Hirdetés

Apokalipszis fenyegeti bolygónkat és élővilágát

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

TANULMÁNY, AZ EMBERISÉG EGYIK LEGÉGETŐBB PROBLÉMÁJÁNAK MEGISMERÉSÉHEZ

Az egész világ nem a mi birtokunk…”
(Vörösmarty Mihály)

Földanya

Földünket körülvevő légréteg hőmérsékletének növekedése és a sztratoszférában lévő ózonkoncentráció csökkenése, valamint az ózonlyukak növekedése egyre nagyobb mértékben veszélyezteti földünket és élővilágunkat. Az élővilágot védő ózonréteg rohamos csökkenését jelzi, hogy 1955-től 2012-ig, az ózonkoncentráció kb. 72%-al csökkent és radikális intézkedések végrehajtása nélkül a föld ökoszisztémájának felborulás beláthatatlan következményekkel jár minden élőlényre. A sarki jégtömegek olvadása fokozatosan növeli a tengerek és óceánok vízszintjét, árvizek és belvizek fenyegetik a szárazföldeket. Ennek a folyamatnak a felgyorsulását „segítik” a nagymértékű erdőirtások, valamint az elharapódzó erdő-és bozóttüzek.

A világ számos helyén kialakult özönvizek milliókat fosztottak meg otthonuktól, az energiáért vagy területük növeléséért háborúskodó államokból pedig milliók lettek ”földönfutókká” vagy vesztették életüket a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó egy-egy agybeteg személy (dinasztia, szimpatizánsok és beszűkült gondolkozásúak) melletti elkötelezettségük (támogatásuk) miatt.

KERINGÜNK-NAPOZUNK-SZAPORODUNK- ENERGIÁT FOGYASZTUNK

Az időben és térben szinte határtalan világegyetem százmilliárd nagyságrendűre becsült csillagrendszerből (galaxisból) álló halmazának egyike a Tejútrendszer, melynek „szerény” kis tagja, a mintegy tízmilliárd éve keletkezett Naprendszer. Ezen belül, ennek részeként, bonyolult gravitációs erők eredőjével kialakított pályán keringünk a Tejútrendszer középpontja körül.

Naprendszerünk egyedüli csillaga, vagyis a termo-fúziós reakció útján energiát és ezzel együtt fényt (és más elektromágneses hullámokat) kibocsátó égiteste a Nap, amely „fogva tartja” a körülötte keringő bolygókat (holdakat, kisbolygókat) és egy űrbeni villanyrendőrként irányítja (befolyásolja) azok mozgását, valamint a „felségterületéhez” tartozó, vagy oda „betévedt” üstökösök pályáját, „zöld hullámot” biztosítva a fáradhatatlanul keringőző (ellipszisező) égitesteknek.

Földünk, mint a Nap gravitációs pórázára felfűzött kilenc bolygók egyike, immár 5-7 milliárd éve kering a Nap körül, miközben – mintegy kiegészítő műveletként – saját (elferdült) tengelye körül is forgó mozgást végez.

Az univerzumban, ennek a felfoghatatlanul nagy méretekkel, távolságokkal, milliós, milliárdos és billiós nagyságrendű adatok tömegével jellemezhető térség egy kicsiny pontjában jött létre bolygónk, melynek „ősatmoszférájában és őslevesében” mintegy három-négy milliárd évig formálódott az élővilág. Ennek főemlősi csoportjához tartozó „koronahajtása” kb. húszmillió évvel ezelőtt – fokozatosan – felhagyott a „négykézlábon” való járással, és félig-meddig kiegyenesedő gerinccel – két lábon botladozva –, megtette az első bizonytalan lépéseket az emberré válás felé. Felszabadult felső végtagjait munkavégzésre és szerszámok készítésére kezdte használni.

A Föld és a földi élet evolúciójában időmorzsák töredékének is alig-alig számító évmilliók alatt az új útra tévedt élőlény átlagos testsúlya 30-35 kilogrammról 55-70 kilogrammra nőtt, testmagassága 1,2 méterről 1,6 méter fölé emelkedett, de ami a legfontosabb, agyvelejének súlya 1250-1400 grammra gyarapodott (az emberszabású majmok agyveleje kb. 400-460 gramm), vagyis elérte a homo sapiens (értelmes ember) agyvelejét jellemző súlyértéket.

Ezzel a „rekordként” elkönyvelhető eredménnyel az ember minden élőlényt lekörözött, mert a testsúlyához viszonyított, 100 milliárd(!) agysejtet „tároló” agyvelejének súlya minden emlősállatét meghaladja a maga 2%-os értékével. A rendkívül bonyolult tevékenységek, reagálások, adattárolások, értékelések, feldolgozások és számos más funkciók teljesítésére való képességével (készségével) az ember az élővilág egyedüli, gondolkodni tudó lényévé avanzsált elő. Ebből következett, hogy az élőlényekre jellemző – ösztönös létfenntartási – műveleteken felül képessé vált a beszéd-művészet-kultúra-tudomány-technika és számos más, kizárólag az emberre és emberek közösségére jellemző, bonyolult agymunkát igénylő tevékenységek kialakítására, valamint folyamatos és egyes területeken látványosan gyors fejlesztésére.

„Röpke” néhány tízezer év leforgása alatt, a szigorúan (biológiai és kémiai értelemben vett) anyagcseréhez, szaporodáshoz és mozgáshoz szükséges feltételek biztosításán kívül, egyre több és több irányban bővítette szükségleteit, melyek kielégítésére igénybe vette (felhasználta) a földön, föld alatt, vízben, víz alatt és a levegőben található szerves és szervetlen anyagokat, a tüzet, az elektromosságot, az atomot és az elektromágneses hullámok – szinte teljes – spektrumát. Meghódította a Föld legmagasabb hegycsúcsait, a dzsungeleket, a tengereket és óceánokat, láthatóvá tette a mikrovilág alkotóit, ott hagyta lábnyomát a Hold felületén, és „érzékelő szerveit” meghosszabbító műszereit pedig kirepítette a világűrbe!

A többi élőlények feletti korlátlannak minősíthető hatalmának és a természet „leigázásának” következtében egyre kedvezőbb feltételek alakultak ki a homo sapiens számára, hogy benépesítse a Földet. A kezdeti néhány százas, majd ezres nagyságrendű „állomány” fokozatosan gyorsuló (intenzív) növekedésbe ment át minden földrészen, az Antarktisz kivételével. Az eleinte szétszórtan élt csoportok (családok, törzsek, hordák) egyre nagyobb és egyre jobban szervezett közösségekbe tömörültek, megsokszorozva erejüket, meggyorsítva a felgyülemlett (sokrétű) tapasztalatok cseréjét és hasznosítását. Mindezek újabb impulzusokat adtak a populációs index növekedéséhez, a civilizáció terjedéséhez és ezzel együtt a természeti környezetre jellemző (évmilliók során kialakult) ökológiai egyensúly felborításához.

A Föld népességének rohamos mértékű növekedését jelzi, hogy pl. az össz-lélekszám megduplázódása közötti időintervallum fokozatosan csökkenő tendenciát mutat. Krisztus születése előtti időszakban megközelítőleg kétmillió év kellett ahhoz, hogy a Föld össznépessége (időszámításunk kezdetéig) elérje a 250 milliót. Ez a szám 1650-ig megduplázódott, vagyis kétezer év sem kellett az 500 milliós érték „teljesítéséhez”. A bűvös 1 milliárdnyi lélekszám 1850-ben lett regisztrálva, tehát 200 évre zsugorodott a „duplázási” időszak. A továbbiakban: 1935-ben 2 milliárd; 1980-ban 4 milliárd; 1995-ben kb. 5,8 milliárd; 2000-ben 6,7 milliárd; 2030-ban 12 milliárd és 2066-ban 24 milliárd a mért vagy prognosztizált adatok értéke.

Ennek a kérdésnek a vizsgálata és elemzése egyre több nemzetközi fórum napirendjét képezi, mivel (általában) világszerte gondot okoz a népesség növekedésével járó energia biztosítása, valamint a környezetszennyezés növekedési ütemének visszafogása. Ma már bizonyított, hogy ezek a problémák – közvetve vagy közvetlenül – azokra a régiókra is kihatással vannak, ahol még kevésbé érzékelik a negatív tényezők gyors növekedésével járó veszélyforrásokat.

A veszélyforrások eredője az a kétségtelen tény, hogy az ember az élővilág egyedüli olyan teremtménye, aki a létfenntartásához szükséges energián (kalórián, joule-on) felül jelentős és egyre növekvő többletenergiát használ fel! E nélkül a többletenergia nélkül, az emberi élet (forma) lényegében semmiben sem különbözne az állatokétól (egyes állatfajtákétól), tehát – minősítés nélkül – el kell fogadni, hogy a gondolkodni tudó élőlény egyszerűen képtelen élni és/vagy fejlődni más feltételek mellett.

Az ember a többletenergiát – eleinte – kézi erővel, egyszerű eszközökkel (gépekkel), valamint egyes vad (vagy házi) állatokkal biztosította önmagának vagy a közösségnek. Később bonyolultabb és egyre korszerűbb technikai eszközöket állított szolgálatba munkavégzésre, illetve „energiagyártásra”. Az ipari forradalom előtti időszakban, főleg az ókorban, részben a középkorban, de helyenként az új vagy legújabb korban is, az egyes emberek, embercsoportok vagy államok, a többletenergiát mások munkájának kisajátításával biztosították maguk számára, így az élővilágon belül kizárólag a homo sapiens használta fel egyes állatok, valamint saját fajtájának energiáját (izomerejét, gyorsaságát, ügyességét, szellemi képességét, stb.) energiatöbbletének fedezésére.

A fentieken kívül, az ember, a plusz energiáért nem csupán az élővilághoz nyúlt, hanem „lecsapott” a Földön „elraktározott” napkonzervekhez is, egyre mohóbban fogyasztva (lassacskán elfogyasztva) az évmilliárdok alatt(!) „bespájzolt” készleteket. Bekövetkezett tehát az a paradox helyzet, hogy a több ezer éven át energiában dúskáló és energiát herdáló emberiség kezd komoly energiagondokkal küszködni, és hamarosan katasztrofálissá válhat az ellátás, hiszen a tartalékok jelentős részét 300-400 év alatt felhasználta, miközben környezetét kíméletlenül pusztította!

Bizonyos értelemben azzal is bonyolultabbá vált a helyzet, hogy az évszázadokkal vagy évtizedekkel ezelőtti állapotokhoz viszonyítva – az energiahordozók kitermelésére egyre több energiát kell fordítani -, a környezetvédelemre szükséges energia mennyiségét is növelni kell, így felgyorsulni látszik a 22-es csapdájaként felfogható energia-bevételi és kiadási hajsza, amelynek kimenetele semmi jóval nem kecsegteti az élővilágot.

Ezen a helyzeten csak – rendkívül nehezen keresztülvihető – radikális intézkedésekkel lehet – átmenetileg – segíteni, mivel az újabb környezetkímélő energiaforrások létrehozása csak bizonyos korlátok között valósítható meg, és kapacitásuk növekedése nem képes lépést tartani a népszaporulattal együtt járó energiaigények rohamos emelkedésével.

A közeli vagy – még inkább – a távoli jövőben aligha várható az életkörülmények fontosabb mutatóinak érdemi (gyökeres) javulása azoknál az energiahordozókban (vagy ásványokban, termőföldekben, kultúrnövényekben, erdőkben, édesvizekben, stb.) szegény, vagy egyszerűen mostoha földrajzi és természeti viszonyok között élő népeknél,[1] ahol az átlagéletkor 40 év körül van (!) és a gyermekhalandóság a WHO (World Health Organization – Egészségügyi Világszervezet) szerint is meghaladja a 35 – 45 %-ot.

Ha kézbe vesszük bolygónk egyes államainak GNP-jére (Gross National Product – bruttó nemzeti termék) vagy GDP-jére (Gross Domestic Product – bruttó hazai termék) vonatkozó kimutatásait, akkor láthatjuk, hogy nem ritkák azok az államok, amelyeknél a GNP még az évi (!) 100 dollárt sem éri el (pl. Kambodzsa, Bhután, Banglades, Csád, stb.), és nagyon sok olyan állam van, ahol a GNP csupán 300-400 dollár körüli értékeket mutat. Természetesen vannak olyan államok is, ahol a GNP több tízezer dollárt is meghaladja. Ebből következik, hogy a Föld lakosaira vonatkozó adatok rendkívül differenciált képet mutatnak, de – miként a későbbiekben érzékelhető lesz – a Föld összes energia készlete, illetve a Napból érkező pótlások felhasználása szempontjából (és kizárólag csak ebből) teljesen közömbös, hogy valaki vagy valakik az energiából alig-alig részesülnek, míg mások kihasználva privilegizált helyzetüket – esetleg – esztelenül pazarolják ezt a nélkülözhetetlen, a földi életet, a civilizációt, a kultúrát, a tudományt és a technikai fejlődést biztosító kincset.

Ebből a „kincsből” a világon egy főre „átlagosan” évi 7,5 millió kilokalória jut, ami napi 20 548 kcal-nak felel meg. Ha figyelembe vesszük, hogy egy ember átlagos napi kalóriaszükséglete 3000-4500 kalóriai (évi 1095 – 1643 kcal), amely a létfenntartáshoz (anyagcseréhez), mozgáshoz, munkavégzéshez szükséges, akkor szembetűnő, hogy az ember(iség) tényleges energiafogyasztása közel hétezerszeresére növekedett ahhoz az értékhez viszonyítva, amely az ember(iség) fogyasztását a tűz felfedezése előtt reprezentálta!

Kétségtelen, hogy az emberi szervezet számára szükséges energiamennyiség függ az életkortól, a végzendő munkától és a külső körülményektől (hideg, meleg, szélerősség, stb.).[2] Az említett átlagértékek csupán statisztikai jelzés értékűek, hiszen azok is benne vannak, akik napi másfélezer kalória körüli „fogyasztással” éheznek, és azok is, akik akár egyetlen óra alatt több ezer vagy több tízezer kalóriát használnak el (fel).

Visszatérve az átlagértékekre, ezen belül a valós földi energia-felhasználásra, megállapítható, hogy 2011-ben a Föld közel 7 milliárd lakosa 4,8·1016kcal értékű energiával csökkenti a földi készletet, 2030-ban a duplájával, 2066-ban pedig a négyszeresével.

A kissé talán száraznak vagy fárasztónak tűnő, minimálisra lecsökkentett számadatok és mértékegységek beiktatása elengedhetetlen az anyagban felvetett kérdések megértéséhez, bizonyításához, valamint a levont következtetések alátámasztásához. Ennek az érvelésnek a „megelőlegezett” elfogadásával tekintsünk felfelé, éltető csillagunkra, a Napra, és vizsgáljuk meg, hogy mennyiben képes növekvő igényeink, valamint gyorsan fogyó készleteink– részleges – pótlására.

A Földtől 149,5 millió kilométeres (közepes) távolságon lévő Nap középpontja körüli 16-20 millió Co hőmérséklet, billiós nagyságrend körüli atmoszféranyomás, 100 g/cm3 anyagsűrűség és 600 km/s (átlagos) protonsebességekkel bekövetkező összeütközések összegzett hatása atommag-reakciókat hozott létre és sugárzási, valamint mozgási energiában energiát szabadít fel.

Egy másodperc alatt kisugárzott energia nagysága 9,32·1022 kcal, vagyis egy nap alatt 8,1·1027 kcal, és egy év alatt 2,94·1030 kcal. A kisugárzott energia következtében a Nap másodpercenként kb. 4,2 millió tonnát veszít a tömegéből.

Ennek a világűrbe kisugárzott hatalmas energiának csupán egy kis töredéke jut bolygónkra, részben a légburokra, részben pedig a föld- és vízfelszínre. A növényzet növekedésére kb. 14·1016 kcal jut évente (ebből az erdőkre kb. 9·1016 kcal esik), így nem nehéz belátni, hogy a Föld energiapótlását biztosító napsugárzást fotoszintézis útján „konzerválni” képes növények néhány év vagy évtized múlva aligha befolyásolhatják az emberiség energiaellátását.

Mivel a már említett (megnövekedett) energiaigény alapvetően eddig sem az utóbbi évszázadokban vagy évtizedekben „érkezett” (átalakított és átalakult) napenergiából nyert kielégítést, hanem a régen „felhalmozott” készletekből, ezért a földi növényzet területi, mennyiségi és minőségi megóvása, illetve fejlesztése (bővítése), mint elsődleges (primer) energiapótló „üzem” létfontosságú az emberiség és az állatvilág számára!

Mindezek ellenére a – sajnálatos – gyakorlati tapasztalatok és statisztikai adatok azt mutatják, hogy összességében, a civilizáció és a kultúra fejlődésével, valamint terjedésével, a Föld zöldterületének állománya katasztrofálisan „zsugorodik”. Elsősorban az erdők irtása és pusztulása számottevő. Ennek következtében a Föld ökológiai egyensúlya kritikus helyzetbe került, számos növény és állat kipusztult vagy a vegetálás stádiumában van! Ezek a tények akkor is fájdalmasak és riasztók, ha az is ismeretes, hogy egyre több állam, egyre többet tesz a természet és a környezet védelméért, de a „nagy számok tükrében” ezek a dicséretes kezdeményezések még csak apró lokális kezelésnek bizonyulnak bolygónk hatalmas sebekkel tarkított testén.

A vitathatatlan, bizonyított és rideg tények ellenére ma még – érdemben és eredménnyel – kevesen foglalkoznak az energiabiztosítás, valamint a népesedés növekedése közti kapcsolat kérdéseivel, és úgy tűnik, hogy nagyon sokak tudatáig nem jut el, hogy bolygónk egy és oszthatatlan, ezért „felségterületén” tetszőleges helyen és időben végbemenő változások előbb, vagy utóbb, közvetve vagy közvetlenül mindenkit és mindent érintenek, akik és amik a gravitációs terében tartózkodnak.

Mindez akkor is igaz, ha a változások kihatásai eleinte kisebb (mikro) területen jelentkeznek, szűkebb köröket érintenek vagy szinte észrevehetetlenek. A földi rendszerek és rendszerkapcsolatok kölcsönhatásai akkor is fennállnak, ha az emberi érzékszervekkel vagy műszerekkel (mérésekkel) regisztrálható változások – látszólag – elhanyagolhatók, ugyanakkor egy bizonyos küszöbértéket meghaladó (integrált) mennyiségnél bekövetkez(het)nek olyan változások, amelyek jelentős (gyökeres), nehezen visszafordítható, vagy visszafordíthatatlan következményekkel járhatnak és megváltoztathatják a Föld élővilágának létfeltételeit.

Mivel a status quo visszaállítása újabb energia-felhasználást igényel, mi több, az eredetileg „nyert(?)” energiamennyiséget jelentősen meghaladó mértékben, ezért előbb vagy utóbb az emberiség be fogja látni, illetve saját kárán és fájdalmas tapasztalatán kénytelen lesz belátni, hogy büntetlenül nem lehet spontán módon, tervszerűtlenül és meggondolatlanul felhasználni az energiatartalékokat, illetve a napsugárzás útján érkező meghatározott mennyiségű, pontosan kiporciózott pótadagokat.

Az 1973-as olajárrobbanás – csekély túlzással – sokkolta a „világot”, és a sokkterápia egyik(!) megnyilvánulása volt a különféle üzemanyagokat „túlzabáló” motorok radikális kiszuperálása, illetve felváltása gazdaságosabb energia-átalakítókra. Hogy ez a figyelmeztetés mennyire hatásos volt, bizonyítják azok az adatok, miszerint jelenleg a világon üzemben tartott – mintegy – 100 millió tehergépkocsi és 400 millió személygépkocsi üzemanyag-fogyasztása a kétharmadát sem éri el annak a mennyiségnek, amelyet a hetvenes években kb. 75 millió tehergépkocsi és 350 millió személygépkocsi fogyasztott!

Ez természetesen csak egy adott energiafajtára és túlfogyasztóira kivetített példa, de vonzataként szinte azonnal új piacszemlélet kezdett kialakulni a többi energiahordozó területén is. Napjainkban már egyre nagyobb hatékonysággal működnek olyan „fogások”, amelyek a pénztárcák látványosan gyors „megsarcolásával” kényszerítik jobb belátásra az energia felhasználókat a gazdaságossági vagy takarékossági szemlélet kialakítására.

A Biblia szerint Noé bárkájában vészelték át az özönvizet az oda menekített élőlények. Nyilvánvaló, hogy csupán annyi táplálékot (energiát) vehettek magukhoz, amennyi tartalék fel volt halmozva a bárkában (fedélzetén). Ha az adott mennyiséget idő előtt elfogyasztották volna a behajózottak, akkor az élővilág szegényebb lenne néhány fajjal. Vagy az éhhaláluk miatt vagy pedig azért, mert egyes fajok „másodlagos energiaforrásként” biztosították volna más élőlények túlélését. Az özönvíz időtartama alatt az élőlények kalóriapótlása kizárólag csak az időben előkészített tartalékokból volt megoldható, hiszen napfény hiányában még elsődleges energiapótlással sem rendelkeztek.

Bolygónkat úgy is felfoghatjuk, mint a kozmikus tér tengerében úszó (keringő), sajátos felépítésű óriás bárkát, amelyben felhalmozódtak bizonyos mennyiségű energiatartalékok, és némi (csekély) utánpótlás is érkezik – folyamatosan – a Napból, de a „bolygóbárka” fedélzeti energiatartalékai vészesen megcsappantak, az utánpótlás pedig nem biztosítja a népszaporulattal és a növekvő igényekkel járó kalóriamennyiséget. „Bárkánk” fokozatosan és veszélyesen elszennyeződik, a „fedélzetén” lassan már nincsen hová elhelyezni a hulladékokat és az élővilágot károsító mérgező anyagokat.

Nemzetközi méretű összefogásra lenne szükség a növekvő problémák tudományos és elfogulatlan vizsgálatára, valamint a halaszthatatlan intézkedések megtételére, de jelenleg csak csíráiban léteznek ilyen jellegű kezdeményezek, tervek vagy kivitelezések. Leggyakrabban un. „ajánlás” szintjéig jutnak el a jó szándékú kezdeményezések, amelyeket nagyon kevesen vesznek komolyan. A pillanatnyi érdekek a hosszabb távú érdekeket, a következmények kihatását (értékelését), valamint a bizonyítható vész(veszély)helyzetet általában mind az egyes embereknél, mind pedig kisebb-nagyobb csoportoknál vagy népeknél (államoknál) teljesen háttérbe szorítják és legtöbbször figyelmen kívül hagyják.

Nem okozna semmi nehézséget annak a bizonyítása, hogy az élővilág, sőt – bizonyos értelemben – az egész világ (Föld) helyzetének ilyen (közel) katasztrofális alakulásában nagy szerepet játszik az emberi tájékozatlanság (butaság), a hiszékenység, az „olcsó” demagógia, a „vezértisztelet”, a kalandorság, a felelőtlenség, az egoizmus és a hanyagság vagy nemtörődömség.

Az esetleges (feltételezett) „jó szándékból” végrehajtott környezetszennyezés vagy környezetpusztítás mit sem változtat azon, hogy rövid időn belül, vagy bizonyos (kivárási) idő elteltével visszafordíthatatlan károsodás éri (érheti) az élővilágot.

Az ember ésszerű keretek közt mozgó (körültekintően tervezett) többletenergia iránti igényét olyan értelmetlen lenne kritika tárgyává tenni, mint pl. a szervetlen anyagokat azért dicsérni, mert energiát nem fogyasztanak. Még az a „hősi” időszak sem bírálható, amikor nem ismerték az energia-felhasználásnak a környezetre (és ezen belül az élővilágra) gyakorolt hatását, viszont semmi mentség vagy elfogadható magyarázat nem lehet arra, hogy a tudomány által feltárt, és a gyakorlati tapasztalatokkal igazolt tényeket a világ ILLETÉKESEI alig-alig veszik figyelembe, vagy akkor kezdenek hozzá az átfogó intézkedések kidolgozásához és megvalósításához, amikor csak jelentős többletenergiával lehet (esetleg) az eredeti állapotot visszaállítani. Vonatkozik ez a „helyzetértékelés” pl. az egyre nagyobb méretű, és a földi életet mind jobban veszélyeztető ózonlyukra (lyukakra), valamint a Föld légkörének lassú, de folyamatos felmelegedését okozó un. „üvegházhatásra”. Az ózonlyukak szaporodása, illetve méreteik növekedése máris több helyen eredményezte a bőrrákos betegségek gyakorisági indexének pozitív irányba történő elmozdulását.

Az üvegházhatás következményeként pedig a Föld légköre az utóbbi húsz-harminc évben 2-4 Co-ot emelkedett, ezért pl. Közép-Európában a téli hónapok fagymentes időszakai megnövekedtek. Az emelkedő hőmérséklet hatására a világ számos területein gyakoribbá váltak a pusztító szélviharokkal, árvizekkel és aszályokkal együtt járó károk. Az ENSZ felmérése szerint a sivatagok térhódítása és a megművelt területek csökkenése következtében mintegy 15 millió ember kényszerült elmenekülni szülőföldjéről! Argentin kutatók az Antarktiszt körülvevő jégtalapzat olvadásának aggasztó jeleiről már 1995 első negyedévében részletes jelentést készítettek az ENSZ számára. Az Antarktisz-félsziget Graham és Palmer földek mellett húzódó kb. 1300 km hosszú és 200-300 m magas Larsen-jégen mintegy 120 km hosszúságú repedést figyeltek meg. A jégréteg olvadása[3] az óceánok és tengerek vízszintjének emelkedését és természeti katasztrófák előidézését okozza.

A fejlett ipari országok a világ népességének negyedét sem teszik ki, ugyanakkor az össz-energiából 70%-ot fogyasztanak, tehát nehezen képzelhető el, hogy néhány tízmillió „földönfutó” kedvéért komolyabb kihatású áldozatot hozzanak, mivel azt még nem érzékelik, hogy hamarosan kénytelenek lesznek sokkal nagyobb áldozatok meghozatalára is! Ezek a jelenségek egyértelműen igazolják, hogy az energiáért vagy energiatöbbletért még arra is képes az ember, hogy saját, illetve utódjai létét is (ma már tudatosan) kockára tegye.

Az élővilágon belül, a növény és állatvilág energiáért folyó küzdelme, illetve energia-felhasználása nem jár együtt a környezet (természet) helyre nem hozható pusztításával. A növények többsége igyekszik a Nap irányába tartani „antennáinak sokaságát”, vagyis, leveleikkel fogják fel (veszik) a másfélszáz millió kilométer távolságból érkező elektromágneses hullámokat, gyökereikkel pedig felszippantják a napsugarak által magasba emelt (elpárologtatott), majd a földre (földbe) visszahullt vízcseppeket, a talajból „kioldott” ásványi sók nitrogéntartalmát és a fotoszintézisre alkalmas klorofilmolekuláikkal szervetlen anyagból szerves anyagot állítanak elő, felhasználva a levegő oxigénjét illetve szén-dioxidját. Így a növények minősülnek a „legszolidabb” energiafogyasztóknak, sőt, energiaraktározóknak és egyben (más élőlények számára) elsődleges energiaforrásoknak.

Az állatvilágon belül – emberi megítélés szerint(!) – agresszívebb formában zajlik le a létfenntartáshoz szükséges táplálék (energia) biztosítása, különösen a húsevő állatoknál, ahol (legtöbbször) a gyengébb faj „szolgáltatja” a kalóriamennyiséget az erősebbnek vagy – esetleg – az ügyesebbnek.

Az embernél gyökeresen másként alakult a helyzet az energiabiztosítás területén, mint a többi élőlénynél, mert szükségleteinek és azon felüli igényeinek kielégítésére hozzányúlt mindenhez, amit a Földön talált. Ha érdeke úgy kívánta, megrövidítette saját fajtáját is, de nem riadt vissza a fizikai megsemmisítés kíméletlen alkalmazásától sem.

Nagyon nehéz megfejteni, hogy miért, honnan és hogyan alakult ki az embernek ez az élővilágra nem jellemző negatív tulajdonsága, hiszen a több milliót számláló növényi vagy állati egyedek között egyetlen olyan sem található, amely ok nélkül ölne. A zoológusok legújabban még a tigrisek, cápák vagy kajmánok időszakos agresszív viselkedésére is találtak (találni véltek) elfogadható magyarázatot.

Egy nagyon gyenge lábon álló hipotézisként feltételezhető, hogy az emberben, mint az élővilág egyedüli gondolkodó lényében kialakulhatott egy félelem a jövőjére vonatkozólag és tudatosan vagy tudat alatt igyekezett hosszabb távra bebiztosítani – sőt –, túlbiztosítani magát ebből az „égi” adományból, valamint a „járulékos” javakból és szolgáltatásokból.

Talán így jött létre az idők folyamán, hogy az emberiség fejlődésének különböző szakaszaiban burkolt vagy nyílt küzdelem kezdődött az energiaforrások birtoklásáért, új energiaképzők létrehozásáért és kézbentartásáért, valamint a mások által megszerzett (feltárt, begyűjtött, kitermelt, stb.) energiahordozók (tartalékok) eltulajdonításáért, a napfény, valamint a „napozáshoz” való jog kisajátításáért.

A „tét” nagyságrendjét jellemzi, hogy ebben a küzdelemben az ember mindent bevetett, ami az adott kor(szakok)ban a rendelkezésére állt anyagi, technikai és szellemi kapacitás területén. Egyre magasabb szintre emelte az energiaszerzés különféle módjait és módszereit. Eközben – mindennemű (látványosnak tűnő) fejlődés ellenére –, az emberiség létét újabb és újabb veszélyek fenyegetik, amelyek egyrészt önhibájából keletkeztek, másrészt az élővilág sajátos produktumaként jöttek létre.

Prof. Dr. Bokor Imre

MJB elnök

Nemzeti InternetFigyelő

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás