, a kormány törekvéseinek kifejezett szabotálása. Az ellenzék itthon és külföldön erkölcsileg is próbálja ellehetetleníteni a kormányt, az országot. E folyamatok nem függetleníthetőek a pártok vezetőitől, tagságaiktól azonban függetlenítenünk kell. Mégis, e pártok esetében, a tagságot sem lehet eleve felmenteni. Létezik-e beszédesebb szélsőség, mint hogy az MSZP, ismét külföldi kampányfőnököt szerződtet? Ráadásul nem egy hagyományos parlamenti demokráciából, hanem a nemzetközi jogot, az ENSZ határozatokat semmibe vevő Izraelből. Értetlenül állunk az előtt, hogy az MSZP tagsága eltűr maga felett ilyen vezetést.
    Az ellenzék által képviselt neoliberalizmus meghonosított és támogat mindent, ami nem magyar és nem természetes. Rosszhiszeműség rejlik a megjátszott jóhiszeműsége mögött. Liberalizmusa képmutatás, mert messze nem mindenben liberális; a tőke szabad mozgásában igen, de az eszmék szabad áramlásában nem. A hírközlő eszközök birtokában erőszakosan terjesztett idegen gyökerű hadjárata kiforgatja az embert mindenéből. A Népszabadság, különösen a Népszava és az ATV „Egyenes beszéd” és „Újságíróklub” c. műsorai, a Heti Hetes, stb. nem csak politikailag, emberileg is folyamatosan támadják a kormányt, elsősorban Orbán Viktort. Rágalmazástól, hazugságtól sem riadnak vissza, akárcsak a Nyugaton futtatott Heller Ágnes, akinek az a filozófiája, hogy hazaérkezve gerincesen elismeri, nem azt mondta, amit mondott. A miniszterelnök senkivel nem perel, de őt bármely állampolgár perelheti, mivel ő szolgálatot teljesít. Becsületére legyen mondva, tartja is hozzá magát. Akad viszont népszavás újságíró, aki a rovatát mindig ezzel fejezi be: „Ceterum censeo, Orbánnak mennie kell”, de alig-alig módosítva ezt harsogják a többiek is. Még Orbán Viktor meggyilkolását is „tematizálják”. Nevetségessé próbálták tenni az árvízi védekezésben játszott szerepét. De ha nem tette volna, akkor azért bírálták volna. Ha azt látnák, hogy száraz lábbal kel át a Dunán, elkezde-nének kiabálni: Nézzétek, nem tud úszni! Általuk készített szobrának megcsúfolása felbujtás erőszakra, sokak szerint gyilkosságra, amivel Bajnai és társai feltették az i-re a pontot. Mindent kifogásolnak, elleneznek, szabotálnak, gátolják a haladást, akadályozzák a nemzeti összefogást. Már nem ellenzékként, hanem ellenségként lépnek fel. S mert az országra sincsenek tekintettel, nemcsak a kormány, hanem a magyar megújhodás ellenségei is. Méltatlanok rá, hogy helyet foglaljanak az Országgyűlésben.

    Önmaguk ellen frontot nyitó kormánypártok

    A Fidesz-KDNP szavazótáborának megmaradását bizonyító közvéle-mény-kutatások, békemenetek mutatják, a tömegek értik, hogy végre mögé lehet állni egyes kormányzati intézkedéseknek, amelyek ugyan nem elégítik ki óhajaikat, de szociális szempontból valamivel kedvezőbbek, és érzékelhetően magyarabb indíttatásúak, mint az MSZP-SZDSZ koalíciótól láttunk, és utódjaiktól elvárhatunk.
    A Fidesz-KDNP tekintetében kívánatos lenne, hogy ne csak az MSZP-SZDSZ-hez viszonyítva nevezhetnénk kedvezőbbnek és magya-rabbnak. Talán soha nem érte annyi bírálat Magyarországot, mint az elmúlt években. Ez tagadhatatlanul jelent pozitívumot is, hiszen bizonyít-ja, a kormány saját útján próbál haladni, nem simul bele az EU elvtelenségébe. A mondvacsinált terrorizmus elleni háborúban azonban sajnálatos szerepet vállal; hadseregünk alig van, de katonáink tíz helyen viselnek hadat a világban, idegen országokban még idegenebb érdekekért. Látni kell azonban, hogy a külföldi bírálatok nagy részét maga az ellenzék rendelte, sőt szervezte meg (A Tavares-jelentés összeállításában az MSZP-s Göncz Kinga és Tabajdi Csaba vett részt, ahogy képviselőtársuk elkottyintotta) nem kis részben feltehetőleg a magyarellenes zsidó összefogás csatornáin keresztül. Ugyanis kinek ne lenne gyanús, hogy pontatlanságai, nevetséges állításai az ő elfogultságukat tükrözik.
    A bírálatok egy része mégis elkerülhető lett volna, ha a kormányté-nyezők pártállástól függetlenül konzultálnak a szakértőkkel. De részint engedték magukat belesodródni az önmagát makacsul tartó, de felszámolandó álláspontba, hogy a történelem velük kezdődik, másrészt nem épültek még ki a csatornák a nemzeti szellemi erő bevonására; a nemzeti konzultáció beindult, de nem vált folyamatossá. Helyes volt az új alkotmány kidolgozása, ám ez többéves össznemzeti feladat, amibe be kellett volna vonni a nemzet teljes szellemi kapacitását, hiszen sorsunkat hosszú évtizedekre meghatározza. Szervesebb kapcsolatban kellene állnia ezeréves alkotmányos rendünkkel. Ez még pótolható, ugyanúgy, mint a föld, a vízkincs és még meglévő értékeink alkotmányos védelme. Abban ugyanis nem lehet vita, hogy a gyakorlat által megkövetelt módosításokat végre kell hajtani, de ezeket össze kellene gyűjteni, egyszerre elvégezni, nem pedig folyamatos támadási frontot nyitni a politikai ellenfeleknek, akik azzal a váddal állnak elő, hogy a hatalom bebetonozása a cél, s ellentámadásaikhoz mindig mozgósítanak külföldi erőket is.
    Méltatandó, hogy a Fidesz-KDNP kormány néhány szociális kérdés-ben teszi a dolgát az állampolgárok javát szolgáló intézkedéseivel, de a saját árnyékát ő sem ugorhatja át. A „baloldali” MSZP és az SZDSZ utód-pártjai a vadkapitalizmust sírják vissza, míg a Fidesz-KDNP a szociális pi-acgazdaság felé vonzódik. A társadalmi rendszer ugyanaz, a kapitaliz-mus, de a két változat között vannak nem lényegtelen különbségek. A Fidesz-KDNP a nagy hazai és külföldi nyomás ellenére ki meri mondani: szuverenitásunk követelménye, hogy sajátunk maradjon földünk, vízkincsünk, energiaforrásaink és valutánk. Más kérdés, hogy ennek biztosítására tőkés keretek között korlátozottak az esélyei, mivelhogy az ország lehetőségei eleve behatároltak.
    Azt is tudomásul kell vennünk, hogy a mostanában nem emlegetett, de létező osztálykorlátok is kötik. Minden, ami nemzeti, fontos, de a napi politikában azokat kellene érezhetőbben támogatni, akik bérből és fizetésből élnek, nem pedig lopott vagyonuk kamatoztatásából. A tőke és a munka ellentéte ma is élő, amire kevesen mernek rámutatni, mert ez már szélsőségnek minősül. A tőke ellen csak magyarként nem lehet harcolni; egyéb társadalompolitikai szempontokat is érvényesíteni kell.
    Ám eszköztelenül nem lehet harcolni sem. Akadályoznak is bennün-ket eszközök létrehozásában. A rendteremtés elősegítésre jelentkező be-csületes hazafiak által társadalmi szükségszerűségként létrehozott fegyvertelen Magyar Gárda elítélése és korlátozása, s eközben a cigány gárda képzése és a zsidó Tett és Védelem elnézése, sőt pénzelése baljós sejtelmeket szül. A nép rendteremtő akarata a kormányt kívánja erősíteni! Aki erről nemcsak lemond, hanem korlátozza, sőt tiltja, önmaga ellen dolgozik, nem a nép akaratával azonosul, hanem idegenekével. Reméljük, ez az álláspont késlekedés nélkül és gyökeresen módosul, ha jól értelmezzük Orbán Viktor október 23-i felszólítását: „Nem hihetitek, hogy a kormányotok nélkületek és helyettetek megnyeri a küzdelmet, nem hagyhatjátok a munkát egyszerűen a kormányra vagy a pártokra. … Szerveződjetek, jelentkezzetek és csatlakozzatok!”
    Az sem mindegy, hogyan használjuk meglévő eszközöket. Nem lel-kesítő, hogy nemzeti érdekeink radikális védelme helyett áldozatok árán visszafizetjük a többször kifizetett adósságunkat. Pénzügyileg nem tűnik előnyösnek, hogy a fillérekért privatizált virágzó nagyvállalatokat lerongálódott állapotban drága pénzért visszavásároljuk, hiszen ez kétszeres kizsákmányolás. A nemzeti érdekeink, szociális célok, jövőnk szempontjából azonban mégis lehet értelme, ha erősíti az ország önálló-ságát.
    Eléggé elterjedt vélemény, hogy a kormány nagyobb védelmet biz-tosíthatott volna a magyar földnek, hiszen létkérdéseink létkérdése. Ezért kizárólag a nemzeti érdekeket kellett volna követni, s elvetni minden más érdeket, legyen szó mégoly befolyásos hangadókról is. Tudva azt is, hogy külföldiek is mennyire áhítoznak a magyar földre, nem kiskapukat, egyetlen rést sem szabad lett volna hagyni a földtörvényen. Különösen azt látva, hogy a bolgár parlament, a saját kormánya javaslatát leszavazva, 2020-ig meghosszabbította a moratóriumot, azaz tiltja minden külföldinek (az EU-tagoknak is) a földvásárlást.
    A Hajdú-Bét károsultjainak a kártérítése ellen sem lehet kifogás, el-lenkezőleg, a kormány javára kell írnunk. Ám annál inkább kifogásolha-tó, hogy a károsultak pénzéből is fizetik, s nem a Wallist, vagy Bajnait kényszerítik rá. Miért nem őket terhelik? Ha pedig jogilag képtelenek (Képtelenek lennének valóban?) megfogni őket, akkor a hírközlésben miért bőszítik a közvéleményt? Hasonló természetű kérdés a devizahitel; ha a bankok hibáztak, miért nem ők fedezik a teljes rendezést, hanem a kormány is a mi, azaz a károsultak pénzéből? A csaláson nem a hitelre rábeszélt magyarok nyertek, hanem a bankok. A bankok pedig kiknek a kezében vannak? Ők ismét megússzák, és ismét kormányzati segédlet-tel?
    Egyik-másik választási ellenfélnek nem is a politikai színtéren, ha-nem börtönben lenne a helye. Mert kik nyertek azzal, hogy Gyurcsány, Demszky és mások üzelmeit hagyták elavulni, vagy semmi jót nem ígérő bírósági huzavonába torkolltatják. Kik nyertek és kik veszítettek azzal, hogy a beígért elszámoltatás, sőt még a visszaélések leleplezése sem történt meg. Az pedig fordított rasszizmus, ha cigány áldozatok ro-konainak az állam kárpótlást fizet, ami a cigányok által meggyilkolt ma-gyarok esetében fel sem merül. Az Országgyűlés a tárgysorozatba vételét is elutasította a javaslatnak, hogy Olaszliszkán (szégyentelenül még itt is zsidó siratófalat akarnak felhúzni) a cigányok által meglincselt Szögi Lajos családjának a bíróság által jogerősen megítélt kártérítést a költségvetés állja, mivel a bebörtönzött tettesek képtelenek kifizetni. Szögi Lajos családja nem érdemelt kárpótlást, mert ő “csak” egy magyar volt? Hasonló balhit érződött ki a Mindenszentek és a Halottak napján elhangzott megemlékezésekből, amelyek a cigány áldozatokról szóltak, de az általuk meggyilkolt sokkal több magyar áldozatért nem szólt a harang, s mégis azokat nevezik szélsőségeseknek, akik ezt szóvá merik tenni.
    Nem fogadható el, hogy a kettős mérce ellen szavakban hadakozó kormány a gyakorlatban különbséget tegyen az áldozatok között. Ilyen értelemben érthetetlenek a titkosítások is. Miért titkolják a választók előtt a bűnösök neveit és tetteiket? Megtévesztő hatással lehet az állampolgári magatartásra. Titkosítások nélkül a kormány is jobban védheti álláspontját és önmagát. A népnek és a kormánynak egyaránt tisztán kell látnia, hogy hatékonyan támogathassák egymást. Az ország szemében mindez sokkal nagyobb kérdőjel, mint gondolná. Ezért hallani egyre több olyan – sokunknak fájó – véleményt, hogy a Fidesz-KDNP egyes kérdésben majdnem úgy beszél, mint a Jobbik, de, majdnem úgy intézkedik, mint az MSZP, illetve az SZDSZ és utódpártjai tennék.
    Akad hát objektív ellentmondás bőven, de sok szubjektív kérdőjel is ágaskodik. A kialakult helyzetben és erőviszonyok között, tőkés társadalmi rendszerben, a kormány ma ennyit tehet, pontosabban, ennyit mer tenni. Reméljük, az október 23-i békemenet szelleme és ereje felbátorítja.

    Kikre szavazzunk?

    Kezdjük önvizsgálattal, hiszen bennünk is bőven van hiba. Elviseljük a magyarság ellen irányuló támadásokat, holott nem kellene tűrnünk. Sanyarú helyzetünknek csak egyik alapvető oka a mindenkori vezetőink részéről tanúsított bénultság, a másik a nemtörődömségünk, közömbösségünk a telhetetlenséggel és rámenősséggel szemben. Ezt az alapvető hibánkat használják ki partnereink, szövetségeseink, ellenfeleink egyaránt. Olyanféle ez, mint ha valaki mindezzel egyetért, de semmit nem tesz, arra gondolva, hogy mások majd lépnek, vagy valahogy csak megoldódik a dolog. Nem lépnek és nem oldódik meg; tudatosan össze kell fogni, nemzetként egységben kell cselekednünk, ha magyarságként meg akarunk maradni.
    Önmagunk vívjunk ki nagyobb teret a magyarság iránti tisztelet-nek. Követeljük meg mindenkitől, mint a zsidók teszik; ebben példát ve-hetünk róluk. Ne utólag és halkan szóljunk, hanem akkor emeljük fel hallhatóan a szavunkat, amikor ideje van. A szó maga is tett. Miért nem indítunk tiltakozó mozgalmat a közrádiók és tévék magyar szignáljainak idegenidéző megváltoztatása ellen? Miért nem tiltakozunk az ellen, hogy alapvető népegészségügyi és oktatási szükségletekre alig jut pénz, de újabb és újabb zsidó emlékhelyek létrehozására hatalmas összegeket áldoz a kormány? Miért nem utasítjuk vissza a „Magyar Holokauszt-2014” zagyva elnevezést és a visszatetsző költséges rendezvénysorozatot? Mi-ért marad visszhang nélkül még az is, ha egy miniszter idegen népnek harmadik ország által okozott tragédiáját nevezi a legnagyobb magyar nemzeti traumának? Miért engedjük, hogy nemzetközi zsidó rendezvényeket rendszeresen nálunk tartsanak? A véleményszabadság védelmében miért nem indítunk értelmiségi mozgalmat annak a vérlázító törvényi rendelkezésnek a megsemmisítésére, amely szerint idegen nép története egyetlen epizódjának politikai megítélése miatt magyar bíróság magyarokat ítélhet el? Vagy miért nem kezdeményezzük, hogy 2014 ne idegen jelkép, hanem Dózsa György éve legyen?
    Írószövetség, MVSZ, Százak Tanácsa, értelmiségi egyesületek, tár-saságok, hagyományőrzők miért nem fogunk össze és szólalunk meg? Hol van, miért hallgat a népi-nemzeti elkötelezettségű értel-miség, mikor a nemzetietlenek harsognak? Miért nincs szellemi zsongás? Kulturális téren miért a némaság? Bővében vannak nyomósnál nyomósabb okok, fenyegetőnél fenyegetőbb veszélyek, nemesnél nemesebb célok, fennköltnél fennköltebb szándékok, s ma még van lehetőség is. Mi hiányzik a megszólaláshoz, a tetthez? Tehetetlen nemzet lennénk, amely hagyja elorozni a történelmét, megtagadja a saját fiait, voltak, akik voltak. Szellemi óriásainkat már életükben igyekeztek lehetetlenné tenni, most meg lenézik

    • Legközelebb Lenin-összest másold be… Esetleg van a témában saját gondolatod is?

      üdv. Aranyapa

  3. Az Ön írásában sok gondolat van, de megoldást nem nyújt…!
    És vajon hány birka(2005.dec.5.) szavazó olvasta el?
    A nyomor kiválóan alkalmas a megosztásra, pl., ha a rendőr két morzsával többet kap mint az átlag, akkor máris agyonveri a tüntetőt (2006), … tehát a rendszer stabil!
    Stabil aztán azért is, mert néhány gőzlevezető fantom párt időnként előtérbe kerülhet, a médiának köszönhetően…!
    A vezető meg vagy elkötelezett (Soros tanítvány Orbán,oxfordi Pembroke College), vagy pedig zsarolható(..), vagy mindkettő…, így aztán az adósság is stabil a nemzetközi uzsora felé!
    A megoldás egyszerű:

    1. Pártokrácia és képviseleti demokrácia helyett részvétei demokrácia!

    2. Titkos szavazás helyett dokumentált szavazást (visszaellenőrizhető szavazatok, kiküszöbölendő a csalásokat) !

    3. A bírák és a közmédia vezetők közvetlen ,nép általi választása!

    4. Az önkormányzatoknak alárendelt rendőrség!

    5. A törvényekről Te szavazol az interneten( és bármikor visszakeresheted a szavazatod! kiküszöbölendő a csalást!)!

    6. Független pénzrendszer, melyben népi jóváhagyás nélkül
    bűncselekmény az államadósság …!

    7. Alapjuttatás alapjogon!
    Ha egy állam szentesíti a véges javak fölötti magántulajdont (pl. föld, ingatlanok, stb. …), akkor az abból és a hasznából szükségszerűen (hiszen véges) kiszorulóknak állampolgári jogon alapjuttatás jár!
    (Ez a XIX-ik század ipari, gépesítettségi szintjén nem gond(!),hiszen EU kvóták fogják vissza a termelést, tehát semmi nem indokolja a nyomort, a “válságot”, a nincstelenséget és a népességcsökkenést!)

    8. Alapjuttatás a bőség okán! Vagyis a pénz elosztó funkciójának megteremtése(!) a haszonszerző funkció korlátozásával, tehát szociális piacgazdaság !
    Az elv- és polgártársaknak ezen ígéretükkel ellentétben sikerült mára megvalósítaniuk az ingyenkonyhák, a karitászok az adományok valamint a segélyek világát, nyomorát!!!!

    Most akkor bőség van vagy hiány, van nyomor vagy nincs????

    Ma már a robotizált CAD-CAM termelés mellett a népesség töredéke képes előállítani a szükségleteknek akár a többszörösét is ! A politikum kultúráját tükrözi, hogy ez megtörténik-e és aztán az elosztás hogyan történik …! Választék tehát van;
    Az átlag feletti(2-3 szoros) bér a szerencsés munkát találónak, a munkanélkülinek pedig tisztes, létfenntartáshoz elég alapjuttatás (fogyasztói réteget képez !), vagy éhbér és segély vagy semmi…!

    Hol is tartunk? Nem pontos idézetek, OV.:
    -“Az államtól nem kap semmit az ,aki nem dolgozik meg érte…!”
    – “Kísérlet folyik Magyarországon….”
    – “A közmunka visszaszoktatás a munka világába…!”
    – “Egy millió munkahely…”
    – -“A jóléti modell megszűnt…”

    Ha megszakad sem fog sikerülni a társadalmi folyamatokat megerőszakolnia OV-nak! A világ bizony az értelmes szabadidő- és a kreatív munka társadalma felé halad….(!), ha hagyják!
    Ha hagyják, és nem nyomorítják mű válságokkal és ország lerablással (rendszerváltás) és uzsorarendszerrel (szándékosan fenntartott államadósság) és “kísérletezéssel”, és hozzá nem értő politikusokkal!!

    A hozzáértésről:
    A szakértő országvezetők korábban, ellenzékben nem sivítottak;
    – Emberek ne vegyetek fel devizahitelt mert baj lesz….!
    Hát ennyit értenek hozzá…, de lehet hogy cinkostársak….

    Szabó József

  4. A holokauszt érzelmileg gyászos történet! Meddig lehet ebből még élősködni ? Mi lenne ha a magyarok is a holokausztra hivatkozva a tatároktól , törököktől, oroszoktól, kár térítést kérnének. Hátha nekünk is be jönne, ha az egyiknek jár akkor jár a másiknak is poénnak nem rossz mi ? Orbán Viktor hivatala küldött levelet, a nemzetiségi névjegyzékbe valófelvétel. És 13, etnikumot felsorolt a zsidókat meg ki hagyta ! Kap is érte majd az Orbán hivatala a Bolgár György műsorában ahol 24, órában mocskolják a Magyarokat. Ugyan Izraelben hogy viselnék , ha a Magyarok oda szivárognának ugyan annyian mint ide a zsidók és úgy mocskolnák a zsidókat, mint itt zsidók a Magyarokat na, meg át írnánk a történelmüket és gúnyt űznék a kultúrájukból .És ott élősködnénk a nyakukon mint ahogyan ők teszik most,mert szerintük a GOJ, az nem ember ő szerintük. Van egy magyar közmondás a fentikre vonatkozóan a kék annyit le mint fel. Kubinyi Tamásnak pedig BUÉK. És sok sikert minden téren…… üdv. Adorján Imre.

    • Kedves Adorján Imre!
      A nemzeti lelkületű emberek ezzel csak egyetérteni tudnak.
      H.B.

      „Akár simogatják, akár verik a zsidót, mindig ordít. Hangosan jajveszékelve, üvöltve. Nem ismer skálát az ordításban; ordítását nem hozza viszonyba fájdalma nagyságával, hanem mindig egyforma magasságban, pimaszkodva ordít és üvölt.”

  5. Magyarországon, a XXI. században, pontosan ugyanazt jelenti a GOJ szó, mint amit a török időkben a GYAUR kifejezés jelentett!!!!!

    Sajnálom azt, aki nem veszi észre!

    D.E.

    • Jó meglátás!
      Azt se feledd, hogy a zsidó ‘gój’ ugyanazt jelenti mint a cigány ‘gádzsó’. Mivel a cigány és a zsidó testvérnép: http://www.imninalu.net/Romagyar.htm

      Ezért olyan nagy támogatói a zsidók a cigányoknak. A két nép ugyanaz, csak az élősködési módszerük más.

      üdv. Aranyapa

  6. Azt vártam,hogy valakitől választ kapok a nemzetiségi névjegyzékbe való felvétel lapon a13 etnikumból a zsidó miért maradt ki??? Kérdezzem meg név szerint Fispán Gézától? Az biztosan tudja a választ csak nem ér rá , esetleg ha valaki még is annyira hülye gyereknek nézne, valamit azért csak sejtek. Arra gondoltam, hogy hátha valamelyik nagyon okos, bővebben ki okosít mint ahogyan itt szokták egyes etnikumoz tartozók. A történelemben az idő már nagyon sok mindet meg oldott és helyére is tette ,ugyan úgy ezt is megfogja oldani. Amikor egy idegen etnikum pofátlanul rátelepedik kullancs módján a másikra, sőt világméretű hegemóniával cionista módon agresszorként dönt nyomorba országokat aljas mód szerekkel. Az aljas gyűlölködő viselkedésükkel csak az idő kerekét gyorsítják fel és így hamarabb a végére ér a történelem idő meg oldása, de annak már nem a HOLOKAUSZT , LESZ A NEVE! Amikor 6 , milliárd nyomorba döntött ember fog ítéletet mondani a kullancs cionista vérszívókra. A világot már próbálták néhányan uralni , ISTEN , választottja ként, ami még egynek sem sikerült tetszenek tudni azt úgy hívják , orvosi nyelven hogy autó immunitás a pénz nyelvén pedig amikor a gőg a pénz és a piszkos módon meg szertett hatalom ön maga ellen fordul..Én mint látó ember a kristály gömbömben így látom a jövőjüket…… Most még lehet az írásomat gúnyolni mocskolni majd meglássuk ki nevet a végén a Rákosi rendszerben sok zsidó gyereknek adtam kenyeret,csak akkor még nem gondoltam, hogy ők lesznek azok akik elveszik tőlem öregségemre. Mennyi mocskosságra képes Isten , VÁLASZTOTT népe ezek szerint még ő is tévedhetetlen. Üdv. Adorján Imre.

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Soros György a soros? – Kéri Edit levele a választási csalás lehetőségéről
Ahol magyarul beszélhetsz Léván
Megtalálták a halált a Marson
Close