Csak úgy elgondolkoztam 4. avagy – Itt a trükk! Hol a trükk? –

Olvasom a 168 Óra internetes portálon megjelent cikket. Olvassák Önök is! Meglássák rögvest, ebben a cikkben szépen együtt van minden, benne foglaltatik a mammonita világra oly jellemző áras népek szemlélete, egyszersmind kitűnően nyomon követhető, milyen az, amikor szándékosan hülyének nézik az embert.

Itt a trükk

Milliókat bukhat, aki az állami nyugdíjat választja

A kormány „elfelejtette” kommunikálni, hogy a magánnyugdíj befizetésekhez egy összegben is hozzájuthat a pénztártag. Az állami nyugdíjához azonban így soha. Vagyis, ha valaki a nyugdíjkorhatár elérése után egy hónappal meghal, mindent elbukott. A magánnyugdíjas viszont mehet nyaralni Hawaiira. Ráadásul még az arányos állami nyugdíj is megilleti.

Az állami nyugdíjat választók sok millió forintot bukhatnak a magánnyugdíj rendszerben maradókkal szemben. A magánnyugdíjasok ugyanis – amikor elérik a nyugdíjkorhatárt – akár egy összegben is felvehetik az egyéni számlájukon felhalmozódott összeget. Ez 40 év munkaviszony és 20 év pénztártagság után sok millió forintot jelenthet.

Az egyösszegű pénzfelvétel lehetőségét azonban az állami nyugdíjrendszer nem teszi lehetővé.

Ráadásul a magánnyugdíjasok megkapják az államtól azt a pénzt is, ami őket a korábbi állami befizetések után megilleti. Vagyis lesz állami nyugdíjuk is, ráadásul szabadon rendelkezhetnek a magánnyugdíj-pénztárban felhalmozott összegről.

Ha egy nyugdíjas házaspár megél egy nyugdíjból, esetleg korábbi megtakarításaik nyomán, esetleg gyermekeik támogatása révén egzisztenciális biztonságban vannak

Ha ez nem lenne elég, még az öröklés feltételei is a magánnyugdíjasoknak kedveznek: halál esetén ugyanis a teljes összeget örökli a család.

Az állami nyugdíjasok ezzel szemben rákényszerülnek a havi átutalásokra. Bármennyi pénz is halmozódott fel egyéni számlájukon az évtizedek alatt, nincs egyszeri, egyösszegű kifizetés. Ami még ennél is fájdalmasabb: az elhunyt állami nyugdíjas után csak korlátozott ideig és limitált összegű ellátásban részesül özvegye.

Ad abszurdum az is megtörténhet, hogy ha valaki a nyugdíjkorhatár elérése után egy hónappal meghal, az államé lesz minden addigi megtakarítása. A magánnyugdíjas viszont mehet nyaralni Hawaiira. Ráadásul még az arányos állami nyugdíj is megilleti.

Forrás: 168 Óra.hu

Csak úgy elgondolkoztam. Az jutott eszembe, vajon a 168 Óra szerkesztőségében elgondolkoztak-e azon, hogy utána, tudják, miután a nyugdíjas házaspár hazajött a hawaii nyaralásból, na utána mi lesz?

Ez a kérdés csak azért jutott eszembe, mert én bizony vettem magamnak a fáradságot és néztem a televíziót, amikor éppen a kötelező magánnyugdíj-pénztárak körüli mizéria ment éppen élő egyenes adásban. Többször megvitattuk már, legyen szabad itt csak Bogár professzor úrnak a témába vágó kitűnő írásaira hivatkoznom, melyek lényegi mondanivaló nagy általánosságban egy végkövetkeztetésre jut, miszerint ezen műintézmények, mármint a magánnyugdíjpénztárak cseppet sem költséghatékonyan üzemelő, gyakorlatilag szélhámosságon alapuló piramisjátékok. Nekem legalábbis ez jött le ezen írásokból.

Rendkívül érdekes továbbá az a momentum is, hogy eddigi működésük során – a kevés kivételtől eltekintve – gyakorlatilag nem tudnak felmutatni hozamot. Akik meg fel tudnak, nos hát ők is meglehetősen szerényet, az én információim szerint kis hazánkban eddig a legnagyobb hozam, amit egy ilyen cég produkálni tudott eddigi működésére vetítve, mindösszesen 0,7% volt. Lehet, hogy nem informálódtam teljes körűen, mindenesetre ez azért elgondolkodtató. De még inkább elgondolkodtató az, hogy darab idő elteltével meg azt mondták, nem tudják milyen képlet alapján és hogyan kell kiszámolni a betétesek hozamát. Felmerül a kérdés az emberben, ha most, pontosabban a működés bármely pillanatában nem tudnak felvilágosítást adni a betétesnek arról, hogyan is áll éppen, azaz mennyi a hozama, akkor hogyan, mi alapján működnek? Hogyan bízhatna meg ezek után egyetlen betétes is egy ilyen cégben, hogyan bízhatná rá a megtakarításait, főként hosszú évtizedeken keresztül? A betétesek csak az eddigi befizetésük összegéről szóló kimutatást kapták kézhez, legalábbis a média erről tájékoztatott bennünket.

(Ha a hagyomány állításának hinni szabad, akadt olyan is, akinek az egyenlege mínuszban volt! Ez hogyan lehetséges? Ne kérdezzék, fogalmam sincs, de szintén elgondolkodtató, hogy erre manapság már egyáltalán nem legyint könnyedén az ember, mert nagyon is elképzelhetőnek tartja!)

Szóval, belegondoltak már abba, hogy utána, tudják, miután a nyugdíjas házaspár hazajött a hawaii nyaralásból, na utána mi lesz?

Megmondom az őszintét, ordító ellentétet látok aközött a több évtizedre előrelátó gondos, kis pénzecskéjüket a nagy hozam reményében magánnyugdíj-pénztárba tévő takarékoskodás szellemisége, majd azt utána egy pillanat alatt hawaii luxusnyaralásra elherdáló felelőtlenség között.

(Mintha a pillanatnyi örömöt – naná, hogy pénzért – szerző utcalány, vagy az évtizedekre boldogságot biztosító feleség és a családi tűzhely nyújtotta biztonság között kellene választani.)

Képzeljük el azt a kontrasztot, melyet a Hawaii-n töltött álomutazást követően megtapasztalnak derék nyugdíjasaink, midőn az állami nyugdíj megmaradt részéből tengődnek. Ne felejtsük el, innentől kezdve az államtól csak azt a nyugdíjat kapják, amit ők maguk befizettek, a munkáltatótól származó, ún. szolidaritásit már nem. (Legalábbis a teljes állami nyugdíjat innentől kezdve már nem kapják.)

Erre mondtam én azt egy előző értekezésemben, hogy ez gyakorlatilag szélhámosság, hiszen a pénzemet én is be tudom tenni bármelyik pénzintézetbe (bank, takarékszövetkezet), ahol a tartós lekötésre igen csak jó kamatokat, 5–7%-ot is megadnak. Ehhez nincs szükség egy közém és a pénzem közé beiktatott újabb plusz intézményre, amelyre ráadásul még állami garancia sincs, miközben a bankbetétekre meg van!

De talán legalább ennyire érdekes az „utána mi lesz?” kérdés-feltevés mellett az „és addig mi lesz?” kérdés feltevése is. Bizonyára Önöket is megkeresték már kedvező megtakarítási formákkal, ha ennyit meg annyit betesz havonta ennyit meg annyit kap majd… hát igen, ezzel a „majd”-dal vannak az igazi bajok. Ha most el is tekintünk attól, hogy a szegény szerencsétlen adófizető barom nem tud havonta ennyit meg annyit félretenni, egész egyszerűen azért nem, mert tökig eladósították, akkor sincs semmi biztosíték arra, hogy az illető magáncég több évtized múlva is létezik, s ha még létezik is, fizetőképes-e, s ha még fizetőképes is, tudott-e meggyőző hozamot produkálni. Mert bizony a 0,7%-ot sok mindennek lehet nevezni, csak meggyőzőnek nem. Képzeljük el mekkora csalódás lehet valakinek, ha egy végigdolgozott élet után – ne legyünk nagy igényűek, hagyjuk a francba Hawaii-t – azzal szembesül, hogy a megtakarítása csak a napi létezésre elegendő, pedig neki aszonták – egyik ismerősöm szavajárásával élve – hogy habzsi-dőzsi lesz. Aztán az esetek nagy többségében valahogy mégsem lesz.

Hát itt a trükk! Mert abban ugye mindannyian egyetértünk, az nem valami kecsegtető jövőkép, hogy megöregedve a magánnyugdíjpénztárból kivett pénzecskét, ami akkorra ki tudja mennyit fog érni, tehetjük be egy másik intézet, mondjuk egy bank trezorjába.

Persze, tudom, ugyanez fennáll az állami nyugdíj-rendszer esetében is, aszongyák az a pénz is maximum az éhenhaláshoz lesz elegendő. Az állami rendszer is erős kihívásokkal küszködik, egyesek szerint záros határidőn belül össze is fog dőlni. Mégis azt mondom, hogy amit az emberi összefogás, a szolidaritás, az egymásért érzett felelősség tart össze, az számomra időtállóbbnak tűnik, mint amit a pénz és a haszonérdekeltség. Arról nem is beszélve, hogy ez a rendszer a tekintetben is sokkal korrektebb, hogy ebben legalább nem hitegetnek. Tudom, hogy ez sovány vigasz, de legalább elkerülhető a nagy pofára esés. Itt legalább előre megmondják, hogy szar lesz, legalább lélekben felkészülhet rá az ember, ahelyett, hogy hawaii luxusnyaralással kábítják.

Tegyék szívükre a kezüket, mondják meg, de őszintén, hány olyan embert ismernek a környezetükben, ahol a „nyugdíjas házaspár megél egy nyugdíjból, esetleg korábbi megtakarításaik nyomán, esetleg gyermekeik támogatása révén egzisztenciális biztonságban vannak”? Szétnézek, s bizony én egyetlenegy ilyet sem látok a környezetemben. A fordítottjából – vagyis, ahol a szülő támogatja a gyerekét (muszáj neki) – viszont annál többet.

Megint olyan déja vu érzésem támadt. A nagy magyar rögvalósághoz képest teljesen életszerűtlennek tűnő hawaii nyaralás példázatán keresztül visszaköszön a csak itt, csak most és csak neked, de legfőképpen a CSAK MOST carpe diem (élj a mának) ostoba mammonita szemléletmódja. Egy élet munkáját verd el egy pillanat alatt. S hogy utána mi lesz? Kit érdekel?!Áras népek gondolatvilága ez: a hosszú évtizedek megtakarításait ha lehet verd el azonnal, költsd el még ma (ha lehet) nem jó helyen van az nálad! Mire tartogatod?

Ahogyan a médiatörvény kapcsán, úgy a kötelező magánnyugdíj-pénztárak kapcsán hozott jogszabályi intézkedéseknek is világos, egyértelmű szándéka, hogy a posztkommunista károkozást  ha másként nem lehet – a jog eszközével tegyék valahogy jóvá. A jog, lévén emberi produktum, természetesen nem alkalmas erre teljes egészében. A médiatörvény a véleménymonopólium megtörésére, a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos rendelkezések pedig az önző pénzimádat hajszolása helyett a közösség önfenntartási képességének visszaállítására, finanszírozhatóságára épít. És arra, hogy a közösség – ha egyáltalán még létezik ilyen – finanszírozható maradjon, de legalábbis túléljen mammon világában. Önző egyének sokasága sosem alkot közösséget, társadalmat meg aztán végképp nem.

Ismét Bogár Lászlóra hivatkozom. A témával kapcsolatban nemrégiben hallottam tőle egy nagyon szemléletes  hasonlatot. A gépjárművek kötelező felelősség-biztosításához hasonlította a nyugdíjrendszert. Amikor befizeti az ember a biztosítás díját, az állam által garantált, folyamatosan fennálló szolgáltatást vár el, nevezetesen, hogy a jövőben a biztosító helyt áll, ha szükséges. Itt is valami ilyesmiről van szó, csak ez esetben mi emberek vagyunk a biztosítottak. És valahol itt van a lényeg, ez a legnagyobb gondom a 168 Óra cikkével, még pontosabban annak szellemiségével. Számomra ebből az írásból az tűnik ki, hogy nem értették meg a nyugdíj-rendszer lényegét. Nem értették meg, mert a nyugdíj-rendszer nem az egyösszegű (értsd: egyszeri nagy összegű) pénzfelvétel lehetőségéről, hanem a hosszú távú stabil megélhetés időskori biztosításáról szól. Természetesen azon lehet vitázni, hogy a jelenlegi rendszer ennek mennyire képes megfelelni, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a magánnyugdíj-pénztár, főként ha azt kötelezően ráerőltetik az emberekre, az eddigi tapasztalatok szerint erre a célra teljességgel alkalmatlan. Legalábbis azon anyagi és financiális kondíciók között, melyben ma a magyar társadalom leledzik, minden bizonnyal.

Persze az is lehet, hogy én látom rosszul, és én tévedek. A baj csupán az, hogy túl sokszor ámít ottak és hitegettek bennünket, hogy majd egyszer, valamikor, évtizedek múltán a gyerekeinknek, az unokáinknak, na majd nekik már jó lesz. Az államszocializmus idején is (fölépítjük a szocializmust eftársak, de amíg fölépül, addig még elkopik néhány pár bakancs a szocializmus útján – vagy valami ilyesmi), és most, a vadkapitalizmus korában is ugyanaz a nóta, csak a hangszerelés változott némiképp. Tegyél félre havonta ennyit meg annyit és akkor egyszer majd valamikor (de azt te már nagy valószínűség szerint úgysem fogod megérni – csak ezt nem mondják el nekünk) mehetsz nyaralni Hawaii-ra.

Ugyanakkor a másik oldalon próbálnak belehajszolni az „élj a mának” azonnali eladósodás manapság oly széles körben elfogadott viselkedés -formájába. Takarékoskodj, évtizedekre előre, rakj félre zsét, mert máskülönben éhen fogsz dögleni, állami nyugdíjrendszer mán nem is lesz akkorra, de bezzeg a magán, na az még akkor is virulni fog! De most még azért vegyél meg hitelre néhány kacatot, amire tulajdonképpen az égadta világon semmi szükséged sincs, hiszen tudod, a pénzed nálunk van a legjobb helyen! De legalábbis jobb helyen van, mint nálad.

Kicsit olyan ez, mint az egyre nagyobb képernyős lapos tévék meg a hordozható filmnéző kütyük, amiket ráadásul ugyanazon a helyen árulnak. A tévénél aszongyák neked, vedd meg a minél nagyobbat, hiszen moziszerű élményre vágsz a nappalidban, nem igaz? (Van egyáltalán nappalid a panelben?)  Ugyanakkor vedd meg a hordozható kütyüt is, amin szart se látsz a filmből, de muszáj, hogy magaddal vidd a szórakozást. Nem igaz? Egyszer az a jó, ha minél nagyobb a kép, másszor meg az, ha minél kisebb. A lényeg, hogy vedd meg! Ha lehet, hitelre! Átvernek mindkét helyen. És figyelj csak oda! Moziszerű az élmény, narancsízű a szörp! Már nem eredeti, csak szerű! Hiszen mozi-élményt csak a moziban kaphatsz, oda el kell menned, muszáj fölkelned a tévénéző fotöjből, emberek közé menned, társadalmi érintkezésekbe kell bocsájtkoznod satöbbi. Narancs ízt pedig csak a valódi narancs ad, a többi már csak olyan szerű, vagy ízé. (Az utóbbi időkben a nagy kérdés persze az, hogy mit tekinthetünk valódi narancsnak?)

No, hát ez a magánnyugdíj-féle Hawaii utazás is csak egy ilyen szerű,  vagy izé, legalábbis nálam mindössze a kollektív néphülyítés kategóriájában kap helyet.

Nem mondom, talán ha a Himalájára szervezett sítúrát, vagy egy űrtársasutazás t ajánlottak volna…

Isten áldja Magyarországot!

 

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő