Amikor Szauron elfelejt szólni – avagy Úgy jártunk, mint Középfölde lakói, valamennyiünket becsaptak

Első nekifutásra azt mondaná az ember, van valami megnyugtató abban, hogy bizonyos dolgok az idő múlásával sem változnak. Ilyen, már-már az alaptétel kategóriáját súroló megállapítás, az ezer évek óta fennálló és sokak által sokat emlegetett „kenyeret és cirkuszt” című, úgy tűnik soha véget érni nem akaró monstre előadássorozat. Ahogyan azt a jelenlegi kampányhajcihő által mellékelt ábrából is láthatjuk. Talán még örülhetnénk is ennek, a baj csak az, hogy nekünk kenyér helyett valahogy mindig a cirkusz jut, és egyáltalán nem szórakoztató formában.

Ezekkel a nyavalyás „utólag már szabhatjuk” fordulatokkal is tele van már mindenkinek az összes olyan alkatrésze, ami ilyenkor ugye tele tud lenni. Mink meg valahogy mindig csak utólag értesülünk… majdnem azt írtam, hogy mindenről, de ezt leírni részemről bizony nagy merészség lenne, hiszen mindenről, teljes egészében, mindenre kiterjedő részletességgel és pontossággal nagy valószínűség szerint sohasem értesülünk, mondjuk úgy inkább, hogy csak dolgokról.

No, mármost ez az utólagos jól értesültség nem új keletű, viszont mostanság éri el azt a tűrési küszöböt, amikor a népnek kezd véglegesen elege lenni belőle.

Az LMP fő hallja kendjéről, erről a Schiffer gyerekről utólag, szigorúan csak a 2010-es választások után hozták nyilvánosságra a nacionálét, hogy hát tulajdonképpen ő is – mint oly sokan mások – szintén kommunista felmenőkkel rendelkezik, Szakasits dédunoka a szentem. Pedig előtte is tudták róla a bennfentesek, mégsem szóltak róla a pórnépnek, csak akkor, amikor már késő volt.

Most meg benyomom a tévét, erre mit hallok? Schmuck Andor – akit annak idején szintén a szegfűmintás utódpártból szalajtottak – áhítatos hangon rebegi el a műsorvezető hölgynek, egyenesen bele a kamerába, hogy az emberek legnagyobb ellensége a neoliberalizmus.

Gyerekek! Ne szórakozzunk már! Jó reggelt! Eddig hol vótatok?! Ki a rossebb cipelte letehetetlen koloncként magával a neoliberalimzust és hazai szálláscsinálóit, az SZDSZ-t egy árva hang nélkül? Nem ti vótatok azok?

Mink meg valahogy mindig csak utólag értesülünk a dolgokról. Kendtek értik ezt? Mer’ én nem.

Láss csodát, egyre másra szólalnak meg a legnagyobb kormányzópárt, a FIZESS! prominens tagjai, hogy hát tulajdonképpen ő is, meg ő is, meg aztán ő is (végül is úgy tűnik mindegyik) már jóval a nagy nyilvánosságra hozatal előtt hallotta az őszödi beszédet. És akkor mi van? – kérdezik, a legnagyobb természetességgel, mintegy bagatellizálva az egész kérdéskört. Többüknek telefonon játszották be Francisco retorikai opusát, mert éppen úton voltak.

Mondjuk, azon azért megint csak el kellene ám gondolkodnia mindenkinek – de legfőképpen az elvakult FIZESS! rajongóknak –, mégpedig szélsebesen, hogyan lehet ennyire rezzenéstelen arccal elbagatellizálni ezt az egészet egy ártatlannak hangzó „És akkor mi van?”-nal, tudván azt, hogy mi következett aztán 2006. október 23-án!

Politikai marketing-praktikum volt Orbánék részéről, hogy visszatartották az infót és vártak vele addig, amíg a megfelelő időben kijátszva azt, az ötvenedik évforduló vérbefojtását az MSZP nyakába varrhatták? Igen, ez kétségtelenül politikai marketing-praktikum volt, méghozzá a mesteri fajtából.

Tessék? Mi a probléma? Az, hogy ráment jó pár saját hívük is? Meg hogy szemkilövetés? Ugyan kérem, ahol fűrészelnek, ott hullik a forgács is. Eztet híják mifelénk járulékos veszteségnek. Majd megemlékezünk róluk, rosszabb esetben mártírt csinálva meggyászoljuk őket.

Senkinek ne legyenek illúzióik, a pártoknak az ún. „hasznos hülyékből” sosem elég! Nélkülük ugyanis nincs sem tüntetés, sem békemenet! Praktikus asszeszoár. Legalábbis parlamenti pártoknak mindenképp!

A pont mindettől eltekintve Pintér Sándor belügyminiszter úrnál van. Bármennyire is próbálnak belekapaszkodni a DK-nál, veszett fejsze nyele ez, technikai részletkérdés csupán, ki, hogyan szivárogtatta ki az őszödi beszédet, a lényeg, hogy volt mit kiszivárogtatni, azaz: egy regnáló miniszterelnök hivatali idejében szembe köpött egy egész nemzetet.

Egyébként mindenkinek ajánlom figyelmébe, nézzék meg a Hír Tv tudósítását Vadai Ágnessel! A képviselőasszony tekintete több mint beszédes. Ha szemmel ölni lehetne, a sajtó jelenlévő munkatársai már nem élnének. Ugyanakkor van valami félelmetes gőg és felsőbbrendűségi érzés is, ahogy kipillant az újságírókra, az embert valósággal kirázza a hideg attól, ahogy szinte kézzel foghatóvá válik a másik ember lenézése.

Schifferről utólag kiderült, kommunista ivadék ő is, nagyon letérni a pályáról ő sem tudott. Valahogy– ha csak átmeneti időre is, de – mindig muszáj kikötni a hatalom közelébe. Ő is ott kötött ki. Éppen csak szusszanásnyi időre, amíg meghozzák a szükséges törvényeket. Vagy közreműködnek a meghozásukban.

Schmucktól megtudjuk – szintén csak utólag –, hogy az a neoliberalizmus az emberek legnagyobb ellensége, amelyiknek a szekerét egész idáig tolták. Úgy összegészileg MSZP-stől, mindenestől, kompletten, cuzámme, ahogy mifelénk mondani szokás. Mi több, a magát baloldalinak és szociáldemokratának mondó összefogás is csupa neoliberálisból áll! Ha pedig ez még nem lenne elég, többszörös biztosítékként itt van Fodor és Kuncze is az egykori SZDSZ-ből!

Arra meg aztán már végképp ne pazaroljuk a drága időt és energiát, hogy a tomboló neoliberalizmus ne tovább-ja maga az Európai Unió! Elég, ha valaki megnézi a legfőbb direktíváit.

Komplett hülyének, vagy idiótának néznek bennünket a politikai osztály tagjai. De legalábbis gyámságra szoruló kiskorúnak.

Kövér László házelnök február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján szobrot avatott Nyíregyházán. Beszédéből idézünk röviden:

„Azért avatjuk fel Nyíregyházán ezt az emlékművet és tettük emléknappá február 25-ét, mert nem akarjuk elfeledni az áldozathozatalt, nem akarjuk, hogy a jövő magyar nemzedékei is kárvallottjai legyenek a kommunizmus történelmi örökségének” – fogalmazott Kövér László.

És itt van az a pillanat, Hölgyeim és Uraim, Istenben szeretett felebarátim, ahol meg is halunk, de még pedig azonnal!

Orbán mellett talán Kövér a másik képviselő-matuzsálem, hiszen 1990 óta koptatja a ház padsorait. Ha valaki, ő aztán igazán tudja, kikkel néz farkasszemet nap mint nap a parlamenti patkóban. Huszon nem tudom én hány évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az MSZMP Központi Bizottság Kulturális Alosztályának vezetője (hívójele: pártállami cenzor) – szinte már kihalásos alapon – vegye a kalapját és méltóztasson végre eltakarodni az ülésteremből. Az utolsó híradások szerint Lendvai Ildikó a következő választásokon nem indul, már nem lesz képviselő. Valószínűleg ő is, mint sok más „kollégája”, ágyban, párnák közt hagyja majd el ezt a földi árnyékvilágot. Mindenféle számonkérés és egyéb hasonló kellemetlenségektől mentesen.

De azért „nem akarjuk elfeledni az áldozathozatalt, nem akarjuk, hogy a jövő magyar nemzedékei is kárvallottjai legyenek a kommunizmus történelmi örökségének”

Elnök úr, hallja, amit mond?

És mégis hogyan? Hogyan nem akarunk kárvallottjai lenni a kommunizmus történelmi örökségének, amikor a személyi folytonosság jegyében ők és az ivadékaik, most is bent ülnek a Törvényhozás Házában?!

Érdemi mondanivaló híján pedig csupán parasztvakítással ámítanak bennünket. A szerepeket előre ki- és leosztották, a színfalak mögé nem engednek bepillantást, de talán ami a legnagyobb pofátlanság, végül csak utólag tudjuk meg, melyik darabra is váltottunk jegyet!

Első nekifutásra azt mondaná az ember, van valami megnyugtató abban, hogy bizonyos dolgok az idő múlásával sem változnak. Így tudjuk, mire számíthatunk, fel lehet készülni rá. Valamelyest, legalábbis. Ilyen az is, amikor ezek a gonosz erők fordítanak egyet a köpönyegükön. Egyik rosszról fordítanak a másik rosszra. Nem tudnak, de talán helyesebb, ha azt mondom, nem is akarnak megváltozni. Államszocializmusból (értsd: proletárdiktatúra) neoliberalizmusba, a pénz feltétlen imádatába. Az elnevezés nem számít, a lényeg, hogy ártson és kárt okozzon az embereknek.

Van valami diszkrét bája annak, ahogy az egykori utódpárt, az MSZP, higany módjára szétfutott, majd most, a sokszínűség látszatát keltve, utólagos magyarázkodások közepette, próbál újra összeállni. Mondanivalójuk, sem nekik, sem ellenlábasuknak, tulajdonképpen nincs. Mindkettő – a maga módján, természetesen – a kádári államszocializmus langy posványának egyfajta felturbózott, némileg modernizált változatát szeretné ráerőltetni kis hazánkra. Francisco és csapata viszi a modernizáció névre hallgató technokrata vonalat, míg a nagyságos vezénylő tábornok a nemzeti pántlikával átkötött csomagolásra esküszik.

Igen, jól olvasta a kedves Olvasó, nem Meseházy a balfácán(ok) dirigens(e), a karmesteri pálca nem az ő kezében van, ebben a történetben neki bizony nem osztottak lapot (értsd: szerepet), ő csupán statiszta a nagyok játékában.

Érdemi mondanivalójuk nincs. Egymásból, egymásért élnek. Legújabb húzásuk, hogy a másikat teszik ki a saját plakátjaikra, előnytelen ábrázolásban, természetesen. (Erre mondják mifelénk – figyelem, autentikus idézet következik a dús képzeletű nép ajkáról – „Mögküdi, mint Mari néni Dabasról a kóstolót!”)

Botrányokba, ügyekbe belekapaszkodnak, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba, ki kell sajtolni belőle az utolsó maradék lehetőséget is a másik besározására. Még akkor is, ha közben hazugságon kapják az illetőt. Legutóbb, az őszödi beszéd titkosszolgálati anyagai kapcsán például Pintér belügyminiszter úrról derült ki, hogy darab idővel ezelőtt még egészen más megvilágításban látta ezt az ügyet.

Utólag derült ki Simon majd’ negyedmilliárdos bécsi bankszámlája.

Utólag derült ki, Franciscó is kapott cégén keresztül havi nyolc gurigát a paksi atomerőműből. Szigorúan (gondolom szóbeli, ezért nincs róla semmilyen papír) kommunikációs alapon.

Szintén utólag derült ki, hogy szintén céges érdekeltségen keresztül, egy másik szocialista prominens, Józsa István is – igaz, ő valamivel nagyobb tétben „játszott” – milliárdokkal részesült a nukleáris üzem, mondjuk így, anyagi ösztönzéséből.

A másik oldal prominenseiről meg – naná, hogy szintén – utólag derül ki, hogy ők meg már sokkal előbb hallották, látták, olvasták, csak éppen elfelejtettek róla szólni a többieknek.

Tudják, kicsit olyan ez, mint a Gyűrűk Urában. Úgy jártunk, mint Középfölde lakói. Valamennyiünket becsaptak. Szauron titokban elkészíti az Egy Gyűrűt, csak éppen elfelejt szólni a többieknek, hogy csinált egy ilyen kis csecsebecsét. Amolyan aprócska játékszer, „drágaszág”. Ja és még valami! Ez uralkodik az összes többi felett! Bocsika! Bizony átkozottul szar érzés lehetett Középfölde lakóinak, amikor szembe találták magukat a hiányos és/vagy késedelmes információáramlás rájuk nézve egészen sajátos következményeivel.

Nekem telefonon játszották be a beszédet, mert akkor éppen úton voltam, de hát ez nem nagy szám, különben is… és akkor mi van? – mondja el adásban az ismert publicista, mintegy csak úgy, amolyan mellékesen megemlítve a dolgot. Az embernek olyan érzése támad, hogy a pórnépen kívül gyakorlatilag a társadalom minden más része, de legalábbis a kiváltságosok kasztja ismerte azt, ami elhangzott őszödön.

Ha ez így volt, már pedig az egyre újabb és újabb megszólalók nyilatkozataiból ez a kép látszik körvonalazódni, itt szembesülhetünk azzal igazán, micsoda hihetetlen véd- és dacszövetség, összetartás van a politikai osztály tagjai között – oldalaktól függetlenül – a hatalom és a jelenlegi status quo megtartása érdekében. Mind a szocialista frakció tagjai, mind pedig az ellenlábas FIZESS! képes volt arra, hogy hosszú időn keresztül titokban tartsák ezt az információt a lakosság szélesebb körei előtt.

Megint rendszerszintű az, amire felhívom a tisztelt Olvasó figyelmét. A színfalak mögött a nyilvánosságtól gondosan elzárva, megfelelő tematikus és időrendi sorrendben adagolják számunkra a „valóságot”. A két legnagyobb politikai erő az esetek nagyon nagy részében minden bizonnyal egymással egyeztetve.

Mit szabad és mit nem?!

Mikor szabad és mikor nem?!

Minek van itt az ideje, és minek nincs?

Mi az, aminek már lejárt az ideje, és mi az, aminek nem szabad hagyni, hogy lejárjon az ideje?!

A mai kütyü-nemzedék már nem emlékszik rá, de a kevésbé fiatalok még igen, annak idején esténként az „Idősebbek is elkezdhetik” című, népszerűbb és ismertebb nevén „tévétorna” segítségével próbálták megmozgatni az embereket. A műsor főcímében egy rugóláb repítette ki a fotelből a szerencsétlen delikvenst, jelezvén, hogy most a mozgás ideje jött el. És bizony, a tömegmanipuláció nélkülözhetetlen eszközétől való elszakadás sok esetben csodákra képes.

Mennyivel más az, ha az ember nem megvágott, szerkesztett és az adott csatorna tulajdonosainak érdekei szerint való konzerv anyagot lát, hanem élőben, ne adj’ Isten, kérdéseket feltéve a saját szemével győződik meg a valóságról?

Nos, NAGYON MÁS!

Mi több, TELJESEN MÁS!

Vannak aztán olyan dolgok, amelyekről, ha utólag is, de mindenképpen muszáj lenne most már tudomást szereznünk. Érdekesség az egészben, hogy ezekben a kényes témákban azok, akik valahogy mindig csak utólag tudnak (vagy akarnak?) beszámolni a valóság alakulásáról, utólag sem akarják, hogy mindenki számára elérhető módon és formában, napvilágra kerüljön az igazság.

Most akkor gondolkozzatok!

Elébe megyünk az eseményeknek, hogy többé ne maradjunk le semmilyen lényeges pillanatról, felvállaljuk, hogy elváljon egymástól az, aminek már régen el kellett volna válnia egymástól, vagy tömegmanipulációs szirénhangok garmadájára hallgatva megyünk tovább a kacializmus által járhatatlanná taposott, szakadékba vezető úton?

Egy biztos, a múlt eszméire, és az azokat megtestesítő emberekre, a múlt embereire, soha többé nem szabad behúzni azt a bizonyos X-et!

Nehogy aztán már utólag megint késő legyen!

Április 6-áig még van idő.

„Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort”, hogy a Haza végre tényleg fényre derülhessen!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

Nemzeti InternetFigyelő