A meleg büszkeség monológja

Nem nagyon emlékszem már azokra az időkre, amikor még nem sugároztam melegségemet a környezetem felé. Arra emlékszem, hogy egyszer, mikor még kicsi voltam, és apám kivételesen foglalkozott velem, akkor rám szólt, hogy fiú létemre néha lehúzhatnám már a fejemről anyám bugyijait, mert nem kapok levegőt tőle. És hogy a hintalovat is használhatnám néha lovaglásra, nemcsak anya magas-sarkú cipőit.

Az iskolában mindig forró melegséget éreztem a barátaim iránt, de valahogy igazán sosem akartak észrevenni. Észrevétlen, szürke maradtam mindig.

Nem tehetek róla, de nagyon sok ember iránt érzek melegséget ma is, de azok a hideg, számító nőstények nincsenek közöttük. De csak ritkán viszonozták az érzelmeimet, és akkor is csak a világtól elvonulva melegedhettünk kicsit össze újdonsült párjaimmal.

De mostanában hirtelen nagyon megnőtt az érdeklődés irántunk. Számos, sosem látott ember keresett meg engem, és több volt barátnőmet – például a Sanyit, és az Ákost is – és azt mondták, hogy nem azt érdemeljük az élettől, mint amit ez a félfasiszta kormány osztályrészünknek juttat. Ezek egyszerűen sárba tiporják a jogainkat, és semmibe veszik emberi mivoltunkat.

Mikor megkérdeztem, hogy mikor is lettem én sárba tiporva, akkor azt válaszolta, hogy most nincs ideje ezt elmagyarázni, mert meglehetősen egyszerű lélek vagyok, de bízzak benne, mert ő mindig az én érdekeimet szem előtt tartva fog az érdekemben eljárni. Ezt sem értettem igazán, de ez egy nagyon cuki pofa volt. Ám amikor akartam adni neki hálából egy nyelves-puszit, akkor hirtelen véletlenül akkorát lökött rajtam, hogy beestem a mögöttem levő biciklitartóba és magammal rántottam a szelektív hulladékgyűjtő edényt is.

Hát igen, sok emberben a meleg meghittség másodpercei felesleges túl-reakciókat váltanak ki. Nem is pazaroltam tovább a melegségemet erre a brutális idegroncsra, pedig ezután még próbálkozott a kibéküléssel, és azt is mondta, hogy nekem kellene vezetnem a két nap múlva induló meleg büszkeség menetet, mert én szemmel láthatóan melegebb vagyok, mint egy zárlatos villanyrezsó.

Még hogy engem ezek csak politikai célokra használnak fel?  Meg vagy te őrülve? Nézd meg, hogy szemmel láthatóan mennyire szeret minket az az aranyos, nagyorrú ember is, akit szintén most ismertünk meg!

Attól, hogy valakinek akkora az orra, mint egy bazilika-kilincs, attól még igenis lehet aranyos.

Egész este csak szépeket suttogott a fülünkbe. Igaz, hogy egyszer belém rúgott, amikor túl közel ültem hozzá, és meg akartam simogatni a térdét, de az valószínűleg csak félreértés lehetett. Szerintem egyszerűen csak kicsit ideges lehetett ez az aranyos tohonya. És azt is mondta, hogy nekünk nagyon sok jogunk van, sokkal több, mint azoknak az utálatos bekiabálóknak ott az út menti kerítés másik oldalán. Mikor fel akartam húzni a fejére az egyik rózsaszín sapkámat,

amit az első feleségem – a Géza – hagyott rám, mielőtt a HIV elvitte volna közülünk, nos, akkor megint tett egy hirtelen mozdulatot, amitől két fogam meglazult. Mondtam is neki, hogy ne legyen olyan hirtelen az, aki ilyen bűbájosan esetlen tud lenni.

Szóval lezajlott az első vonulgatás, és bennem két epizód maradt meg élesebben. Először, amikor a rózsaszín Bibliámmal tettem-vettem magam körül, akkor elkezdtek dobálni felém mindenfélét a kerítésen túlról. Biztos tetszett a nézőknek az eredeti ötletem. Azután pedig, amikor az előttem menő csinos rendőrnek megpaskoltam kicsit a fenekét, akkor minden ok nélkül egy jó nagyot húzott a kezemre a gumibottal. Hát tényleg fasiszta az a kormány, amelyik ilyeneket alkalmaz. És rasszista is. Továbbá fogalma sincs a hirtelen fellobbanó melegségről. Azt hiszem, ezt antiszemitának nevezik. És úgy gondolom, hogy ennél nincs is rosszabb dolog a világon, bár nem egészen értem, hogy ez miért olyan szörnyűség. De a támogatóink okos emberek, és jól szokták tudni az ilyen dogokat.

Amikor pedig véget ért a felvonulás, és a nagyorrú meg a barátai azt ígérték, hogy utána elvisznek minket egy messzi utazásra, és mindenféléket vesznek nekünk. De hirtelen eltűntek és csak egy év múlva, a következő vonulás alkalmával bukkantak fel ismét.

De akkor megint nagyon édesek voltak, meg lehetett volna zabálni őket…

De a második vonulás után is eltűntek, pedig ekkor azt beszéltük meg, hogy Párizsba megyünk, és ott vehetek magamnak csipke-alsóneműt.

Biztos azért tűntek el a szemünk elől, mert ezen a vonuláson már annyi volt a kirendelt fasiszta rendőr, hogy nem találtam miattuk az ismerőseimet.

Néha már-már azt gondolom, hogy ezek csak ezen a két napon szeretnek minket igazán, de amikor megjelennek, akkor elhessegetem ezeket a gondolatokat, mert nem lehet, nem látni rajtuk az őszinte érzéseket. Apróbb balesetek persze most is voltak, például a nagyorrú testvére véletlenül eltörte egy másik volt barátnőmnek, a Dezsőnek a kezét, amikor az meg akarta nyomogatni a hátát. De már megbeszéltük, hogy nagyobb odafigyeléssel meg fogjuk előzni az ilyesmit.

Volt még egy incidens, ami kissé érthetetlen volt számomra. Amikor túl közel mentem a kerítéshez, aminek a túloldalán néhányan azt kezdték el felém kiáltani, hogy „köcsög vagy”, akkor megkérdeztem a nagyorrútól, hogy az mi? Az rosszabb, mint az antiszemita? Vagy mit akarnak ezek egyáltalán? Azt válaszolta, hogy ne törődjek vele, ezek deviáns heterók, de hamarosan úgyis kisebbségben lesznek, és már nem tudnak zavart kelteni. Egyébként is rejtély, hogy miért vannak ezek ilyen sokan.

És azt is mondta a nagyorrú, hogy biztos szeretnénk gyerekeket nevelni, és hogy elintézi nekünk, hogy örökbe tudjunk fogadni. Jutni fog a Dezsőnek és a Sanyinak is. Meg, hogy mi ezt sokkal jobban fogjuk csinálni, mert nem gyűlöletben neveljük őket.

Ez ugyan még eszembe se jutott, de nem is rossz ötlet. Ha másért nem is, de legalább kevesebb ilyen deviáns hetero szaladgálna az utcákon. Elég gusztustalanok szegények. Csak hát nagyon macerás dolog ezekkel a sivalkodó kölkökkel foglalkozni minden nap. Egy órával kevesebbet sminkelhetnék, a körmöm is állandóan letörne. Bbbrrrrr……  Ekkora áldozatot hozzak egy kölökért, aki még lehet, hogy így is deviáns lesz, mire felnő? Még végiggondolom a dolgot.

A múltkor egyszer véletlenül kihallgattam a nagyorrút, amikor azt mesélte a társának, hogy már a hányinger kerülgeti ettől a munkától, de nincs mese, mert a területi nagyfőnök adta ki az utasítást. Nem tudom milyen munkára gondolt, de a hangsúly, ahogy mondta, az nagyon nem tetszett nekem.

MOST VÉGÜL IS SZERETNEK EZEK MINKET, VAGY NEM SZERETNEK ??

Kocsis Márk

Nemzeti InternetFigyelő