Ami nem ellopható…

Ahány idegen nyelvet ismersz, annyi ember vagy – tartja a mondás. Ám az anyanyelv elsődlegességét mi sem bizonyítja jobban, mint 1956-ban nem önszántából idegenbe szakadt hazánkfia egyszer maga elé mormolt szavai: – megint franciául gondolkodtam, és ez nagy baj. Nagyon nagy!

Valóban az, de szerencsére egyre több szakcikk jelenik meg nyelvünk rejtett értékeiről, aminek ékes bizonyítéka a magyarul gondolkodók óriási sikere az élet minden területén. Persze, mindezek csak apró, eldugott napi hírekben szerepelnek, hangsúlyozás helyett háttérbe szorítva, mintha szégyellnünk kellene eredményeinket, ezzel nem megsértve, hanem szerény sikereiket magunk elé helyezve a tehetségtelenebb, de önmagukat dicsérni tudó népcsoportokat.

Ezen ingyen kapott, isteni adományú nyelvünket azonban nem becsüljük eléggé, talán, mert természetesnek vesszük, illetve nem vagyunk tisztában az értékével.

Mások viszont nagyon is. Ármánykodtak itt latinnal, törökkel, némettel, orosszal, annyi eredménnyel, hogy néhány szavuk magyarosított formában, de homályba veszett eredettel napi használatba került.
Az egykori gyarmatosítók sem tudnak kibújni a bőrükből, hiszen saját hazánkban elvárnák, hogy nyelvükön szolgáljuk őket, ahelyett, hogy néhány magyar szót inkább ők tanulnának meg tiszteletből, amíg ideiglenesen itt tartózkodnak.
Egykori győzelmük által elhomályosodva nem veszik észre, hogy komoly, hatékony mozgalmak indultak anyanyelvünk védelmére, még abban is, hogy ne idegen kiírások lepjék el az üzletek homlokzatát. (Bár az igazsághoz tartozik, hogy többségük már régen lehúzta a rolót…)

Oda a pár évtizeddel ezelőtt Nyugat-imádat is, amikor még a tehetséges magyar zenekarok idegen nyelven énekeltek, abban a jogosnak vélt tudatban, hogy külföldön simán legyőzték volna azokat, akiket itthon voltak kénytelenek másolni, hamis illúziót keltve a felfokozott hangulatban, őket tapsoló közönségben. Akik közül bizonyára sokan tanulták volna a divatos nyelvek egyikét másikát, de nem volt kitől, mert alig volt megfelelő tanár, de nem az ő hibájukból.

Külpolitikus kollégák rohangásztak egymáshoz, vagy évente egyszer Nyugatra kijutott társaikhoz fordítási gondok miatt, akik odakint inkább hallgattak a külkeresek többségével együtt, nehogy szórendi hibát elkövetve nevetségessé váljanak.
1989-90-ben ugyanők már péntekenként elszállhattak Mi amibe, ahol a vasárnapi hazaindulásig szállodákban tanulmányozhatták a soros nyelvleckéket. Hogy kitől, mit és milyen formában sajátították el, nem maradt titok, hiszen attól az időtől kezdve, ahol megszólaltak a magyar nyelv tönkretétele volt a cél.

Nézhetetlenné vált tévé és rádióműsorokban egyre helytelenebb, sok ő-zéssel tagolt beszéd, a mondat végét fölfelé húzó-nyúzó vagy éneklő hangon zárt mondanivaló tette azzá. Ezzel pofon vágva a magyar nyelv alapszabályait. Mára azonban e társaság tagjai megtanultak helyesen beszélni. Álcából álltak vissza, hogy kitűnjenek, hogy ők a szépek, a jók, az okosak, a magyar nyelv helyes ismerői, miközben az általuk elvetett rossz magvak, mára szárba szökkentek. A szűkre szabott adásidőkben most még hosszabb ő-zések és e-zések töltik ki az időt. Ráadásul olyanoktól, akiktől nem ezt várná el az ember! A lényeg elsikkad, vagy elő sem bújik, a hallgató, néző pedig undorral kapcsolja ki a készüléket.

Az ő-zés kitalálói pedig gyorsan, pontosan lényegre törően fogalmazva rontják továbbra is hazánk hírét, legyintve, hogy ezek még beszélni sem tudnak, csak ő-zni, e-zni. Bezzeg ők, akik nem többek, mint akár az egyetlen nyelvet beszélők, de még csak nem is skizofrének, hiszen kapott lehetőségként csak azért sajátítottak el idegen nyelveket, hogy a világ minden táján szót értsenek az állandó piszkoskodásra hajlamos társaikkal.

A magyarokra nem ez jellemző. Inkább egymásnak esnek, és az idegent mentegetik, akár a végtelenségig. Aztán olyanoktól várnak hálát, megbecsülést, akiket érdemtelenül segítettek, ahelyett, hogy viszonzásképpen a majdani feleslegből adnának vissza morzsányit az arra érdemeseknek, ahogy ők teszik a magyarokkal.

Az elmúlt huszonöt év kijózaníthat mindenkit. Ez a demokráciának nevezett förmedvény, amiben sokan azt hiszik, mindenki azt csinálhat, amit akar, nem működhet sokáig. Vagy megtanuljuk azokat a furfangokat, amikkel mind kevesebb súrlódással, bántással járó érdekeinket tudjuk érvényesíteni, vagy azt csinálnak velünk, amit akarnak.

Utóbbi maga lenne a halál, ami bár az élet nagy igazsága, mert mindenkit elér, de nem mindegy mikor, hogyan és ki által.
Éppen ezért figyeljünk a nagytól a legapróbb dolgokra is, ne tékozoljuk el kincseinket, óvjuk, védjük különleges, egyedi nyelvünket, ami idegenek által beszélve kárunkra hoz sikert számukra. Ha hagyjuk! De miért hagynánk?

V.A.

Nemzeti InternetFigyelő