A NEM MEGMONDÓ MEGMONDÓ-EMBEREK – – avagy Egy nemzetietlen katarzisféleség

Ülsz otthon a tévé előtt. Bár ne ülnél! Agyasok, értelmiségiek, a média és a politikai osztály sokszor kart karba öltve együtt pózoló prominensei, a tőlük megszokott vehemenciával és lényeg nem látással osztják az észt. Kinyitott a mutatványosbódé, és aztán most már minden körülmények között nyitva is kell, hogy maradjon, hiszen nyitva tartják, minden áron, bármi áron.

Már a valóságot sem tudják, merik, akarják ki mondani, hát még az igazságot! No, azt meg aztán végképp nem! Hogyan is mondanák, amikor – például a politikai korrektség jegyében – egyenesen betiltották! És hogy kik tiltották be? Hát ők maguk! Nem érdekük, hogy felszínre kerüljön, mert akkor azonnal buknak, ahogyan azt az urbánus frazeológia (városi szóhasználat) a reá jellemző szófordulattal gyakorta szokta volt mondani, mint az a bizonyos sokat emlegetett Rottenbiller.

Te – és veled együtt én is, kik e nép egyszerű gyermekei vónánk – magától értetődő természetességgel látunk át az ostobaság álságosság színjátékának itt-ott foszladozó szövedékű szitáján, melyet fentebb vázolt csoportok tagjai (tehát a média és a politikai osztály sokszor kart karba öltve együtt pózoló prominensei) vetítenek elénk, még pediglen játszi könnyedséggel. Tudjuk, hogy tudják, hogy mi is tudjuk, de mégis teszik. Persze, hogy teszik, hiszen ezért fizetik őket.

Huszadrangú, mondjuk úgy, technikai részletkérdéseket tolnak, mit tolnak, tuszkolnak a diskurzustér legelejébe, nyámmogjál, csámcsogjál rajta odavetett gumicsontként, szerencsétlen magyar! Jó lesz neked az, darab ideig, el leszel vele.

Ha eleddig tartotta is magát az univerzális lemondó legyintéssel kísért „ugyan már, ez csak egy összeesküvés-elmélet” kezdetű, a kényes kérdések szóbahozását illetően hagyományosan bevett ügyintézési metodika, itt most látványosan és véglegesen, mindenki számára nyilvánvalóan megbukott. Igen! Immáron minden kétséget kizáróan biztosak lehetünk abban, hogy vannak olyan emberek, akik a mi nyelvünket beszélik, a levegőnket szívják, az ételeinket eszik, az italainkat isszák, de szívükben, lelkükben nem magyarok, mi több, a vesztünkre törnek. Ha máskor nem is, de Bartus László és dr. Dániel Péter legutóbbi, a magyar foci válogatott franciaországi EB nyitómérkőzése után produkált megnyilvánulásait nézve, immáron minden kétséget kizáróan kimondhatjuk, igenis léteznek olyan „honfitársaink”, akik nem a honfitársaink, csak valamilyen hibaszázalék folytán ide születtek le. Persze a Jóistennek velük is meg van a maga szándéka, nekik is megvan a maguk feladata, hiszen a teremtésben mindennek rendelt helye és ideje van.

Ahogyan azt Shakespeare oly találóan megfogalmazta az „Ahogy tetszik” című darabjában:

„Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár életében.”

De erre a két szerencsétlen flótásra mégsem a Shakepeare-i idézet vonatkozik, sokkal inkább az urbánus frazeológia (városi szóhasználat) gyöngyszemeként fellelt szellemes kiegészítés, mely graffiti felirat formájában került s nagyközönség elé, s imígyen szól:

„Valakinek a rossz fiúkat is el kell játszani!”

No, hát ők azok.

Azonban van ennél sokkal nagyobb baj is!

Magukat önkéntes mérvadónak tekintő, véleményformáló és -alakító értelmiségiek a média biztosította nagy nyilvánosság előtt nem a valóságról (igazságról?) beszélnek, hanem valami egészen másról. Elvesznek a részletekben, ahelyett, hogy a magyar emberre jellemző rendszerszintű igazságokra hívnák fel mindannyiunk figyelmét. Leragadnak Sárember korának ócska posványos szellemi dagonyázásában. Terelnek, vetítenek.

Mert miről is van szó valójában? Úgy is feltehetnénk a kérdést: mi is történt valójában azon a bizonyos franciaországi EB nyitómérkőzésen?

Adva van egy ország, melyen most már több mint ötszáz éve parazita módjára élősködnek. Felváltva, egymást követve mindig újak és mások jönnek, de egyvalami közös bennük, belőlünk húznak hasznot. Ha a fogalom mára nem kopott volna el, járatódott volna le annyira a jelenleg regnáló miniszterelnök által, azt is mondhatnánk, élősködnek a gazdatesten. De nem mondjuk, hiszen a miniszterelnök úr már megtette helyettünk.

A külső szemlélő elsőre azt mondaná: tulajdonképpen az égadta világon semmi sem történt. Legalábbis semmi rendkívüli! Megnyertünk egy focimeccset! Horn Gyula-i fordulattal élve: „Na és?”

Pedig bizony, történt itt rendkívüli esemény! Még pedig a javából!

És nem – tévedés ne essék –, nem az a rendkívüli, hogy nem tudom én hány évtized után ismét kijutottunk egy világeseményre a fociban, mert ez csak a dolog sporttörténeti része. És a hangsúly itt a „csak” szócskán van! Persze, önmagában ez is szép eredmény, és ebből a szempontból teljesen indifferens, hogy a jelenlegi magyar foci válogatott Orbán (a mai közfelfogás szerint: a Diktátor) csapata, avagy a nemzet csapata, hiszen erre vonatkozóan pro és kontra, számos érv és ellenérv került felvonultatásra a különböző publicisztikák és médiabeli megnyilvánulások közepette, egészen az Aranycsapatig visszamenően. Ez azonban mind nem érdekes, az égadta világon semmit se számít! Erre mondom azt, hogy ezek csupán huszadrangú, hogy úgy mondjam, technikai részletkérdések. Itt nem ez a lényeg! Nem ez az, ami igazán fontos! A foci, a meccs csupán szemléltetőeszköz, semmi egyéb! Csak ennyi a szerepe! Vegyétek már észre végre!

Nem! Itt arról van szó, hogy hangos sercegések közepette ki mertük húzni a gyufát Nagyságoséknál!

A futball-tematika körüli rugózás mindössze elterelő hadművelet, hagyja ledegradálódni azt, ami igazán fontos, ami igazán nagy jelentőséggel bír egy egész nemzet életében, amire tényleg oda kellene figyelni mindenkinek, ez pedig a nemzeti katarzis! Itt olyan nem lehetséges! Miért nem? Mert nincsen engedélyezve, hiszen betiltották! Minden áron, bármi áron meg kell akadályozni ezt a Nemzetet abban, hogy újra magára találjon!

Elég, ha csak a legutóbbi szenzációhajhász, ugyanakkor ördögien zseniálisan kivitelezett Trianon-probléma körüli „Kész átverés show”-ra gondolunk. Bedobunk valami gumicsontfélét, amolyan csitítgatás gyanánt – 1 zsebkendőnyi területű magyar gyarmat Kínában –, vakulj magyar, arról azonban, ami igazán fontos és lényeges, nevezetesen, hogy több okból kifolyólag – ha nem is mindjárt megtámadható, de minimum – megkérdőjelezhető a diktátum érvényessége, magyarán legalább el kellene gondolkodni a dolog visszacsinálhatóságán, na, arról aztán egy árva szó nem sok, annyi sem esik.

Valahol a gödör legalján sertepertélünk, ez kétségtelen. Nem az történt, hogy teszem azt, valamilyen csoda folytán, mondjuk visszacsatolták Erdélyt, csupán annyi történt, hogy egy játékban győztünk. Tényleg, végül is, csak annyi történt, hogy megnyertünk egy meccset. Igaz, a körülmények miatt, de már ez elegendő volt ahhoz, hogy nemzeti katarzist váltson ki! Egy játék! Gyerekek! Belegondoltunk ebbe?! Mert ha belegondolunk, hirtelen nem is tudja az ember, hogy sírjon, vagy inkább nevessen-e kínjában! Ez mutatja meg igazán számunkra azt, mekkora elnyomatásban él Nemzetünk, milyen nagy szükségünk van még a legapróbb összetartozás-érzésre és annak kinyilvánítására is! Hogy újra – és minél többször, a lehető legtöbbször – érezzük, érezhessük, hogy (újra) jó magyarnak lenni!

Visszatérve a magyar válogatott franciaországi nyitómérkőzésének következményeire!

Mi történt itt valójában?

Semmi egyéb, mint az, hogy egy röpke pillanatra fel mertük emelni a fejünket a porból. Már ezért hörögnek! Mondjuk ez is jelzésértékű, mi több, mindennél beszédesebb! És nézd meg, most sem kívülről támadnak, mert tudják, hogy amikor kívülről, jól beazonosítható módon érkezik a támadás, az ellen mindig meg tudjuk védeni magunkat. Nem! Azokra bízzák a piszkos munkát, akik belülről támadnak. Kicsit olyan ez, mint a Terminator című filmben az ún. „beszivárgó egység”. Az a baj velük, mire észreveszed őket, már túl késő.

Ennek ellenére, vagy tán éppen ezért, mégis mertük venni magunknak a bátorságot és egy röpke pillanatra felemeltük fejünket a porból, ahová Sárember sújtott bennünket. A nép, az istenadta, ennek láttán hangosan ki merte fejezni az örömét! S hogy ezt miért tette? Hát csak azért, mert mindenki számára világossá és egyértelművé vált, annak ellenére, hogy emberi számítás szerint nekünk már nem is szabadna életben lennünk, dacolva mindennel és mindenkivel, mi mégis itt vagyunk, hogy úgy mondjam: „Él nemzet e hazán!”

(Bizonyos futball rajongói körök, akik általában karcosabb stílusú véleménynyilvánításaikról váltak hírhedtté, körülbelül ezen a ponton mutatják be azt a bizonyos sokat emlegetett egyezményes jelet Nagyságoséknak – alias Európai Unió – és nem is olyan csendben, mintegy lezárásképpen, csak hogy tényleg kerek legyen a történet, hozzáteszik még egy 42-fogas amerikai fogpasztamosoly kíséretében, hogy „basszátok meg”!)

Gondolj bele! Adva van egy nép, amely most már több mint 500 éve úgy éli szenvedéstörténetét, hogy mindig mások uralkodnak rajta. Jöhet bármilyen kor bármilyen rezsimmel, nekünk mindig tartoznunk kell valahova, valakikhez. Egyetlen dolgot tiltanak nekünk, ami létünk alapja: a SZABADSÁG. Még a történelemkönyveinkbe is, amiből az iskolában tanulnak a gyerekek, még azokba is szinte csak a vesztes csatáink szerepelnek. És akkor jön egy tényleg nagyon rövid, már-már kegyelmi pillanat, amikor még az egykori SZDSZ-es fellegvárnak számító butapesti belvárosi flaszteren is megáll az élet, mert tömegével lepik el az utcákat az emberek. Boldog összeölelkezik boldogtalannal, és ellentétben a Demszky-érában szokásos, az esetleges társadalmi megmozdulások leszerelésére és ellehetetlenítésére már-már általánosan bevett gyakorlattal, itt eszébe nem jut senkinek sem, hogy aggályát fejezze ki a közlekedés rendjének megzavarása miatt!

És akkor szimpla focikérdés? Gyerekek, ennyire ne nézzük már hülyének egymást!

Szombat délelőtt van, amikor bepötyögöm ezt a rövid kis szösszenetet a billentyűzeten. Nem tudom, mi lesz a végeredmény Izland ellen, de most már nagyon nem is számít! Az üzenet célba ért, aki magyar, vagyis fáj neki Trianon, az értette.

Ti pedig, bartus, meg dániel-félék… majdnem azt írtam hitvány emberek vagytok, de méltatlanok vagytok erre a szóra, rongyemberek vagytok! És szívetekben, lelketekben egészen biztosan nem magyarok! Beszélitek a nyelvünket, néhanapján szívjátok a levegőnket, eszitek az ételeinket, isszátok az italainkat, de attól még nem vagytok közülünk, a mi vérünkből valók. Azzá a szív és a lélek tesz, de nektek, annak a helyén csak gonoszság van. Igen, ti gonoszak vagytok, mert tudatosan ártotok.

„Emeld föl fejedet büszke nép,
Viselted a világ szégyenét
Emelkedj magasba, kis haza
Te, az elnyomatás iszonya”

(Kormorán: Himnusztöredék)

És tanulj meg végre örülni!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)