Beszélgetések Kópé kutyával (1. rész)

Kópé kutyával – bárki bármit mond is – igenis lehet beszélgetni. Csak tudni kell olvasni okos fizimiskájáról, megérteni vakkantásait, s ha rá tudunk hangolódni az Univerzum általános szeretetfrekvenciáján, bizony még a gondolataiban is olvashatunk; akárcsak ő a miénkben.

Az alábbi beszélgetést Apó jegyezte le, aki különösen jól érti Kópé „beszédjét”.

– Milyen kutya vagy Te, Kópé, mit tudsz Magadról? – kérdezte Apó, amikor egyszer kettesben maradtak. (Fontos önismereti kérdés!!)

– Először is gyönyörű vagyok! – válaszolta Kópé szerényen.

– Ezt honnan tudod? – kérdé Apó.

– Onnan, hogy Apó mindig mondja! Sőt, még egy kis oratóriumot is komponált rólam, amikor még babakutya voltam. A szövege könnyen megjegyezhető. Így szól – s Kópé megpróbálta, több-kevesebb sikerrel, vonyítós hangján elkornyikálni: „Kópé kutya gyönyörű, gyönyörű…” (Da capo al fine – a végtelenségig. Ezt már én fűzöm hozzá: Apó.) El is szoktuk közösen énekelni, amikor itt van az embergyerek-falka – tette hozzá büszkén.

– Kik azok? – érdeklődött Apó.

– Hát eddig Nanna, s Ati, de remélem idén Ábris, Fanni és Csenge is. (Kópé ezt úgy közölte, hogy az agyában megjelenő képeket sugározta Apó felé.)

– Aha – summázta Apó –, Na, és mit tudsz még mondani Magadról? – faggatta Apó tovább a hű ebet.

– Hááát …. Jó kutya vagyok, okos kutya, hűséges kutya – vallotta meg Kópé, tőle szokatlan szerénységgel.

– S ezt meg honnan tudod? – döbbent meg Apó.

– Onnan, hogy Apó ezt is mindig mondja! – tárta fel Kópé önismeretének eme fontos forrását, közlését vidám farkcsóválással kísérve.

– Nocsak, nocsak – hümmögött Apó némileg eltűnődve.

– És mit mondott még Neked a Te Apód? – kérdeztem hitetlenkedve. – (Itt kell megjegyezni, hogy Kópé nem tud tegeződni, tehát Apót akkor is Apónak nevezi, ha történetesen vele társalog.)

– Azt is, hogy fő-fő udvari tányér- és talpnyaló vagyok, valamint Mami és Réka papucshordozója. S még egy eposzi jelzőt is akasztott rám, amit időnként epitheton ornans”-nak is nevez.[1]

– Mi a csuda az az eposzi jelző?

– Azt nem tudom – ismerte be Kópé irodalmi műveltségének eme apró hiányosságát, de Apó ezt is mindig hozzáfűzi, amikor mondja.

– És mi lenne az? – faggatózott Apó tovább.

– „VILÁGSZÉPE KUTYALÁNY!” – vágta ki nagy büszkén Kópé.

– Talán kis kutyalány? – próbált pontosítani Apó.

– Nem, én már nagy kutyalány vagyok! – s büszke farok-lengetéssel jelezte őkutyasága, hogy ami őt illeti, befejezte a hosszúra nyúlt társalgást, s elment megkeresni kedvenc labdáját.

De ez már egy másik történet, amit majd legközelebb mesélek el.

Budapest, 2014. július havában, elküldve Nanna unokámnak születésnapjára.

[1] Az epitheton ornans görög-latin eredetű kifejezés, jelentése: „díszítő jelző”; elsősorban az eposz műfajában sorozatosan visszatérő, a természeti jelenségek, főszereplők említésekor használt stíluseszköz. A részben orális tradíció útján hagyományozott antik eposzok egyik jellegzetessége. Az alkotó az epitheton ornans eszközével a bemutatott személy vagy jelenség legfeltűnőbb, leglényegesebbnek ítélt tulajdonságát emeli ki, afféle mágikus jelleggel.

Krasznai Zoltán

(Folytatjuk…)

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)