A pásztor ember lelkülete, a magyar ember értékrendje
Nézem a képet és szinte megelevenedik, miként elcsodálkozva bámulom azt. A kiváló Eötvös báró gondolatai idéződnek meg bennem, ahogyan a magyar föld emberét jellemezte egykoron:
„Ezek az emberek emelt fővel állanak meg a király, herczeg vagy bármi földi hatalmasság és rang előtt, habozás nélkül folyamodnak a szóhoz, bátran ejtik, mert érzik, hogy a maguk tanyáján éppen oly urak, mint amazok a magukén.”
Mondom, nézem a míves fotográfiát és hallom a tisztességben megöregedett idős pásztor őszinte szavát:
-Régen a pásztor, ha élete során egyszer-egyszer feljutott a székesfővárosba vagy Nyugatra, a süvegit büszkén a feje búbján hordta, ma mög a szömibe húzza. Szégyölli magát, hogy mivé lött a világ mög Pest-Buda.
Mindenféle szivárványosok kapcájává, idegön eszmék cselédjivé. A messzi Amerikában mög a Nyugaton letérdepelnek az embörök a másikak előtt, saját nemüket szeretők vonaglanak a felvonulásokon a nagyvárosokban. Szobrokat gyaláznak, mög lerombolják azokat.
Nem lösz ez így jó!
A magyar embör csak az Isten előtt térdel mög és asszonyt szeret a férfi, férfit az asszony!
Én most rágyújtok a pipámra, oszt hazamegyek a pusztába. Maguk mög itt maradnak, de mégis azt mondom, hogy né hagyják magukat; mert mindön elveszik! Mindön, mi érték, mindön, mi a magyarnak jó!
Oszt, ha úgy lösz, akkó szójanak az egyszerű népnek, szóljanak a vidéknek! Akkó gyüvünk! Mi akkó a segítségükre mögyünk!
Isten áldja mög magukat, vigyázzanak a gyönyörű Budapestre! Vigyázzanak a magyar értékökre!
Így lögyön!
Zetényi-Csukás Ferenc