Délvidék: Növekvő újszegénységben

„Átvisz a viskóból márványpalotába /Megélhetési bűnözés” – írja a Hitel májusi számában megjelent Nyílik a béranyaság című versében Tari István, a Délvidék Balassi-kardos költője. Neki tett föl kérdéseket a Présház Hírportál. (2018. május 22.)

– Mester, jelzős szerkezetei: szélfútta lelkiismeret, vézna szegénység, ötletelő nyafogás, elsinkófált újjászületés azt érzékeltetik: költészete nem egy konkrét politikai hatalom ellen, hanem annál is nagyobb erejű globális folyamattal szemben lázad. Ebből a szempontból új korszakba lépett-e az irodalom?

– Már a hatvanas évek végén magyarul is olvashattuk azokat a szövegeket, melyek a világot globális faluként írták le és a Marshal McLuhan-i egyidejűség élménye, az egységesülés folyamatának lehetőségei, nem csak a gazdagokat tették gazdagabbakká, hanem a szegényeket még jobban elszegényítették. Ebben a folyamatosan növekvő újszegénységben, kiszolgáltatottságban koszolódik el végzetesen a környezetünk, válik napról napra egyre élhetetlenebbé a világunk; azok a sajátosságaink vesznek ki, tűnnek el nyomtalanul, melyeknek sokfélesége létünket, fennmaradásunkat  biztosítja. Hogy ezzel az új helyzettel, ezekkel az új kihívásokkal mit tud kezdeni az ember, az irodalom? Nem tudom…  Csak azt tapasztaltam – a Délvidéken, nem is olyan rég, ez elég közelről látható, érzékelhető volt!  –, hogy az emberek a legnehezebb időkben, amikor az égből kapták nyakukba a tüzet, összeverődtek, egymásba kapaszkodtak, énekeltek, imádkoztak, verseket mondtak: a költészetbe kapaszkodtak.

​– Az égi magaslat, a tavaszi megújulás derűje – Csillagos áradozás, Rügyfakadásos láz – hogyan ad sugallatot a befogadónak ahhoz, hogy korunkban is emberhez méltó gondja legyen?

– Közösségként is meg kell újulnunk, fel kell fiatalodnunk.  A háborúk csak az ágyban nyerhetők meg, és nem a harctéren, ahol csupán a hullabűz diadalmaskodhat – írtam a kilencvenes évek elején. A hagyományos családi értékek fontosságát nem árt most sem hangsúlyoznom, pláne, ha arra gondolok, hogy felénk is az erős családi kötelékek biztosították, biztosítják az igazi megpróbáltatások túlélését,  átvészelését.

– Fedezd föl saját kultúrád – hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. A délvidéki magyar költészet hogyan fokozza tántoríthatatlanná a térség fiataljainak nemzethez tartozását?

-A délvidéki magyarság, kultúrájával együtt, igen válságos helyzetben van: mostanában  naponta 12 fiatal magyar hagyja el a szülőföldjét. Sokszor elmondtam már, hogy a Kárpát-medencében otthonos nemzetünk rettenetesen elöregedett, hogy legtöbb gondunk, nyomorúságunk ebből az elöregedettségünkből adódik.  A hatvanas években azért lehetett néhány érdekes – bár a folyamatosságot akkor is megszakító! – pillanata a kultúránknak, mert a délvidéki magyarság, szívós életerejével, kitartó munkálkodásával pótolni tudta a (második világháború végén felszabaduló rablással járó) magyarirtás vérveszteségét. A délvidéki magyar értelmiség tervszerű elűzése, alantas napi politikai célokra való felhasználása, hogy ne mondjam: betájolása, rafinált módszerekkel történő felszámolása, ellehetetlenítése – az elmúlt száz évben – folyamatos volt. Ennek a levét isszuk ma is. Ezért válik kérdésessé a továbbiakban magyar közösségünk fennmaradása…

Horvát Nándor felvétele

Horgosi helyzet

MTI Fotó: Molnár Edvárd

Migránsok egy elhagyatott birtokon a szerb-magyar határ közelében, Horgos határában 2018. április 15-én. Megközelítőleg 50 pakisztáni és afganisztáni migráns férfi talált menedéket a birtok omladozó épületeiben úton az Európai Unió felé.

Igen, így igaz, itt vannak Horgoson. Emiatt is nagy disznóság volt még a választások előtt az a liberális tudósítás a kerítés mellől, hogy a magyar katonák talán a csehekkel együtt gyakorlatoznak, miközben „menekült” meg egy sem. Nincsenek a kerítés túlsó oldalán, mert ott áll a kerítés, viszont ezen a felén mintegy 30-40 migráns állandó jelleggel itt tartózkodik. Bejárnak a faluba is, meg kijárnak hozzájuk az „emberi jogi” aktivisták, akik soha nem törődtek a helybeliek emberi jogaival…

Épp a napokban is eszembe jutott, ki fog és mikor kárpótolni bennünket az 1999-es NATO bombázások miatt? Bennünket, akik az egész dél-szláv háborúnak az elszenvedői voltunk. Egyébként akkor Horgost is találat érte, az autópályára fölvezető hidat lőtték meg a NATO gépek, de arra nagyon ügyeltek, hogy még véletlenül se érhesse találat a falut, a falu felől indították a rakétát. Épp a fogamat mostam, amikor elhúzott a fejünk fölött, majd kisvártatva minden beleremegett a robbanásba. A szerb katonák ott voltak a mobil radarjaikkal, meg bent a házak között. A helyi nagy kapacitású hűtőházból ammóniákkal teli tartálykocsikat húztak ki a nyílt vasúti pályára, amit bármikor fölrobbanthatott volna a szerb hadsereg.

Zsuzsi lányunk 13 éves volt, Ágnes 7, Jani 3. A két kicsi mellettem feküdt az ágyban. Én az oldalamon feküdtem, hogy ha találat érne bennünket, testemmel próbáljam védeni őket. Zsuzsinak is próbáltuk a lehető legbiztonságosabb helyet megtalálni a szobában…

Bata János, az Aracs főszerkesztője

PrésHáz.Eu

NIF