A szocializmus sziluettje, a média felelőtlenül torz tükrözésében – avagy Tulajdonképpen miért is?


Kérjük ossza meg a tartalmat! Csak egy kattintás!

Milyen érdekes is az élet! Milyen fura fintorai akadnak néha a sorsnak!
A minap nézem a tévében Csermely Péter „Sziluett” című műsorát. A vendég Thürmer Gyula, a Munkáspárt első embere. És akkor egyszer csak hirtelen bevillant valami.
Hogy úgy mondjam, hirtelen leszállt a homály. Ülök a tévé előtt és nem értem. Tudom, hogy ez talán huszadrangú, mit huszadrangú, az is lehet, hogy század rangú kérdés, talán feleslegesen is fárasztom vele a tisztelt nagyérdeműt, de ha jobban belegondolok, szép példája ez a városi szóhasználatban csak „parasztvakítás” néven elhíresült, az ölebmédia által gondosan kitervelt és levezényelt gumicsont-hajigálási műveletsorozatnak, ha bátorkodhatom kifejezni magamat ezzel a csodás képzavarral.
No, mármost az történt, hogy fogtam magamat, és utánanéztem kicsit a dolgoknak, s ennek következtében a tisztelt Olvasó is rögtön meg fogja érteni, miről is van szó.
Nézzünk meg egy rövid áttekintést arról, hogyan szerepelt a rendszerváltozásnak nevezett politikai és közéleti átrendeződés óta az először még Magyar Szocialista Munkáspárt, majd a későbbiekben már csak Munkáspárt néven funkcionáló valami.
1990-ben az első forduló után 180 889 szavazatot kapott, ez megfelelt a szavazatok 3,68%-ának. A második fordulóban már csak 8640 voksot tudhatott a magáénak, elérve ezzel a csekély 0,25%-os szavazati arányt. Nem jutottak be a Törvényhozás házába.
A rákövetkező, 1994-es megmérettetés még ennél is siralmasabban végződött. Az első forduló után a szerény 172117-es szavazatszám (3,19%), valamint a második fordulóban összekapart 6268 voks (0,15%) ezúttal is a falakon kívül marasztalta őket.
Az eddigi csúcsot 1998-ban érték el az első fordulóban karnyújtásnyira kerültek a parlamenti padsoroktól. Igaz, majd’ egy százalék most is hibádzott, mert a 183064 szavazat mindösszesen csak 4,08%-ot jelentett, ami ugye nem haladja meg az annak idején önkényesen 5%-nál meghúzott arányt. A második fordulóban elért szintén kimagasló, legalábbis az előző szereplésekhez viszonyítottan kimagasló 10861 szavazat (2,25%) ezúttal sem bizonyult elegendőnek arra, hogy a parlamenti tévéközvetítések állandó szereplőjévé avanzsálhassanak Kádár eftárs kései örökösei.
Ha még oly hihetetlennek is tűnik, azért higgyük el, még erről a szerény nívóról is vezethet lefelé az út, mint ahogy vezetett is. 2002-ben az első forduló utáni mérleg 121503 szavazat (2,16%), mely után a második fordulóban már nem is indult a párt.
Az igazi mélypont aztán 2006-ban következett be. Itt szintén csak az első fordulóra futotta a Thürmer Gyula által dirigált politikai csoportosulás erejéből. Minden eddiginél szerényebb, mindösszesen 21955 szavazatot kaptak, mely megfelelt 0,41%-os részvételi aránynak.
A párt az eddig megrendezett két Európai Parlamenti választások alkalmával sem szerepelt jobban. Sőt! Inkább rosszabbul! 2004-ben 56221 szavazatot kaptak (1,83%), idén, 2009-ben pedig mindösszesen 21955-en voksoltak rájuk, mely az összes szavazó 0,41%-át jelentette.
Nos, ezután a sok mindennek, csak éppen impozánsnak nem nevezhető nacionálénak a felsorolása után felmerülhet az emberben a kérdés, hogy a rossebbe van az, hogy ezt a pártot, de leginkább annak vezetőjét Thürmer Gyulát állandóan szerepeltetik, fontosabb momentumokkor sosem feledkeznek el róluk, pontosabban ismét csak a párt vezetőjéről, hiszen a pártból megszólalni mást nem nagyon hallunk, szóval hogy a rossebbe van az, hogy mindig megkérdezik őt, mindig meg kell kérdezni Thürmer Gyulát erről meg arról. Ugyan vajon miért is? Kicsoda ő? Micsoda ő? Milyen politikai tényező? Hiszen hivatalosan a kutya sem jegyzi őket! Úgy értem semmiféle befolyással nem bírnak immáron vagy húsz esztendeje. Még csak azt sem lehet elmondani róluk, mint példának okáért a politikai paletta túlsó végén elhelyezkedő, vagy elhelyezkedett (?) MIÉP-ről meg Csurka Istvánról, hogy ők legalább megjárták a „hadak útját”, értem ezalatt, hogy legalább egyszer bejutottak az Országgyűlésbe.

Megyen a parasztvakítás, még pediglen ezerrel.
Tényleg a múlt bukott embereire vagyunk még mindig kíváncsiak, vagy inkább a jövő felé fordulnánk végre?
Kérdezem ezt főként annak a tudatában, hogy a Magyarok Szövetsége Baranyai Szervezetének sajtóügyekben eljáró fő hallja kendje, arról számolt be nem régiben, hogy a rendkívül nagy sikert aratott I. Baranyai Kurultáj után bizonyos sajtóorgánumok részéről egy az egyben közölték, hogy a Magyarok Szövetsége azért nem jelenik meg, s a jövőben is azért nem fog megjelenni a helyi híradásokban, mert egész egyszerűen „le van tiltva”! Értik?! 2009-ben, az Európai Unió, egy uniós tagállam, egy magát demokratikus jogállamnak nevező ország, valamint a szólás- és véleménynyilvánítás kellős közepén egy mozgalom, azok az emberek, akik végre tesznek is valamit azért, hogy ez az ország, ez a Nemzet, ez a Haza életben maradjon, életben maradhasson, azok egyszerűen „le vannak tiltva”! Mi jöhet még? Ezek után majd valamiféle háttérben meghúzódó hatalmasság kitilt bennünket a saját hazánkból? Még az is könnyen előfordulhat! Ne felejtsük el, nemrégiben még olyan miniszterelnöke volt ennek az országnak (igaz, ma már nem miniszterelnök), aki dagató karotisszal artikulálatlanul üvöltözte bele a nagyvilágba, hogy el lehet innen menni, tessék!
Tényleg a múlt bukott embereire vagyunk még mindig kíváncsiak, vagy inkább a jövő felé fordulnánk végre?

Kérdezem ezt főként annak a tükrében, hogy nemrég tettem le a Bogár László, Drábik János és Varga István nevével fémjelzett „Válság és valóság” című kötetet. Tudom, hogy könyvet nem lehet reklámozni a tévében, de vitaindító beszélgetéseket, eszmecseréket minden bizonnyal gond nélkül lehetne lefolytatni róluk, akár más irányultságú, eltérő közgazdasági iskolák képviselőinek bevonásával is. A szintén nem kevésbé érdekfeszítő munkához, a Kairosz kiadó és Csath Magdolna gondozásában megjelent Luganói tanulmány című kötethez, Susan George kitűnő munkájához hasonlóan. Vajon miért nem hallunk ezekről az ún. mainstream vagy fősodratú médiában egy árva szót sem? Vajon miért van az, hogy a magát állítólag polgárinak mondott televízió még mindig Kádár egykori csicskására, egy láthatóan életképtelen politikai tömörülés vezetőjére pazarolja drága műsoridejét, ahelyett, hogy olyan embereket szólítana meg, mutatna be végre a széles tömegeknek, akik a túlélést biztosító tudás birtokában vannak.
Akik valami újat, valami működőképest mutathatnának. Példának okáért a hagyományokban, az ősi tudásban és szakralitásban rejtező bölcsességet, mely csak számunkra, a gyökerektől elszakított urbánus (városi) életmódba kényszerített „modern” ember számára újdonság. A mintákon alapuló tudásbázist magukban hordozók számára nem az. Ők azok, akik képessé tehetnek bennünket a sokszínűség által biztosított élet továbbvitelében. Az ő tudásuk, bölcsességük, élettapasztalatuk az, melyet mindenki számára elérhetővé kell tennünk, mégpedig minél hamarabb és minél szélesebb körben. A média azonban nem ezt, hanem ennek éppen az ellenkezőjét teszi, tisztelet a nagyon kevésszámú kivételnek.
Minden nagy utazás az első lépéssel kezdődik. De mi van azzal, aki egyhelyben jár, vagy hátramenetbe kapcsolt? Meddig kapaszkodunk még kétségbeesett görcsöléssel a közelmúlt kontraszelektált kivételezettségével csak egy szűk elit számára jólétet és megkülönböztetett bánásmódot biztosító látszat védettségbe? Meddig kényszerítenek ránk egy kívülről, csak most éppen mások által ránk erőltetett béklyót, ami lassan végzetes bénultságba ver minket? Mondván, ide úgysem gyűrűzik be a baj. (Emlékszel? Nem is oly rég még ezt kommunikálták!) Pedig dehogynem. Ha van hely, ahova mindig minden begyűrűzik, az éppen ez a hely.
Meddig hallgattatják el, meddig nem adnak teret a szabadságért tenni akaróknak és tenni tudóknak? Mikor bizonyosodik be végre mindenki számára félreérthetetlenül, hogy azért a víz az úr?

Nyolcszázötven szakértő dolgozik éjt nappallá téve a Nemzet valódi felemelkedéséhez szükséges nemzetstratégiai program kidolgozásán. Augusztusra bizonnyal el is fog készülni. Ám erről az ún. fősodratú média valahogy elfelejt hírt adni. Mint ahogyan az idei év legnagyobb, mindenféle állami és uniós támogatás nélkül megrendezésre kerülő szabadtéri rendezvényéről, a Magyarok Országos Gyűlése és Vására nevet viselő eseményről sem hallani a nagy televíziós csatornákon. Úgy tűnik, nem bír hírértékkel. Pedig ezen a rendezvényen kerül bemutatásra a Nemzet túlélését biztosítani hivatott program. Igaz, ezt a programot nem jól fizetett, a kormányzat által foglalkoztatott külsős állásokban tevékenykedő „szakértők” hozzák tető alá, hanem nyolcszázötven olyan magyar ember, aki a saját szakterületén már letett valamit az asztalra, tekintélyes szakmai múlttal bírnak, nem pedig úgy osztják az észt, hogy az egyetemi padsorokból kikerülve előtte még egy percet sem dolgoztak soha sehol. A fősodratú médiában azonban még sem hallasz róluk egy árva szót sem.
Vajon miért? Talán azért, mert a közelmúlt még itt maradt hálózata és annak emberei úgy gondolják, nemcsak Pécsett és környékén, hanem országos viszonylatban is „letiltandók” azok, akik cselekvően tesznek is azért, hogy ez a Nemzet ne süllyedjen végleg rabszolgasorba.
Majd én megmondom, hogy ki az antiszemita! – mondja a hatalom.
Majd én eldöntöm, minek van hír értéke, és minek nincs! Azaz mi az, ami létezik, s mi az, ami nem! – mondja a Hatalom szolgálatában álló média. Ha benne van a tévében, akkor az megtörtént, ha nincs, akkor nem is létezik.

Thürmer Gyula pedig nagyon is létezik. Benne volt a tévében! Oda kell figyelni rá, eftársak!
Én meg ülök otthon a tévé előtt és nem értem. Eltelt vagy húsz esztendő és most már a látszat is azt mutatja, hogy tulajdonképpen semmi sem változott. Ugyanúgy Kádár embere néz vissza rám a képernyőről, mint annak előtte. És hiába nyúlsz a távkapcsoló után, mert a másik csatornára kapcsolva meg az egykori állampárti cenzort látod, amint élő Botox-reklámként az immáron majd’ két évtizede arcára fagyott mosoly groteszk fintoraként arról győzköd Téged, meg persze engem, hogy csak még most az egyszer (immáron nem tudjuk hányadszor) még most bírd ki.
De Te már nem bírod. És én sem. Eleged van abból, hogy mások mondják meg mi közül választhatsz. Arra, hogy Te mit akarsz, eddig a kutya sem volt kíváncsi. Tudod, kicsit olyan ez, mint az egyszer házasságban, amikor a férj azt mondja:
Nálunk mindig az van, amit én akarok! Majd megkérdezi az asszonyt: Mit is akarok, drágám?
Úgy tűnik, drágánk (haj, de még milyen drágánk!) pedig aszongya, hogy nekünk még mindig Thürmer Gyulára, a sokadszorra, a kelleténél többedszerre is levitézlett közelmúltra, a szocializmus központi állammonopolista kirablására, valamint annak szerves folytatására, a privatizált magánszocializmusra van szükségünk, abban pedig nincs helye semmiféle önálló nemzeti gondolatnak.
Hát ezért van az, hogy a majd’ két évtizeddel az ún. rendszerváltásnak nevezett momentum után a magát polgárinak (figyeljünk oda, még véletlenül sem nemzetinek!!!) hívó médiumban is még mindig Kádár egykori csicskása mosolyog ránk kisebb nagyobb kihagyásokkal.

Tudod mit? Hagyd a fenébe az egészet! Kapcsold ki a tévét és menj ki a szabadba! Találkozz végre a többiekkel! Mert ne feledkezz meg róla: egységben az erő! A magyar ember legtermészetesebb szövetségese pedig a másik magyar ember!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Facebook hozzászólások

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Read previous post:
Főhajtás Petőfi Sándor emléke előtt
Mindörökké, Erdély – Beszélgető-kötet a Kossuth-díjas Szervátiusz Tiborral
Vona Gábor nyílt levele a Jobbikot feloszlathatónak nevező főbírónak
Close