Dohán Mihály: Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok és a többiek (19. rész)


Kérjük ossza meg a tartalmat! Csak egy kattintás!

Könyvek, filmek, konferenciák, megemlékezések, holokauszt múzeumok, tudományos dolgozatok, ösztöndíjak, látványos perek, államilag támogatott kirándulások végtelen választékban kínálják az információ szerzési lehetőségeket a zsidók szenvedéséről és a hóhéraik embertelenségéről.

Néhány példa képben és szövegben:

Brutális német katona közvetlen közelről gyermekét magához ölelő asszonyra lő. Az első Wehrmacht kiállítás képeiből.


H. Eschwege „Kennzeichen J“, azaz „Jele: J" című könyvéből származó kép, amellyel a gettókba és megsemmisítő lágerekbe irányuló szállításokat dokumentálja.

Egyéb példák:

  • Több száz ember egyidejű megölése elektromos áram alatt lévő szállítószalagon. Boris Polevoi, Der Todeskombinat von Auschwitz [Az auschwitzi halálkombinát], Pravda, Moszkva, 1945. február 2.
  • 20.000 ember megölése és eltüntetése atombombával Auschwitzban. Ezt a vádat emelte Robert Jackson US-vádló Nürnbergben 1946. június 21-én. MT XVI, kötet P. 529
  • Tömeggyilkosságok gőz és vákuumkamrákban. IMT dokumentum PS-3311; W. Grossmann, Die Hölle von Treblinka [A treblinkai pokol], Verlag für fremdsprachige Literatur, Moskau 1947; Anti-Defamation League of B’nai B’rith, The Holocaust in History, The Record 1979; The Black Book of Polish Jewry, 1946; Isaiah Trunk, Jewish Responses New York 1982
  • Elektromos üzemű krematóriumok, gigantikus méretű földalatti termekben rejtve. Stefan Szende, Der letzte Jude in Polen [Az utolsó zsidó Lengyelországban], Europa-Verlag, Zürich 1945; Simon Wiesenthal, Der Neue Weg, 19/20, Wien 1946; The Black Book of Polish Jewry, 1946; M. Tregenza, Belzec Death Camp, The Wiener Library, 41-42, 1977; A. Silberschein, A zsidók kiirtása Lengyelországban, Genf 1944; New York Times, 20. 1 1942, S. 23
  • Késleltetett hatású mérges gáz, amelynek hatására az áldozatok a gázkamrából még el tudtak a gödörig menni. Ott holtan belezuhantak. „Armia Krajowa” lengyel ellenálló mozgalom információs bulletin-je 1942. szept. 8; ezt idézi Yitzhak Arad, Belzec, Soibor, Treblinka, Bloomington 1987 P. 353 ff.
  • Tömegsírok, amelyekből a vér szökőkútszerűen kilövell. A. Rückerl, NS-Vernichtungslager im Spiegel deutscher Strafprozesse [Náci megsemmisítő táborok a német büntetőperek tükrében] dtv München, 1978; Hanna Ahrend, Eichmann Jeruzsálemben, Reclam Leipzig 1990

Én, miután gyerekkoromban elolvastam Nyiszli Miklósnak a „Dr. Mengele Boncolóorvosa Voltam” c. könyvét, úgy éreztem, hogy ennyi elég, és abbahagytam ennek az emlékirat irodalomnak a tanulmányozását. Ezért csak hallomásból tudom, hogy bemutattak nálunk olyan filmet, amelyben a német táborparancsnok olykor kinyitotta az irodája ablakát, és csak úgy, kikapcsolódásként, lőgyakorlatként, le-lepuffantgatott egy-egy zsidót. (Mint ma a zsidó mesterlövészek a lapos háztetőn játszó vagy a teraszról kinéző palesztin gyerekeket a gázai haláltáborban. Lehet, hogy az utóbbiak adták a mintát a filmbeli ötlethez?)

A holokauszt koronatanúja a Nobel békedíjas Elie Wiesel. A magyar Wikipédia (http://hu.wikipedia.org/wiki/Elie_Wiesel) szerint: „Elie Wiesel (született Eliezer Wiesel; magyarul: Wiesel Lázár (Románia, Máramarossziget, 1928. szeptember 30. – ) máramarosszigeti származású amerikai író, politikai aktivista. Holokauszt-túlélő. Több mint negyven könyvet írt. Leghíresebb műve „Az éjszaka”, amely a holokauszt során szerzett tapasztalatairól szól. 1986-ban Elie Wiesel Nobel-békedíjat kapott. Ő használta először a „holokauszt” kifejezést a mai értelmében.”

Ez az utóbbi megállapítás nagyon fontos Wiesel és a szó hitelesítésére. A holokauszt a régi, zsidó vallásgyakorlatban szokásos, tűzben egészen elégő áldozat görög megnevezése. Wiesel tanúsága szerint ugyanis a zsidókat Auschwitzban nem elgázosították, hanem elevenen égették el a németek, ezért nevezhető a „shoa”, a szerencsétlenség, vagy vész, holokausztnak. A gázkamrákat meg sem említi a művében. Ennek ellenére ő „hiteles tanú”.

Wiesel ebben a leghíresebb művében (idézi Faurisson az „Elie Wiesel, a hamis tanúskodás Nobel-díjasa” c. dolgozatában) nem kevesebbet állít, mint, hogy: „Tőlünk nem messze, lángok jöttek ki egy gödörből, hatalmas lángok. Valamit égettek. Egy teherautó hajtott föl a gödör mellé és terhét oda szállította: Kisgyerekeket. Csecsemőket! Igen, láttam – saját szememmel láttam… Azokat a gyerekeket a lángokban. (Meglepő, hogy nem tudtam utána aludni? Nem jött álom a szemeimre.)”

Kissé távolabb egy másik gödör volt hatalmas lángokkal, ahol az áldozatok szenvedték ‘a lángok lassú haláltusáját’. Wiesel sorát először ‘három lépésre’, majd ‘két lépésre’ vezették a németek az árok mellé. ‘Két lépésre az árok mellett aztán elrendelték, hogy forduljunk balra és menjünk a barakkokba’.

(Csak zárójelben: Auschwitzban mindössze 70 cm mélyen van a – talán gyulékony(?) – talajvíz.)

Kivételes tanúként Wiesel biztosít bennünket, hogy más kivételes tanúkkal is találkozott. Babi

Jart, egy ukrajnai települést illetően, amely mellett a németek szovjet állampolgárokat végeztek ki, köztük zsidókat, Wiesel ezt írja: Később megtudtam egy tanútól, hogy hónapról hónapra a föld nem szűnt meg mozogni: és, hogy időről időre vérforrások törtek ki belõle. (pl.: http://www.antidogma.hu/node/288) Mert a zsidó vér nemhogy nem válik vízzé, de meg sem alvad, hanem a földből is előtör! Szuper tetemrehívás! Ha Arany ezt verselte volna meg, már az „igazak” között volna helye: „S a sírból pirosan buzog a vér!” Mit szólnak hozzá?

Sára Sándornak a „Nehéz sorsúak” c. sorozatában mesélte el az egyik emlékező a következőt:

Az oroszok Lengyelországon keresztül vitték a Szovjetunióba és menet közben néhány napig Auschwitzben várakoztak, ahol az egyik, még ott tartózkodó volt zsidó rab a következőket adta elő. A tábor végnapjai idején a németek a rabokat egy silóveremhez hasonlító két fal közé terelték be, legéppuskázták őket, egy tolólapátos földmunkagéppel földet toltak rájuk, a gép megtaposta a dombot, majd beterelték a következő csapatot, géppuska, földtolás, megtaposás, és így tovább, míg meg nem telt a verem. A földhalom az előadó szerint még hetek múlva is hullámzott. A döbbenetes, hogy ezt az elképesztő mesét a hallgatója bevette, és a filmben a teljes meggyőződés látszatával adta elő. Én magam nagyon szeretném látni azt a, hm … (Mit is mondott, ha jól emlékszem, valami Haraszti, az országgyűlésben – hogy ő tökös zsidógyerek?) – hm, tehát azt a Haraszti típusú zsidógyereket, aki több évi éheztetés és kegyetlen kényszermunka után – hiszen állítólag ez volt Auschwitzban -, miután legéppuskázták, eltemették, földgyaluval megtaposták, utána még hetekig le akarja dobni magáról a földet és emelgeti a felette tornyosuló, emeletes kurgánt. Erre mondják, hogy minél nagyobbat hazudik valaki, annál könnyebben elhiszik.

A föntebb felsorolt kísérteties rémségekből ma már csak a tetű irtó szerrel történt genocídium tartja magát a törvényhozó és a bírói hatalom által büntetőjogilag védett igazságként, tabuként, amelyet karhatalommal védenek a valósággal történő szembesítéstől. Gyerekkorom óta gondot okozott nekem, hogy mi lehetett az oka annak, hogy a világ élvonalában lévő német vegyipar a méregválasztékából csak egy ruha tetvetlenítő szert tudott ajánlani a nagy genocídium céljára.

Azt is képtelen voltam hosszú ideig megérteni, hogy miként képesek emberek arra, hogy az idézett, minden alapot nélkülöző, elképesztő kísértetmeséket kitaláljanak. Hogy Jackson, a nürnbergi per korlátolt amerikai főbírója atomrobbantással vádolta a németeket, az megérthető az infantilis amerikai gondolkodásból, amelyet maga Jung is elég sajátosnak tartott ahhoz, hogy elemezze egy kis dolgozatában. Ők a következmények felmérésére való képtelenségükben, erőfitogtatásból, elrettentésűl, gátlástalanságból (mint ma: „shock and awe”, döbbenet és rémület) ledobták a két atombombát és békés lakosok tízezreit ölték meg vele, aztán az infantilizmusukra jellemzően bárgyún csodálkoztak, hogy még a szövetségeseik sem tapsolnak hozzá. Nem értették. Álltak, mint a hülyék. „Mi a franc van itt? Ezek nem ugrálnak örömükben? Még hódolni sem jönnek, csak fanyalognak? Nem értékelik a dicsőségünket? A nagyságunkat? A rettentőségünket?” Hát valamit ki kellet találni, hogy mentsék a helyzetet. „Igen! Azért dobtuk le, mert a németek 20 ezer zsidót nálunk korábban öltek meg atombombával! Ők ütöttek először, tanító néni!” (Effélék hallatán mindig eszembe jut annak a régen olvasott amerikai orvosi felmérésnek az eredménye, amely szerint az USA lakosságának több mint 25 százaléka elmegyógyintézeti kezelésre szorulna, szemben pl. az olaszok 8%-ával.)

Ez a magyarázat a fentiek közül az egyiket – ha nem is érthetővé, mert irracionális a dolog – legalább magyarázhatóvá teszi. De a többi képtelenségnek mi a magyarázata?

Folytatjuk…

Nemzeti InternetFigyelő

Facebook hozzászólások

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Read previous post:
Halála után is kiderülhet az igazság: A7713 – Csalt volna a Nobel-békedíjas?
Ismét a kettős kereszt ellen – Na, söprés!
Ismeretlen eredetű vegyszerfelhő péntek éjjel
Close