Ajánló: Pásztorok és halászok – Kunkovács László kiállítása

A 71 éves fotóművész és etnográfus Endrődön született 1942-ben, módos paraszti családban. Korai élménye, a régi falusi-pusztai világ meghatározónak bizonyult egész életére. Már gyermekkorában magába szívta a népi kultúra különös atmoszféráját, majd pályakezdő tanítóként és fotósként is a múlt lenyomatainak megörökítését tűzte ki célul. Szüleit 1948-ban kuláknak nyilvánították, így Kunkovács László számára csak a tanulás maradt, bár származása miatt ez sem volt könnyű.

1963-ban a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát, majd elvégezte a MÚOSZ újságíró iskoláját. Eleinte tanítással, ill. az MTI országjáró riportereként kereste a kenyerét. Később különböző lapoknak, folyóiratoknak, antológiáknak írt több száz néprajzi, szociográfiai és kultúrtörténeti tanulmányt, valamint sokat fényképezett, és szakkönyvekhez készített illusztrációkat. Kisebb kötött állásokat leszámítva (pl. óraadás egyetemeken, főiskolákon), lényegében 1980-tól fogva „szabadúszó” értelmiségi. Tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének (MFSZ), a Magyar Néprajzi Társaságnak és a Magyar Művészeti Akadémiának. Kitüntetései közül a Magyar Művészetért díj (1989), a Balogh Rudolf díj (1996), Gyomaendrőd díszpolgára (2006), az MFSZ Életmű-díja (2009) és a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2012) a fontosabbak.

Magáról és küldetéséről a következőket vallja:

„Szülőhelyem a Magyar Alföldnek a köldöke táján van, a Kárpát-medencének meg éppen a mértani közepén. Falum határát a Körös folyó szeli ketté, ettől délre kövér szántóföldek, amaz irányban végtelen legelők terpeszkednek. (…) Mi a dolgom köztetek? Mit tehetek a kézművességért? A gyermekkorunkban megcsodált mesteremberek és ódon műhelyeik sorra eltűnnek, de emléküket legalább fényképekkel itt marasztalhatjuk. Egy korszerű kutatási módszert, a vizuális antropológiát művelem, ebből van doktorátusom. Szakadatlan hazai falujárás és tizennyolc ázsiai utazásom tapasztalatából merítek; abból, amit átéltem, lejegyeztem, lefényképeztem. Fő témáim: Nagyalföld, agrártörténet, pásztorkodás, halászat, mesterségek, népszokások, hitvilágunk, népi vallásosság.”

Műfajok határán, kultúrák találkozásánál mozog és alkot. Az Alföldet érzi a világ centrumának, de tágabb otthona egész Eurázsia. Munkáiban egybeköti, ami hosszú idők óta szétszakadt: a tudományt és a művészetet. Hazai gyűjtőútjai után szomszédainknál kutatott, majd hátizsákos expedíciói következtek Szibéria és Belső-Ázsia alig ismert népeihez – ősi áldozóhelyekhez és sziklarajzokhoz, a „világ végén” élő bölcsekhez. Kunkovács írásai és fotói feltárják a közelmúlt utolsó emlékeit, a „civilizáció áldásaitól” még romlatlan embereket, tájakat, mesterségeket, építészeti formákat és használati eszközöket. Nem holt tárgyakat gereblyéz össze, hanem léthelyzeteket rögzít, összefüggéseket keres, emberismeretet és -szeretetet közvetít. Számba veszi a régi korok üzeneteit, a megelevenedő köveket, lefényképezi az eurázsiai sztyepp-övezetben és a tajgában élő kis népek életét. Gépével tematikusan megörökíti a vidéki Magyarország egyszerű parasztjait, pásztorait, halászait, falujárásai során lencsevégre kapja múlófélben lévő kultúránk maradék követőit. A képekről átsejlő örök értékek segítenek saját fajtánk történelmének, szokásainak megismerésében. Az évtizedek során 18 etnikumnál járt tanulmányúton: pásztoroknál, sámánoknál, táltosoknál, akik beavatták az ősi szertartások különösös misztériumába. A pusztai emberek maguk közé fogadták, szállással és élelemmel kínálták, így ő az igazi arcukat tudta visszaadni képein.

Önálló tematikus fotókiállításai (1983-tól 2012-ig) idehaza 128 helyszínen (pl. Gödöllő, Szolnok, Szeged, Baja, Budapest, Szécsény, Keszthely, Karcag, Kovászna, Debrecen, Szarvas, Hódmezővásárhely, Miskolc, Kunhegyes, Encs) és 16 külország 36 városában – múzeumokban és ottani magyar intézetekben (pl. Kijev, Kittsee, Ulánbátor, Szófia, Bukarest, Moszkva, Izsevszk, Alma-Ata, Varsó, Peking, Jakutföld, Minszk, Ankara, Hannover) – szerepeltek. Állandóan közzétett anyaga van a sáregresi Halászati Múzeumban és még három honi településen. Megjelent kötetei közül az Ősépítmények (népi építészetünk archaikus rétegei, 2000-ben), a Kőemberek (a sztyeppei népek hagyatéka, 2002-ben) és a Táltoserő (az urál-altáji népek ősvallása, 3 nyelven, 2006-ban) a legnépszerűbbek; idén adja ki Pásztoremberek c. monográfiáját.

A fővárosi Forrás Galériában, 2013 februárjában rendezett, 62 képet tartalmazó kiállítása elé a következő mondatokat írta:

„Mi is természeti népek lettünk volna? Föltétlenül. Időszerű-e még erről gondolkodni korunkban, egy világváros közepén? De még mennyire! Civilizációs zsákutcáink arra figyelmeztetnek, hogy merítsünk példát a régmúltból, amikor még semmit nem rontottunk el. Herman Ottó, a nagy polihisztor ősfoglalkozásnak nevezte a halászatot és a pásztorkodást. Nekünk nem kell a modern világtól kevéssé érintett népek közé utaznunk, hogy ott kutakodjunk. Még itt vannak köztünk a természettel való együttélés örök példái, a kinn háló gulyások, a magatarti juhászok, a hallgatag halászok. Arcukra odaköltözött a táj, amelyben élnek. Portréikat ereklyeként őrizzük majd, miként az amerikaiak az indián törzsfőnökök fotóit, akik a vissza nem térő korból méltósággal tekintenek ránk, némán is bölcsességre tanítanak. Pásztoraink és halászaink nem szennyezik, s nem élik föl környezetüket, mert jövőre is ugyanott szeretnének legeltetni, és továbbra is a vizek adományaiból akarnak megélni. Ismerjük meg őket!”

Tárlatán az egykori, ma már kevésbé föllelhető magyar pásztorvilág sokszínűségében, valamint a halászok csendes, végtelen nyugalmat árasztó mindennapjaiban merülhetünk el. Magyarország letűnt (?), sajátosan magas színvonalú kultúrája élénken rajzolódik ki ezeken a kordokumentumokon. Kunkovács munkásságát nehéz pontosan meghatározni, tulajdonképpen egy két lábon járó intézmény: fotós, néprajzos, történész, író, felfedező; egy olyan rendkívüli jelenség, aki csodalénynek tartja embertársait, és nem szűnő izgalommal kutatja az egykori kultúrák nyomait, örökségét. Ezek a pásztorok és halászok magukon viselik a táj vonásait, s a fekete-fehér képekről is tisztán, büszke öntudattal néznek bennünket. Gyerekként és ifjúként még gyakran láttam őket, ültem tüzeiknél, s beszélgettem velük. Ma már ritkábbak a tanyák, falvaink is kiüresednek, kevés a pusztai s a vízen járó ember. A nagyvárosi lét sűrű gondjai fölfalták távoli emlékeimet; most azonban néhány perc erejéig visszataláltam hozzájuk újra. Kunkovács László – akit személyesen is van szerencsém ismerni – érdeme, hogy segített ebben az időutazásban, s fotóival fölvillantott egy olyan férfias világot, melyben ha élni már nem is tudunk, arra mindenképpen méltó, hogy legalább az archívumok és múzeumok számára megmentsük.

Sikósi András

Nemzeti InternetFigyelő