Cseberből vederbe? – avagy Áras népek egymásnak adogatják a stafétabotot hatmillió szegény országában?


Kérjük ossza meg a tartalmat! Csak egy kattintás!

Emlékszünk még, hogyan is fogalmazott legutóbbi évértékelő beszédében a kormányzásra készülő politikai érdekközösség első embere? Ha esetleg megfeledkeztünk róla, íme, két rövid részlet, emlékeztető gyanánt – a teljesség igénye nélkül:

„…a gazdasági válság kezelésének egyetlen hatásos módja a gazdasági növekedés beindítása, szinte minden áron.”

„Minden egyes megszülető gyermek befektetés, amely sokszorosan meg fog térülni az országnak, amikor képzett és egészséges felnőtté válva munkát vállal, és részt vesz a javak előállításában.”

Felhívnám a figyelmet a „szinte minden áron” szóösszetételre! Abba nagyon sok minden belefér ám!

Orbán elnök úr után kisvártatva megszólalt Bajuszember is, ezúttal 2.0 kiadásban, de bár ne tette volna! Akkor azon keseregtem, hogyan fordulhat elő az, hogy a neoliberalizmus bukásának elő(vagy tán már utó?)estéjén, a régiségben csak „áras népeknek” nevezett tényezők ostoba, életellenes, az ember helyébe a pénzt, Isten helyébe a mammont állító látás- és szemléletmódja ily rezzenéstelenül tovább élhet. Visszahívják, újból előveszik az egyszer már levitézlett, megbukott, az országot már-már a megsemmisülés határáig tönkretevő, a leépítést tökélyre fejlesztő embereket, ahelyett, hogy valami újjal, valami jobbal próbálkoznánk. Mindezt csak azért, hogy bizonyos érdekköröknek továbbra is megmaradjon a profit kivitelezési és kivételezési lehetősége, tovább élősködve az ország nyakán. Ez a kivételezési gyakorlat mind gazdasági, mind morális formában, de a vesztünket okozza. A gazdasági formát jól példázza az állam által meghozott, a multikkal kivételező törvényi szabályozás, mely lehetővé teszi a pénz országból adómentes formában történő kivitelének zökkenőmentes kivitelezését. A morális forma megnyilvánulását az egykor szebb napokat látott, ma már csak nevében magyar, nevében demokrata, fórumnak pedig legkevésbé sem nevezhető, immáron gyakorlatilag kétszemélyes mikro-párttá zsugorodott politikai érdekközösség, a börtönt lázas igyekezettel elkerülni próbáló izzadságszagúan kétségbeesett kapkodása mutatja be számunkra napnál világosabb módon.

Mintha csak valamiféle kőbevésett, tán még a pártállam idejéből ránk hagyományozott, megkérdőjelezhetetlen szentencia lenne, hogy csak és kizárólag ugyanazok orvosolhatják a bajokat, akik azokat okozták. Új emberek, új pártok meg aztán végképp nem gyühetnek, mer’ azok csak – jobb esetben – kontárok, kutyaütők, nem értenek a gazdasághoz, meg a dógok viteléhez, rosszabb esetben – és az utóbbi évtizedekben valahogy egyre többször támad olyan érzésünk, hogy nekünk mindig csak ilyen rosszabb, vagy legrosszabb esetek jutnak osztályrészül – egész egyszerűen kutyaütők.

És akkor jön Matolcsy György!

A Művészetek Palotájában megrendezésre kerülő VOSZ (Vállalkozók Országos Szövetsége) rendezvényén mi hangzott el nyitómondatként tőle?

„A gazdaság a legfontosabb. Magyarország sorsának jobbrafordulásához a gazdaság talpra állítására van szükség.”

De jól hangzik, de szépen hangzik! És milyen szépen bemutatja azt a bizonyos polgári jólétre való törekvést a maga valójában. És milyen kár – az egykori szocializmusban népszerű kabarétréfa vidéki tanácselnökét idézve –, hogy „hát ez így, ebben a formában nem teljesen igaz”!

Megmondom az őszintét, nekem már Orbán elnök úrnál felmerültek bizonyos stilisztikai problémák. Már pedig tudhassuk, hogy a stílus, nos, hát az bizony maga az ember, ugyebár. De mit is várhatnánk egy olyan párt képviselőitől, akik szemében a gyermek holmi befektetés féle csupán – igaz, többszörösen megtérülő! – amely nem más, mint a jövőben képződő javak megtermelésének szükséges feltétele? Nem az életben maradásunk, a túlélésünk, a nemzet megmentésének záloga, mindösszesen csupán – ha úgy tetszik – egy szükséges rossz, mely az adósságtörlesztéshez szükséges termelőszemélyzet praktikus megújításának záloga.

(Ilyen hatással lenne az emberre egy izraeli út? Mert hát nagyon beszédes ám az, hogy ki hova sorol be, és ki, mit, hova sorol be abban a bizonyos fontossági sorrendben! Jó Ha (oda) Figyelünk!)

És akkor jön Matolcsy György, aki szerint „A gazdaság a legfontosabb. Magyarország sorsának jobbrafordulásához a gazdaság talpra állítására van szükség.”

Ismét azt javaslom, hogy figyeljünk oda a szóhasználatra!

Emlékszünk még az Európai Unió első számú direktívájára? Tudják? A tőke és a javak szabad áramlása. Hogy hol az ember? Tudja nyüveg. Ott kullog valahol a sor legvégén. Őrá (például a külföldi munkavállalók számában, be lehetett vezetni azonnal korlátozó intézkedéseket, bezzeg a tőkével szemben!) És akkor gyün Matolcsy György, és aszongya, mán pedig mindent a gazdaság rendbetétele (uram Isten!, majdnem azt írtam, jobbítása) érdekében. Még a végén fejemhez vágják, hogy szimpatizálok a szélsőségesnek kikiáltott párttal, ’oszt engem is elkönyvelnek szélsőségesnek, azt pedig nem élném túl. Összeegyeztethetetlen a pécsi panelben uralkodó polgári miliőmmel.

Bogár László profra kell, hogy hivatkozzak, aki nagyon bölcsen több alkalommal is kijelentette azt az egyszerű axiómát, miszerint: „Nem az ember van a gazdaságért, hanem a gazdaság az emberért.”

(Ahogy azt mifelénk az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyraiba empirikus tapasztalatszerzés céljából alámerítkező szociológus-hallgatók köreiben a dúsképzeletű nép az efféle szituésünök verbális érzékeltetésére szokta volt mondani: dobja magát. Annyira evidens.)

No, mármost rögtön fel is merül a kérdés, hogy vajon a gazdaságnak az ő rendbe tétele vajon hogyan fog lezajlódni? Minek, vagy legfőképpen talán kinek az érdekeit fogja szolgálni? Valóban végre a (leendő) polgárok, a vállalkozók, a ma már gyakorlatilag szinte nem is, vagy csak a hibahatáron lézengő – manapság divatos szóhasználattal élve, ún. – középosztály érdekében cselekszenek majd? Vagy pedig az történik, hogy csak a körítés változik, de lényegében ugyanazon metodika mentén továbbra is legfőbb kényszer lesz a soha vissza nem fizethető adósság (The never ending story) szigorú elszámolás szerinti pontos, határidőre történő törlesztése, valamint a pénztárfőkönyvi rubrikáknak való megfelelés?

Mi van akkor, ha bebizonyosodik, hogy nem a gazdaság a legfontosabb, hanem az emberek? Mi történik akkor, ha Magyarország sorsának jobbrafordulásához a gazdaság talpra állítása helyett elsősorban és legelőször az emberek talpra állítására van szükség?

Mondjuk legelőször is lélekben!

És higgyék meg nekem, ez nem holmi szőrszálhasogatás! Az ördög a részletekben lakozik, újra csak azt mondom, hogy tessék odafigyelni a szóhasználatra, mert rendkívül árulkodó!

A gazdaság fontos? Természetesen! Naná, mondhatnánk városi szófordulattal élve. Mammon világában meg aztán különösen fontos! Mindazonáltal az életnek csak egy szelete. És korántsem a legfontosabb, hiszen az igazán fontos dolgok nem forgalomképesek, vagyis pénzért nem megvásárolhatók. Ezen azért mindenkinek, különösképpen az ún. „nagyembereknek” sürgősen el kellene gondolkodniuk.

Magyarország sorsának jobbrafordulásához szükség van a gazdaság talpra állítására? Hát persze, hogy szükség van, nem is vitatja ezt senki. Én csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, annak ellenére, hogy a gazdaság az egyik legnagyobb súllyal latba eső terület egy nemzet sorsának alakulásában – és a kulcsszó véleményem szerint ebben az esetben az „egyik” szó, nem pedig a legnagyobb – mégsem minden csak a gazdaságról szól. Vannak a gazdaságnál sokkal fontosabb dolgok is. Például az önazonosságunk, a nemzettudatunk, az eredettörténetünk, az istenhitünk (vagy annak hiánya!!!) és még sok egyéb más.

A föld azé, aki teleszüli! Mert ha nem szülöd tele, nem te fogod megművelni! Nem lesz kivel megműveltetni! Legalábbis a tieid közül, és idegenek kezébe kerül!

Ha az ún. „polgári Magyarország” újbóli divatba hozásával, afféle úri huncutságként, csak annyit leszünk képesek felmutatni, hogy egy jól prosperáló, ám adósságát minden körülmények között továbbra is pontosan törlesztő, félgyarmati státuszban elvegetáló falansztert hozunk létre ezen a másnak csak térképet jelentő szűk kis 93 ezer négyzetkilométeren, melyet lélektelen droidok működtetnek a globálisan uniformizált fogyasztói társadalomban, akkor, ahogyan mifelénk mondani szokás, – figyelem! mimóza-lelkületűek ugorgyák át ezt a részt, autentikus idézet következik – „megbaszta a ló!

Idézzünk még valakit a rendezvényről, Demján Sándort, hazánk egyik legismertebb nagyvállalkozóját:

„Nem tudtuk megértetni, hogy a társadalom alapja a gazdaság, a piacgazdaság alapja pedig a tőke, a tőketulajdonos, tehát önök, akik jelen vannak…”

És mi lesz azokkal, akik nem tőketulajdonosok? Mi lesz azokkal, akik munkaerő-tulajdonosok? A neoliberalizmus megkérdőjelezhetetlennek beállított mindenhatóságának utóbbi féktelen tombolásában mást sem láttunk évtizedeken keresztül mint a pénz világméretekben történő átcsoportosítását a munkaerő-tulajdonosoktól a tőketulajdonosok felé. Erre mit hallasz az új világ hajnalán, az új szerepkörben tetszelegni próbáló régi nagyvállalkozótól? Ugyanazt! Csak kicsikét más tálalásban. Hát lehet, hogy változnak az idők, de mink nem változunk. Tessék tudomásul venni, hogy eztán is a gazdaság az első, eztán is minden rajtunk, és kizárólag rajtunk áll vagy bukik, mert mink vónánk a tőketulajdonosok, ami mammon világában körülbelül annyit tesz: mink vónánk pénzatyaúristen helyi rezidensei, vagy valami ilyesmi. Nélkülünk egy tapodtat se! Majd mink mögfinanszírozzuk a dógot. Más nem finanszírozhattya mög!

Magam ugyan nem vagyok közgazdász, továbbá azt is elismerem, hogy ha az egyénnek nincs tulajdona (ha tetszik valamiféle vagyona) nincs önrendelkezése sem, hiszen nem tud mi felett rendelkezni, azt azonban mégsem állítanám, hogy a társadalom alapja a gazdaság lenne. Úgy vélem a társadalom alapja a testében lelkében egészséges és kiművelt emberfő, mert csak vele lehet bármiféle gazdaságot felépíteni, felépíttetni, és/vagy működtetni. A gazdaság maximum a társadalmi jólét pénzügyi-financiális alapját képezheti, azt is csak akkor, ha jól működő. De még ha jól is működik a gazdaság, jelent-e ez bármiféle garanciát arra, hogy az azt működtető emberek boldogok is egyben, vagy úgy érzik, hogy teljes életet élnek?

A fogalmi zavarodottságot kihasználva félő, hogy radikális (értsd: a szó eredeti jelentéstartalmát messzemenően figyelembe véve: gyökeres) változások helyett, most új (és legalább olyan rosszul megválasztott) jelszavak alapján ismételten az ún. makrogazdasági mutatók javításának rendelnek majd alá mindent. Eleddig a pénztárfőkönyv rubrikái számítottak legelőször is, minden más csak utána gyühetett.

Kis- és középvállalkozások támogatása, 1 millió új munkahely. Jól hangzó dolgok ezek, csak valahogy mégsem tudok felhőtlenül örülni. Talán azért nem, mert a sok szép elhangzó gondolat kapcsán egyetlen egyszer sem hangzott el a jelenlegi kondíciók mellett úgy tűnik soha vissza nem fizethető adósság felfüggesztésére, elengedésére irányuló kérelem, még csak gondolat szintjén sem. Nem tehetek róla, de megint Varga Tibor szavai jutnak az eszembe: „Változtassunk, változtassunk, csak semmit meg ne változtassunk!”

Pedig maga Demján beszél arról, hogy eladósodottság tekintetében Burundival állunk egy szinten. (Debreczeni esetéből okulva, reméljük a burundi kulturális attasénál ez a kijelentés nem verte ki a biztosítékot). A nagyvállalkozó megállapítja, hogy ezt a zuhanást bizonnyal feljegyzik majd a történelemkönyvek lapjain.

„Mindegy, hogy milyen a macska, ha megfogja az egeret”. – példálózik előadásában Demján. Ez az én értelmezésemben azt jelenti, „a cél szentesíti az eszközt”. De mi történik akkor, ha egyáltalán nem mindegy, hogy milyen az a macska, mi történik akkor, ha a nyavalyás macskája – ahogy mifelénk ilyen esetekben mondani szokás: szarik az alkotmányra – és esze ágában sincs megfogni az egeret? Pedig már rég felzabálta a macskakaját is! Mi történik akkor, ha – legrosszabb esetben – nincs is egér, tehát egyáltalán nem is lenne szükségünk macskára? De mindezek ellenére ránk erőltetik, hogy mán pedig neked akkor is szükséged van macskára, de még pediglen mindjárt kettőre, és még pediglen azonnal. Nem baj, ha nem fussa rá, vegyél fel hitelt, de még pediglen tőlünk, mer’ mink adjuk neked asztat a legkedvezőbb feltételekkel. (Mármint a számunkra legkedvezőbb feltételekkel!)

A megértést könnyítendő, pattintsunk is ide egy rövid kis példabeszédet e tárgykörben:

Jön a tél, ha cigányék nem szereznek pénzt, éheznek. A cigány felesége megszólal:

– Té! Hát kirjil má á Kohntul vágy százezret, mer különbén felkopik áz állunk!

– Dé hát az zsidó, uccse fog ádni!

– De há csak próbaljad meg – érvel az asszony, és végül meggyőzi Gazsit.

El is megy a Kohnhoz.

– Há instállom, csókolum á kezsit, áz lenne á helyzet, hogy kine 100000 forint a tilre, mer má csak egy színes tévénk márádt.

– Oké, Gazsi,semmi probléma, mi, kirekesztett kisebbségiek tartsunk össze – szól Kohn, és már nyújtja is a 100ezret.

Gazsi nem hisz a szemének, hálálkodik, majd már menne is ki az ajtón, amikor utána szól a Kohn:

– Várjál csak, Gazsikám. Azt ugye tudod, hogy majd 200 ezret kell megadnod?

Gazsi majd összeesik, de nincs más választása, elfogadja. Most már még gyorsabban menne ki, de Kohn folytatja:

– De, kedves Gazsikám, azért kellene valami biztosíték is. Azt mondtad, van egy tévéd – hozd el azt kauciónak.

Gazsi totál kikészül, de nagyon kell a pénz – elrohan haza, és elhozza.

De Kohn folytatja:

– Drága Gazsikám! Az a helyzet, hogy gondolkoztam, amíg te odahaza voltál, és be kellett látnom, hogy ez még nem elég. Te alkalmi munkákból és segélyből élsz. Nem lehetek biztos, hogy meg tudod-e adni ezt a sok pénzt. De van egy ötletem. Most itt hagyod a felét, és a másik 100 ezret majd tavasszal megadod, jó?

Gazsi bátortalanul visszaadja a pénzt, majd elbúcsúzik. Hazafelé bandukolván így morfondírozik:

– Hú, vazze! Most sé pízem, sé tévém, és még 100 ronggyál lógok á Kohnnák.

Nahát, valahogy így.

Amennyiben hagytunk elegendő időt arra, hogy az input behatoljon a wincseszterkatedrálba – így mondják esztet mifelénk –, újfent csak a szóhasználatra figyelmezzünk:

Demján: „Az Unió az adók versenyéről szól. Az Unió önző államok gazdasági társulása.”

Sokak szerint a 12 ötágú csillag a tizenkét zsidó törzset szimbolizálja az EU zászlaján. És valóban, ha Demján szavai igazak, és csupán az áras népek szemlélet- és gondolkodásmódját kontinentális méretekben manifesztáló gazdasági érdekközösségről van szó csupán, akkor ide tessék egész nyugodtan újból behelyettesíteni a fentebb idézett, a négylábú patás állat bizonyos tevékenységére utaló, nép ajkáról származó autentikus megállapítást. Ha az Unió mindösszesen csak arról szól, hogyan versenyeznek egymással önző államok az adóztatás területén, akkor asszem tényleg lehúzhatjuk magunkat a fajanszon. Továbbhaladva ezen logikai lánc mentén, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a nagyságos és fényességes Európai Porta bizonnyal erőteljesen hajaz a kutyaszarra: kár vót belelépni.

Továbbá felmerül az emberben a kérdés: Hogyan és kinek az érdekében javítjuk a gazdaságot? Ugyanis az utóbbi időben jó néhány, eddig tabuként kezelt, vagy dogma szintjére emelkedett és az emberek számára megkérdőjelezhetetlen tényként feltüntetett kinyilatkozások dőltek meg térségünkben. Csak egyet említenék, az álságosan privatizációnak nevezett központilag levezényelt ország-rablásban, amikor külföldi állami cégek több esetben is vásároltak a magyar köztulajdonból, kiderült, mégsem igaz a szadeszesek által már-már mantraként zsolozsmázott sommás megállapítás, miszerint az állam lenne a legrosszabb tulajdonos.

Épp ezért kell feltennünk magunknak a kérdést, kinek az érdekében látunk neki és főképpen, hogyan, a gazdaság rendbetételének? A tőkések – értsd: tőketulajdonosok – érdekében, vagy az emberek – értsd: munkaerő-tulajdonosok – érdekében? Persze erre most könnyedén legyinthet a tisztelt Olvasó, és előhúzhat a tarsolyából egy eleddig szintén jól bevált és már-már szintén a megkérdőjelezhetetlenség dogmai magasságaiba jutott kinyilatkoztatást, miszerint: ha jó a vállalkozónak, jó az embereknek is. Csakhogy ez nem mindig és nem feltétlenül van így. Több okból kifolyólag sem.

Egyrészt a magyar társadalom nagy többsége pénzhiányban szenved. Ez természetesen igaz a vállalkozókra is. De abban már korántsem egységesek a vállalkozások, hogy ki mennyit juttat az alkalmazottainak, mennyit forgat vissza a vállalkozás működtetésébe. De ami talán még ennél is fontosabb, és ami igazán lekorlátozza, hogy az előbb említett két területen hogyan és mi módon tevékenykedhet a vállalkozó, vagyis, hogy mennyire honorálja az alkalmazottait, illetve mennyit forgat vissza a vállalkozásába, az a törvénykezés és az adóztatás (plusz járulékok fizetése). Ez az a két terület, ahol az állam totális ellenőrzést gyakorolhat a vállalkozói szféra felett. És gyakorol is!

De vajon mit fognak érezni ebből az emberek? Lehet, hogy megint semmit? Hiszen maga Demján mondja, hogy a cégeknél négy esztendő alatt szeretnék elérni az uniós átlag alatti adóztatás mértékét, a lakosság esetében erre viszont hat évet kellene várni.

Nem tudom tetszettek-e figyelni?

A hat év az bizony túlnyúlik egy teljes kormányzati cikluson. Miért érdekes ez? Mert korántsem biztos, hogy négy év múltával a következő kabinetet is a narancsos párt fogja megalakítani. Könnyen megeshet, hogy lesznek olyanok, akik esetleg visszatérnek. Láttunk mi már olyant, hogy frankó négy év után, amikor jó irányba indultak a dolgok, egyszer csak hipp-hopp, mintegy varázsütésre, visszatértek. Tisztára, mint Arnold a terminator valamelyik éppen aktuális részében. És ezek is ütnek, mint az ipari áram. Persze megint az embereken.

Megint az emberek maradnak utoljára. Az, hogy a cégekkel egyszerre csökkentsék a lakosság terhelését is, gondolom, teljességgel ki van zárva, nyilván oly mérvű lenne az állam adóbevétel kiesése, hogy az finanszírozhatatlanná tenné a gazdaságot. Vagy valami efféle lenne az indoklás. Persze, ha nem nyomná a vállunkat ez a gigantikus adósságteher… Ki tudja, talán menne a dolog. De hát – bárki is volt eddig a kormányrúdnál, mindegyik aszonta, hogy – az adósságot, na azt aztán minden körülmények között fizetni köll! Ha beledöglünk, akkó’ is. És hogy ne dögöljünk bele, a beledöglés előtti utolsó pillanatban – talán Fekete János egykori MNB fő hallja kend szellemi hagyatékaként – csak a biztonság kedvéért, hogy azért tényleg ne dögöljünk bele, államhatalmunk nagyjai felvettek egy újabb, nagy adag hitelt.

Aztán itt van ismét, ha tetszik az önzés kérdése. Nemzeti-e az a jól menő vállalkozó, vagy esetleg külföldi, aki adómentesen kiviheti az országból az itt megtermelt hasznát? (Az én információim szerint minden hazánkban megtermelt 100 forintból 92-t adómentesen kivisznek az országból a multik! Nem semmi!)

Félreértés ne essék! Természetesen szükség van a gazdaság rendbetételére, és erre az új munkahelyek tömeges megteremtése tűnik a legalkalmasabbnak, ha tetszik – a szó legszorosabb értelmében – a legkifizetődőbbnek is. Azonban a gazdaság a létezésnek csak egy szelete! A megbukott neoliberalizmus esetében jól láttuk, mi történik, hova vezet az, ha a dolgokat nem a helyükön kezeljük, és olyasvalamit (például szemlélet- és gondolkodásmódot) helyezünk a nagy egész fölé, mely annak csak egy kisebb részét fedi le. Nem az ember van a gazdaságért, a gazdaság van az emberért. Márpedig ha e kettő sorrendjét felcseréljük, végzetes hibákat okozhatunk, melyek eredményeképpen – ahogyan azt láthattuk is a közelmúltban – alárendelődhetnek azok, melyeknek fölérendelődniük kellene.

Nem lehet fölcserélni a sorrendet – mondja Demján. Nem lehet először jólétet ígérni, ráadásul hitelből. Ez persze igaz, csak valahogy furcsa érzése támad az embernek. Aszongyák itt az ideje a váltásnak, mer’ ez így nem mehet tovább, ’oszt mit látunk, a nép valahogy ezeknél is mindig az utolsó helyre szorul. Szép szavak, ígéretek. Itt is. Csűrik, csavarják, de a végén mégis mindig csak ugyanoda lyukadunk ki, ti maradtok a legvégére. Itt is. Mer’ hát előbb új munkahelyek kellenek, helyzetbe kell hozni a vállalkozót, majd az ad munkát ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi. És tényleg ad? Mi van, ha nem ad? Helyette inkább gépesít, és neki sem kell annyi ember. A gép nem kér fizetést, kapja az áramot, működik éjjel-nappal, nem sztrájkol.

Most nagyon oda kell figyelni! Muszáj lesz!

Lehet, hogy a fővárosban, a megyeszékhelyeken még el lehet lébecolni darab ideig, de Vidék-Magyarországon már elszakadt a cérna, az emberek valódi, és talán ami még ennél is fontosabb, jó irányba mutató változásokat akarnak. Úgy tűnik a hatmillió vidékinek (vagy hatmillió szegénynek?) már elege van, nem éri be a polgári Magyarország újbóli, immáron sokadszori ígérgetésével. A mézesmadzag-húzogatás ideje lejárt.

A dolgok jelen állása szerint nem a célfotó fog dönteni. Sőt, már azt is sokan tudni vélik, mely politikai erők lesznek azok, akik egyáltalán képesek lesznek arra, hogy a választók kegyeiért folyó versenyben egyáltalán célba érjenek. A lényeg, a hangsúly azonban jelen pillanatban nem ezen van. Hanem azon, hogy a hazánkban úgy tűnik tévesen „politikai váltógazdálkodásnak” nevezett valamiben, hogyan történik meg a staféta átadása. (Persze ebben az országban azon sem csodálkoznánk, ha egy rejtett kamerás felvételről kiderülne, az egészet már jó előre lemutyizták, még az öltözőben.) A kérdés az: áras népek viszik-e továbbra is a stafétabotot, közben csupán mezt cserélnek, vagy esetleg van esély arra, hogy a végén, az eredményhirdetéskor mégis a magyar himnusz csendüljön fel?

A néhai Knézy Jenő szabadalmi oltalommal védett szavaival búcsúzom: Jó estét, jó szurkolást!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő

Facebook hozzászólások

0 hozzászólás a(z) “Cseberből vederbe? – avagy Áras népek egymásnak adogatják a stafétabotot hatmillió szegény országában?” bejegyzéshez

  1. Aki nem engedelmeskedik a rabbinak, az halált érdemel, és a pokolban, forró ürülékben fog főni.
    Ha egy zsidó kísértést érez arra, hogy rosszat cselekedjen, akkor menjen el egy olyan városba, ahol őt nem ismerik,, és tegye ott a rosszat. Egy zsidó megütése ugyanaz, mint Isten megütése.
    Ha egy gój megüt egy zsidót, azt meg kell ölni. Egy zsidó nem köteles egy gój munkáját megfizetni.
    A zsidóknak felsőbbrendű jogi státuszuk van. Ha egy zsidó megsebesíti egy Kánaáni ökrét, akkor nem tartozik semmivel.
    Ha egy Kánaáni sebesíti meg egy zsidó ökrét, akkor az ökör értékét meg kell fizetnie.
    Ha egy zsidó talál egy tárgyat, amelyet egy gój veszített el, akkor azt nem kell vissza adnia.
    Isten nem fog megkímélni egy olyan zsidót, aki a lányát egy idős emberhez adja, gyermekkorú fiának feleséget keres, vagy visszaad egy talált tárgyat egy gójnak (Cuthean-nak).
    Ha egy zsidó megöl egy gójt, akkor őt nem büntetik halállal.
    Amit egy zsidó egy gójtól ellop, azt megtarthatja. A gójokat törvény nem védi, és a pénzüket Isten „Izraelnek szánta”.
    A zsidók hazudhatnak a nem zsidóknak (csalhatnak), hogy egy gójt rászedjenek.
    A nem zsidó gyermekek nem emberek. Minden gój gyermek állat. A gój lányok születésüktől tisztátlanok.
    A gójok előnyben részesítik a tehenekkel való közösülést.
    Jézus anyja egy kurva volt: „Ő, aki hercegektől és kormányzóktól származott, ácsok kurvája volt.” Jézus a pokolban van, és forró ürülékben főzik. Jézust halálra kell kövezni, mivel boszorkány volt, és az embereket bálványimádásra buzdította. Egy csábító volt, és ezért nem szabad sem sajnálni, sem megbocsátani neki.
    A keresztények és mások, akik elutasítják a Talmudot, a pokolra kerülnek, és örökké ott bűnhődnek.
    Akik az Új Testamentumot olvassák, azok a világon sehová sem mehetnek.
    A zsidóknak el kell a keresztények könyveit pusztítani (azaz az Új Testamentumot)
    Egy zsidó elvehet egy hároméves kislányt feleségül (pontosan 3 éves és egy napost).
    Egy zsidó nemi kapcsolatot tarthat fenn egy gyermekkel, ha a gyermek kilenc évnél fiatalabb.
    Ha egy felnőtt ember egy kislánnyal közösül, az nem büntetendő.
    Egy nőt, aki vadállattal közösült, elvehet egy zsidó pap feleségül. Egy nőt, aki démonnal közösült, szintén elvehet egy zsidó pap feleségül. Egy rabbi sohasem kerül a pokolra.
    Egy rabbi vitázik Istennel és legyőzi őt. Isten megengedi, hogy a rabbi győzzön.
    Egy zsidó férfi köteles minden nap a következő hálaimát elmondani: Köszönöm Uram, hogy nem lettem gój, asszony, vagy rabszolga.
    Ha egy gój bort megérint, akkor az tisztátlan lesz.
    A gójok legjobbjait is meg kell ölnötök.
    Az arabok kutyák. Ti, birkáim, legelőm birkái emberek vagytok. Titeket embernek hívlak, de a gójokat nem hívják embernek.
    Ha egy zsidó egy gój sírját megérinti, nem lesz attól tisztátalan, mert a gójok nem emberek.
    Ha egy zsidó ember leleplezi a Talmud tanításait a gójok előtt, az halált érdemel, mert a leleplezés a gójokat feldühíti, és a zsidók elnyomását okozza. Csak a zsidó életek megmentése Istennek tetsző cselekedet.
    Ha egy bálványimádó (gój) sodródik le a folyón, vagy fuldoklik, ne segítsünk neki.
    Ha látjuk, hogy életveszélyben van, ne mentsük meg az életét. Aki egyetlen izraeli életét megmenti, az olyan, mintha az egész világot megmentette volna.
    A gójok lelke teljesen más, és alacsonyabb rendü.
    Anyagi javaik szemétből származnak. Valójában maguk is szemétből származnak, ezért is vannak többen, mint a zsidók, mert a pelyva mennyisége mindig nagyobb, mint a magé.
    Minden zsidó születésétől fogva jó, és minden keresztény születésétől fogva rossz.
    Egy zsidó hálhat egy gój asszonnyal, de csak úgy, ahogy nem hálna egy zsidó asszonnyal.
    Egy zsidó hálhat egy gój gyermekkel, ha elmúlt három éves és egy napos.
    Ilyen közösülés olyan, mintha a gyermeknek a szemét nyomnák.
    És így a gój gyermek könnyei tisztítják meg a zsidót a bűneitől.

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Ami igaz, az igaz – Magyarország számokban (videó)
Dr. Bene Gábor S.: A Magyarságot Szipolyozók Pártja bizonyítékgyárat alapít
Széles terítéken a Jobbik elnöke – hiteltelenné tette magát a Magyar Hírlap
Close