Bocs Bochi! – avagy Dallas, Tanácsköztársaság, vagy selejtes médiabóvli?


Kérjük ossza meg a tartalmat! Csak egy kattintás!

Az államadósság adataival való manipulálás és csalás mellett ez a kicsinyke kis epizód valóban csak egyfajta mellékes mellékzöngének tűnik csupán így első nekifutásra, azonban ha jobban a dolgok mélyére hatolunk, bizonnyal megállapíthatjuk, hogy itten van az eb elhantolva, méghozzá nem is oly mélyen.

Tóth Gy. László médiabéli szerepléseinek szaporodásával ismerkedhettünk meg a szocializáció kifejezéssel. Napjaink túl- és agyonmediatizált létezésközege az, ami rávezet minket arra, hogy megtanuljuk becsülni e kifejezés fontosságát. Mert hát mi másból is eredeztethető az a fajta viselkedésmód, mely oly sajátosan ötvözi a személyi és a sztárkultusz varázsos elegyét, s mellyel az avatatlan külső szemlélőt a gyermeki rácsodálkozás szájtáti ártatlanságával kápráztatja el, ha nem a szocializációból? Vagy talán annak teljes hiányából?

Ha ráérő időnk engedi és kedvet is érzünk hozzá, vánszorogjunk föl a Blikk internetes oldalára, ott is az alább linkre:

http://www.blikk.hu/blikk_sztarvilag/halalosan-megfenyegettek-a-bumerang-sztarjait-2009067/

Az oldalon található kép felirata: Bocsi luxusautója a friss hóban kicsit csúszkált, a didergő hallgatók készséggel fogták közre s tolták az útra a járgányt.

Ezen kívül még képes beszámolót találhatunk arról is, hogyan várta első napjukon rajongók hada a Bumeráng csapatát új kenyéradó gazdáiknál. A fanok fél 6-kor disznótorossal, forralt borral és tűzijátékkal fogadták az általuk félisten kategóriába röpített mikrofonvirtuózokat. Továbbá asztat is mögtudhassuk, hogy Boros Lajos, alias Lali király (62), Voga János (58) és Bocsi hatvannapos hallgatás után szólaltatták meg újra a Bumerángot.

Hogy ez most mindannyiunk legnagyobb örömére, avagy legnagyobb bánatára történt-e, ennek a kérdésnek a megválaszolását a kedves Olvasóra bízom.

No, mármost a magam részéről mindösszesen csak annyira fussa, hogy egy klasszikust, a Mátrix Neo-ját idézzem, hogy aszongya: – Ó, déja vu.

Nyugodjon meg a kedves Olvasó, aggodalomra semmi ok, nem futott el előttem egy fekete macska, és kisvártatva utána sem futott el még egy pont ugyanolyan (vagy ugyanaz), de nem tudott nem eszembe jutni az emlékezetes 2002-es Gerbeaud Cukrászdabéli kávékortyolgatás, mely a célból került megrendezésre, hogy a haza haladó erői elhárítsák a narancssárga veszedelmet. Emlékeznek még? Amikor a párt nagyjai Kovács eftárs meg a többiek a szadeszos elöljárókkal urizáltak az exkluzív helyen, miközben a megvezetett proletariátus, talán a Dallas mintájára, kívülállóként szemlélte csendesen, hogyan is zajlik a valódi jólét. Talán akkor is, talán a Dallas nézése közben is, és talán kicsikét most is, amikor a havon önként felajánlkozva és lelkesen tolják a nagyember elakadt luxuskocsiját, a kisemberek tisztában voltak és vannak vele, hogy ez az, amiben nekik a büdös életben soha sem lesz részük. De talán jobb is így, talán nem is tudnának mit kezdeni azzal a fene nagy jóléttel. Megszokták, hiszen évtizedek óta csak azt hallják, hogy egyszer, majd, a nagyon távoli jövőben, a gyerekeiknek vagy az unokáiknak, na, nekik talán egyszer majd jó lesz. Ők az örök várakozók. Hol áldásra, hol jólétre, hol arra várnak, hogy önként és dalolva kitolhassák a nagyember, az imádott bálvány elakadt luxusverdáját a trutyiból. Hol pedig, más alternatíva nem lévén, ha már minden kötél szakad, a jobb élet helyett, jobb létre szenderülnek. A végére azért csak beköszönt a gondtalanság, nagy kár, hogy ezt már nem tudják, mert nem lehet élvezni.

Annak idején, amikor az eseményről szóló beszámolókat néztem a televízión, rögtön egy jelzős szerkezet jutott eszembe: a szolga nép. A szolga nép, mely uraitól gondosan elkülönítve figyeli, ahogy a hatalmasságok az exkluzív cukrászdában eszik a drága süteményeket, kortyolgatják a finom feketét, s közben kedélyesen, mosolyogva elbeszélgetnek a szélsőséges viselkedésformák hazai térnyeréséről, s arról, hogy Viktor király felelőtlenül utcára vitte a politizálást, ahelyett, hogy az megmaradt volna a Parlament hűvös falai között. Kint a melós mindeközben nagyokat nyel, s a kivetítőkön (a plazmatévé ide már túl kevés), valamint a hangszórókon keresztül hallgatja a kiválasztottak válogatott okosságait.

Nem tehetek róla – e’ mán csak olyan ösztönös dolog –, de bevillant egy pillanatra gyermekkoromból – tán az általános iskolai olvasókönyvből – az a kis történet, mely arról mesél meghatóan, amikor a Tanácsköztársaság dicsőséges 133 napja alatt a gyerekeket elvitték nyaralni a Balatonhoz és az üdülőben minden nap, foszlós friss kalácsot és habos kakaót kaptak reggelire. Lehet, hogy néhány egykori proli gyerek is ott szorongott a tömegben a Gerbaud Cukrászda előtt, a posztkommunista és liberális nagyágyúkat hallgatva? Lehet. De az még valószínűbb, hogy friss foszlós kalács és habos kakaó helyett csupán a gyűlölködés állandóan felmelegített kliségyűjteményét kapta.

És vajon a virtuális világ szószólójának elakadt luxusautóját önként és dalolva kisegítő kisember tisztában van-e azzal, tudatában van-e annak, miként manipulálja és használja fel őt imádott bálványával együtt a médián keresztül egy magasabb hatalom, kizárólag kizsákmányolási célzattal?

És vajon a fanatikus tömegeket szinte pillanatok alatt mozgósítani képes önkéntes mérvadó tisztában van-e azzal, tudatában van-e annak, hogy az általa kimondott szónak mekkora súlya van, milyen felelősség nehezedik a vállára minden egyes kimondott szóval, minden egyes elhangzott mondattal? Kötve hiszem. Mindent lehet, mindent szabad! Legalábbis egyeseknek. A ketteseknek már nem. A demokrácia nagy matematikai kérdése ez: Hanyas vagy? 49-es? Akkor mi nem értjük meg egymást. És soha nem is fogjuk. Bezzeg, ha az 51%-hoz tartozol! Az mindjárt más! Ez kérem tisztelettel demokrácia! A többség uralkodik a kisebbség felett. De vajon ki dönti el, hogy hova tartozol?

De vajon mi történik akkor, ha nem 51, de 71, vagy még több százalék érzi úgy, hogy ő a 49%-hoz, azaz a kisebbséghez tartozik?

Itt valami nagyon nem kóser!

Hogy döntesz?

Kortyolgatod a finom feketét, vagy csak nézed, ahogyan mások kortyolgatják tovább a finom feketét, tolod a bálvány szekerét, vagy úgy döntesz, hogy másként döntesz. Akár így, akár úgy, csak most mán ne sokat tökölj!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő

Facebook hozzászólások

4 hozzászólás a(z) “Bocs Bochi! – avagy Dallas, Tanácsköztársaság, vagy selejtes médiabóvli?” bejegyzéshez

  1. Ez nyomorult kis féreg nem érdemel meg egy esszét, kedves öntudatoska, Pécsről! Bocskor meg Lalikirály. Vagy a szuszogó Verebes, vagy az elhízott hüllőnémber a padődőből.
    Ki ez a Bocskor? Egy tegetségtelen pojáca, egy szerencsétlen, degenerált agyrém a nemzet lázálmában, amely lassan felébred talán. Remélhetően elkergetik diósdi villájából – vasvillával, oda, ahol majd élete hátralevő részét tölteni fogja – egy vidéki raktárépület segédmunkásaként, havi 70.000 Ft-ért. Ott majd viccelődhet….

  2. Szerintem „Lalikirály” tudja mit csinál, mindig is tudta.
    A „Bocsi” sem egy elveszett gyerek.
    Ök ketten és a hozzájuk hasonlók, becsülettel
    megszolgálják a nekik jogosan járó harminc ezüstöt.
    Baj a sötét rajongóinál van, vagy lesz!
    Vasvillával nem de szívlapáttal Őket illene megvilágosítani.
    A NEMZETET pedig nem kell minden szarral egy lapon emlegetni.
    Tölgy.

  3. Miféle 30 ezüst? Abból nem tellene luxusautóra stb. Judás pénze kevés ehhez. Az meg másik téma hogy nem is júdások, nem árulók: manifesztálják egyszerüen csak magukat. Sajnos ez abizonyos nemzeti ébredezés meglehetősen hosszúra nyúlik. Nem egy kifejezetten ellenzéki azaz magyar értékrendü jobboldali, sőt jobbikos családot ismerek, ahol egész nap a Sláger bömbölt a két kretén élősködővel. Valahogy ezt a torz, popzenén szocializálódott ostoba tömegből kellene nemzetet faragni

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Czakó István: Rohadékok
Jó, ha nem feledjük: Választási szórólap 2002-ből
Érpatak, a mintafalu – avagy az erős hit és akarat győz a Gonosz felett
Close