Bogár László: Számonkérés?


Kérjük ossza meg a tartalmat! Csak egy kattintás!

A kavargó közbeszéd örvényeket keltő új toposza a számonkérés; hogy a választások után az új kormány megpróbálja feltárni, kik és hogyan járultak hozzá a súlyos válsághoz, amelybe a magyar társadalom került.

A törekvést kézenfekvőnek tarthatnánk, ám a hiszterizált közbeszéd szinte lehetetlenné teszi, hogy a természetes dolgokról fesztelen nyíltsággal beszélhessünk. Pedig ma már mindenki tudja, vagy legalábbis sejti ebben az országban, hogy az elmúlt húsz évben kialakult rendszer összeomlóban van, és olyan változásokra kell felkészülnünk, amelyek meghaladják a képzelőerőnket. Ennek megértéséhez egy számtani dilemmát kellene alaposabban szemügyre venni.

Éppen harminc éve zajlanak Magyarországon a mostanihoz hasonló megszorítások, ez sorrendben már az ötödik. Mindegyik ugyanarra a hazugságstruktúrára épült: hogy „többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk”, ezért van most szükség a „megszorításra”, ám ettől majd jobb lesz. Eltűnik vagy jelentősen csökken a deficit és az adósság, és dinamikusan növekednek majd a jövedelmek. A valóság ezzel szemben az, hogy az egy keresőre jutó reál­bér ma alacsonyabb, mint harminc évvel ezelőtt volt, az adósságunk viszont százmilliárd dollárral magasabb, ráadásul eltűnt körülbelül 150-200 milliárd dollárnyi közvagyon is. (A történelmi mélypontra jutott reálbérekkel kapcsolatban elég arra gondolnunk, hogy 1979-ben 1 forint 50 fillér volt a BKV-vonaljegy, ma viszont – csak februárig, mert akkor ismét nő! – 300. Vagyis kétszázszor akkora bér kellene ahhoz, hogy valaki ugyanannyi vonaljegyet vásárolhasson, mint 1979-ben. De mivel akkor 3900 forint volt a havibér, így majdnem nyolcszázezer havi nettó kellene ma ehhez, szemben a ténylegesen fennálló havi 120 ezer nettóval, amit ma egy átlagkereső hazavisz.)

A számonkérés azért elkerülhetetlen, mert a magyar társadalomtól egyetlen új kormány sem várhat semmiféle további áldozatot, amíg eme számtani feladvány történelmi okait el nem magyarázza. Ezért azt is fontos tudnia a választások utáni új kormány döntéshozóinak, hogy a fő kérdés 2010-ben nem csupán az lesz, hogy a megelőző nyolc évben mi is történt. Mert nem nyolc, hanem 38 év történéseit kellene áttekinteni. A hetvenes évek elején kezdődött el ugyanis az ország tudatos eladósítása, az ország áttolása a szovjet „keleti globalitás” birodalmi gazdájától a „nyugati globalitáséba”, aminek fő eszköze éppen az adósságcsapda volt. S mivel hazánk 1978 és 1982 között valóban a világ egyik legsúlyosabban eladósodott országává vált, a számonkérés egyik első és döntő mozzanata éppen ez a folyamat. Ami azóta történt/történik, az már csak a látványtechnikai felszín elegyengetése, a „liberalizálj, deregulálj, privatizálj” neoliberális szentháromságának cinikus, kollaboráns módon való követése. A magyar társdalom történetének egyik legsúlyosabb lepusztulási lejtőre taszítása éppen ezekben a folyamatokban érhető tetten, és ebben potenciálisan bűnsegédleti bűnrészesség terheli azt a néhány száz embert, aki döntéshozói pozí­cióban volt ezekben az évtizedekben. A számonkérés alapvető célja nem a bosszú, a vérengzés, sőt éppen a polgárháború egyre veszélyesebb eszkalálódásának legfőbb eszköze lehet az a megtisztulási folyamat, amely ezzel kezdetét veheti.

Hogy valóban új fejezet kezdődhessen el a magyarság történetében, kikerülhetetlen a szembenézés azzal: a hetvenes évek óta itt ugyanaz a cinikus-gátlástalan, liberális, komprádor oligarchia végzi nemzetpusztító „munkáját”, és szolgáltatja ki egyre brutálisabban az ország anyagi és szimbolikus értéktereit. Legalább azt el kell érnünk, hogy a döntően az ő kezükben lévő médiagépezetek lélekmérgező, erőszakra épülő masinériái lelepleződjenek. Hogy a fiatal nemzedékek megszületése (vagy inkább meg nem születése!) és felnevelése anyagi és szellemi-erkölcsi feltételeinek ellenőrzése végre kikerüljön a kezükből.

Veszélyes rövidlátás, ha bárki úgy gondolja, hogy majd jól leleplezzük a 2002 utáni korszakot, e tolvajbanda zsebéből kirázzuk a tőlünk ellopott pénzt, és minden rögvest megoldódik, máris derűsen, anyagiakban és szellemiekben gyarapodva, szerető egyetértésben tekinthetünk a verőfényes jövő elé. A nemzet mint közösség lepusztítása ugyanis ennél sokkal veszélyesebb szintig jutott. Ezért csak az ócska rendszerhazugság leleplezése segíthet; azon hazugságé, amely az ország jelen állapotát demokráciának és piacgazdaságnak, szabadságnak és felemelkedésnek állítja be. Csak ez a beismerés segíthet eltakarítani e régi rendszer romjait, és megvetni egy új rendszer alapjait. Csak ez adhatná a számonkérés valóságos értelmét.

Bogár László

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Czakó István: További gondolatok a ROHADÉKOKról
Működik a cenzúra!
Bocs Bochi! – avagy Dallas, Tanácsköztársaság, vagy selejtes médiabóvli?
Close