Ahányan így együtt vagyunk, mind elmegyünk
Szégyellem, hogy írok, mert senkire nem tartozik a fájdalom, de mégis úgy érzem, hogy ez segít, mert anyukám, Kopp Mária ennek a közösségnek fontos tüneménye volt; és tartozom neki annyival, hogy én írjam meg az első nekrológját.
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
/Weöres Sándor: Bolero/
Ezt a verset a szüleim kiírták a konyhában a falra. Ezt néztem óvodás koromtól, és ezzel éltem, hogy mind elmegyünk. Otthon sohase volt tabu a halál, számtalanszor beszéltünk róla és mondták, mind a ketten mondták, anyukám és apukám is, hogy meg fognak halni. Meghaltak…
Szégyellem, hogy írok, mert senkire nem tartozik a fájdalom, de mégis úgy érzem, hogy ez segít, mert anyukám, Kopp Mária ennek a közösségnek fontos tüneménye volt; és tartozom neki annyival, hogy én írjam meg az első nekrológját.
Anyukám Kopp Jenő művészettörténész, a Fővárosi Képtár igazgatója és Waigand Ilona művészettörténész első lánya volt. Ő volt az első gyermek, még hét testvére született. Ő volt a legidősebb, az első, és ezzel megkapta azt a felelősséget is, hogy példát kell mutatnia. Azt mondják, hogy már kiskorában tudósos volt: nagyon okos.
Az ötvenes években édesapja nem írta alá az egyházi iskolák bezárását követelő nyilatkozatot, ezért kirúgták az állásából. Majd egy ismerősük szólt, hogy rajta vannak a kitelepítési listán, ezért elmenekültek Surányba, az egyszobás nyaralójukba. Anyukám itt nőtt fel, a Duna mellett, kecskéket legeltetett, verseket írt, matematikaversenyeket nyert. Közben édesanyja franciára és művészettörténetre tanította, ahogy az összes többi gyerekét is.
Édesapja belerokkant abba, hogy elveszítette a munkahelyét, hiszen egy ostyakészítő anyuka fiaként nagyon nagy szó volt, hogy művészettörténeti diplomát szerzett, aztán Rómában ösztöndíjat kapott. Amikor pedig kinevezték a Fővárosi Képtár igazgatójának, elérte mindazt, amiről álmodott. Ekkor nézte ki magának a bálkirálynő – Budapest legszebb lánya – nagymamámat, aki 18 évvel fiatalabb volt ugyan, de mégis sikerült meghódítani a szívét. A nagypapa nem bírta elviselni a surányi száműzetést, depressziós lett és megvakult. Anyukám ekkor határozta el, hogy pszichiáter lesz: eldöntötte, hogy kikutatja, hogyan alakulhat ki lelki okokból testi megbetegedés.
Nem ismertem a nagyszüleimet, mert még akkor meghaltak, amikor kicsi voltam, de annyit mesélt róluk anyukám, hogy olyan, mintha ismertem volna őket. Meséléssel életre lehet kelteni valakit. Remélem.
Anyukám egyébként a világ legcsodálatosabb anyukája volt. Mindenki azt hiszi, hogy a munka mellett nem jutott ideje ránk, de ez nem igaz. Mindig ott volt mellettem, ha szükségem volt rá. Nagyon okosan tudott szeretni, igaziból. Amikor kicsi voltam, esténként olvasott, és én odabújtam hozzá. Ha rossz jegyeket hoztam, mindig biztatott, hogy nem ez számít, nagyapám is rossz volt matekból. Ha hazacipeltem a legfurcsább barátaimat, ő mindenkit komolyan vett. És dicsért, dicsért, dicsért. Apukámat, nővéremet, engem.
Nagy tudós volt az anyukám, csodálták őt itthon és külföldön. Szerteágazó kutatásai voltak: a boldogsághormonról írt tudományos dolgozatot, kidolgozott egy légzésterápiát a szorongás csökkentésére és felmérte az ország lelkiállapotát apukámmal közösen, és ez alapján javaslatokat tettek az ország testi-lelki egészségének javítására. Együtt alapították újra a rendszerváltás után a lakásunkon a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet. Együtt indították a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalmat a kívánt gyermekek megszületése érdekében. Nem tudom leírni, hogy mennyi mindent szervezett és dolgozott. Lehetetlen. Mostanában azt kutatta, hogy mitől lehetünk boldogok, boldog házasok. Ő nagyon boldog házasságban élt, bár azt mondta, hogy a szerelem betegség és ő barátságból ment hozzá apukámhoz, de az ő kapcsolatuknál szenvedélyesebbet nehezen lehet elképzelni. Nő volt. Titok. Megfejthetetlen. Bár sokat szerepelt, de nagyon zárkózott volt. Apukám örökké meg akarta hódítani, de kicsit mindig meghódíthatatlan maradt. Fájdalmairól, kétségeiről csak nekünk beszélt. Volt egy titkos énje, a mi titkos anyukánk volt.
Fruzsikám! – mondta. Felszólító módban, mert mindig volt arra ötlete, hogy mit kellene csinálni. Most nem mondja és nem tudom. Agyondolgozta magát, mert adni akart és örült, hogy még az utcában dolgozó munkások is megköszönték neki, hogy mennyit segít.
Hétfőn este még beszéltünk, teljesen jól volt, aztán tegnap holtan találtam otthon. Itt lakunk egy házban, itt voltam felette, de nem tudtam, hogy baj van. Délután még a nővérem kislányával sétáltunk és róla beszélgettünk, hogy milyen okos. Anyukám úgy szervezte, hogy mi mind együtt lakunk, ők, a nővéremék és mi. Egy csoda így együtt élni, együtt ebédelni, átfutni egymáshoz tejfölért. Itt maradtunk egymásnak, nélküle.
Januárban lett 70 éves. Születésnapi ajándékból elutaztunk együtt a Szentföldre. Végigmentünk a keresztúton. Boldog volt és nagyon bánatos. Nem tudott apukám nélkül élni. Meg akart halni, mert vágyott apám után. Most együtt lehetnek. Mi meg együtt itt lent.
Ha végiggondolom, hogy mit várna tőlünk, lányaitól, akkor azt, hogy bizonyítsuk be, hogy elég erős a hitünk ahhoz, hogy elviseljük a halálát és, hogy mindig legyünk bátrak és tegyünk apukám, anyukám dicsőségére!
Skrabski Fruzsina (Kopp Mária lánya)
Forrás: mandiner.hu
Nemzeti InternetFigyelő
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Mementó 2006 emlékmű
71 éves édesanya vagyok,sokat megértem, de ennél szebb vallomást még nem hallottam,olvastam életemben.Csodáltam az édesanyját
tévén keresztül, szuggesztív és szeretetteljes ember benyomását keltette. Osztozom ebben a gyászban, amelyben valahol mégis van valami gyönyörűség.Fájdalom, bizony néha váratlanul el kell mennünk, ezért aztán vigyázzunk mindannyian, ha ilyen gyönyörű emléket szeretnénk hagyni magunk után.Szeretetteljesen osztozom a gyászában.Ennél szebb nekrológot igazán nem kaphatott és ezután sem kaphat az édesanyja!
Nagyon szép nekrológ. Önre és nővérére, az unokákra most már ketten vigyáznak onnan föntről. Én tudom, mert 17 éves voltam, mikor Édesanyám meghalt, rá 10 évre pontosan (órára, percre pontosan!) Édesapám. Fiatalok voltak ( 41 ill. 56 évesek), de most 64 éves fejjel is érzem a segítségüket. Ön és a testvére is érezni fogja és a fizikai hiányukat is egész életében, de ha gondja lesz, csak jusson eszébe, mit mondana Édesanyja és meg is fogja érezni, mit kell tennie.
Őszinte szívvel osztozom a fájdalmukban!
A fájdalomban is csodálatos gondolatok egy szerető családban felnőtt gyermektől.Tudom hogy ez „közhely”-nek számit,mert visszahozni nem lehet,de ha egy kicsit is vigasz az ittmaradóknak : a Jóisten szerette,mert kegyeltjeként nem fájdalomtól görcsökben,magatehetetlenül másokra utalva, csak egyszerűen „elment”.A távozónak egy Isteni kegy,a maradóknak pedig megdöbbentő és fájdalmas.
Őszinte és mély együttérzésem fejezem ki a Család fájadalmában az Igaz Édesanya elvesztésében.Nyugodjon Békében.
Itt élt közöttünk egy anya, egy nő, egy tudós, egy magyar asszony és mi jobban ismertük Alföldi Róbertet, Sztojka Ivánt és Farkasházy Tivadart.
Tényleg ilyen országot szeretnénk?
(Gratulálok leányának a megható nekrológért. nagyon elgondolkodtató és igyekszik valamit mondani, valamit átadni,
Anyja lánya…!)
Nyugodjon békében – a boldog feltámadás reményében!
Szomorú tény nálunk, hogy az értékes embereket régóta agyon hallgatják! Kár! (Vajon meddig még???). 🙁
Valóban szomorú tény, hogy az értékes embereket nálunk régóta agyonhallgatják! 🙂
Sokat gondolkoztam már azon, hogy a Teremtő miért szólítja magához azokat a jó embereket akikre égetően szükségünk volna gyarmati sorban vergődő hazánk számára? Miért csak a gonosz-karrierista-korrupt embereket hagyja közöttünk? A válasz sajmnos nem tudom
Feltehetően azért, mert szereti Őket, s sok rossz dologtól szeretné megkímélni Őket. Azért, mert szeretné megjutalmazni Őket, s ezért a maga közelében akarja Őket tudni. Én csak így tudom elképzelni, hiszen a Teremtő az egész Bibliában arról beszél, hogy mennyire szeret bennünket.
Semmiképpen nem büntetésként veszem azt, ha egy igaz embert magához szólít az Úr, hanem jutalomként.
Az igaz, hogy a hátramaradottaknak ez nagy szomorúság, fájdalom, de tudok olyan esetről, akiket szeretetből szinte egyszerre szólított magához.
Volt egy kedves baráti házaspár, akik nagyon komolyan élték meg a hitüket, s egész életükben Istent szolgálták. Sok áldás, megtérés köszönhető az ő bizonyságtételüknek, Istenhez való ragaszkodásuknak. Az volt a kívánságuk, hogy az Úr egyszerre vigye el őket. Aztán egyszer a barátom felesége kómába került, s a férje azért imádkozott, hogy ha lehet, együtt legyenek. Amikor a feleség magához tért egy kis időre, kereste a férjét, aki váratlan hirtelenséggel elhunyt. A családja nem merte megmondani, hogy miért nem jött be hozzá, s az asszony talán két nap múlva szintén elment a földi létből. Isten annyira szerette Őket, hogy meghallgatta a kérésüket, anélkül, hogy tudtak volna róla. Ez a családnak, gyermekeiknek (a lányukat én készítettem fel az érettségire) óriási csapás volt, hiszen az egész tragikus gyorsasággal, és teljesen váratlanul történt, de Nekik jutalom volt, hogy nem kellett egymás nélkül szenvedniük.
„Miért csak a gonosz-karrierista-korrupt embereket hagyja közöttünk? A válasz sajmnos nem tudom”
Azért, hogy lehetőséget adjon nekik a megtérésre, bűnbánatra.
Isten türelme kimeríthetetlen.
Gyönyörű,megható a megemlékezése.Talán azért mennek el, ideje korán a jók,mert őnekik már nem kell bizonyítaniuk,tanulniuk a Földön. Ők már a túloldalon kell,hogy erősítsék a jók táborát.Mint pl Makovecz Imre . A rosszak meg még tovább itt dőzsölnek,rontanak e-világban. A hozzájuk hasonlók meg szerenádoznak nekik.Mert odáig sem jutottak el,hogy felismerjék, mennyire romlottak. Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Még mindig megvisel minden halál,pedig a hivatásomból adódóan 30 év alatt hozzászokhattam volna…mondják,de nem, egyre nehezebb.Talán fordítva vagyok összerakva.Évtizedek óta elveszítettem drága szüleimet,akiknek a nemeslelkűségét meg sem tudom közelíteni.Azt mondják,hogy ne járjak annyit a temetőbe és engedjem el Őket.Nem tudom,mi a megoldás,azt hiszem én erre képtelen vagyok. Kopp Mária rendkívüli egyéniség volt,akiből sugárzott a szeretét,az adni akarás,az empátia , az emberek iránti alázat és tisztelet.A családja büszke lehet egy kedves teremtésre.Tisztelettel: Smaltig György
Kedves Olvasónk!
Valóban nagy fájdalom legközelebbi drága szeretteink elvesztése, de – bármilyen nehéz is, tudomásul kell vennünk, hogy – ez az élet rendje. Mindnyájan sorra kerülünk, s éppen ezért el kell fogadnunk a tényeket. Engedjen meg egy kis személyes tapasztalatot. Magam is eltemettem már szüleimet, s bizony nem volt könnyű az elválás. Az természetes, hogy eleinte gyakrabban látogatunk el a sírhoz, de az élet meg tovább, s mi azért maradtunk még itt, mert bizonyára van teendőnk itt a Földön. Ezért az a helyes, ha a temetői látogatások ritkulnak. Na, nem értek egyet azzal, hogy csak Halottak napján kell kimennünk, de a rendszeres (napi, heti, havi) szokás nincs javunkra. Akkor egy olyan „szenvedéllyé válik” (már elnézést a bizarr hasonlatért), mint a kávé utáni cigaretta a dohányosnak. Az a jó, ha néha, amikor valóban réginek érezzük, hogy tiszteletünket tettük, minden rendszeresség, szertartás nélkül kimegyünk, egy kis csöndes emlékezésre. Akkor saját gondolatainkat is rendezhetjük, a temetői csendben és nyugalomban. Üdvözlettel: Híradmin