KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

A megelőző lépés (bővített elemzés)

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

flagi_usa_russiaA Washingtonnal való szembenállásának egész ideje alatt (ami, hozzávetőlegesen, 2000-től vette kezdetét) Moszkva 2014 márciusában vállalta fel először azt, hogy ebben a szembenállásban emeli a téteket. Eddig a téteket mindig az Egyesült Államok emelte.

Az amerikaiak által e téren megtett hosszú útnak megvoltak az állomásai: sikertelen államcsíny-kísérlet Ukrajnában, 2000-2002 során (az „Ukrajna Kucsma nélkül” akció); a sikeres puccsok Grúziában, 2003-ban és Ukrajnában, 2004-ben, és Kirgizisztánban 2005-ben, a „080808” háború; a 2009-es moldovai fordulat; polgárháború és államcsíny Líbiában, 2011-ben; a 2012-ben kezdődött és máig tartó polgárháború Szíriában – illetve a 2014-es puccs és polgárháború Ukrajnában.

1 Leonyid Kucsma, a független Ukrajna második elnöke. 2004-ben, az első Majdan (más néven: a „narancsos forradalom”) éppen a szintén oroszbarátnak tekintett Kucsma távozását, illetve idő előtti államfőválasztást kényszerített ki, amelyet a Nyugat-barát Viktor Juscsenko nyert meg. (Az ő távozását egyébként szintén tömeges tiltakozó mozgalom kényszerítette ki – a választásokat akkor az oroszbarátnak tekintett Viktor Janukovics nyerte meg.) Bár Juscsenko a „demokrácia” bajnokaként a Nyugat kedvence volt, az ország gazdasági hanyatlása, az oligarchák teljhatalma akkor is folytatódott. Másfelől Juscsenko idején erősödtek meg a társadalomnak azok a nacionalista, soviniszta, fasisztoid vonásai, amelyek a 2014 februárjában győztes puccsot követően teljesedtek ki. Juscsenko ellen ezért tömegével szavaztak az ország nemzeti kisebbségei: a „Délkelet” – de még a kárpátaljai magyarság is.
2 A kirgizisztáni fordulatok valójában nem hoztak változásokat az ország külpolitikai orientációjában: a régebbi és az újabb vezetők is – az Aszkar Akajev elnököt megbuktató Kurmanbek Bakijev, majd az őt néhány éve megbuktató Almazbek Atambajev – rövid időn belül alkalmazkodni kényszerültek a realitásokhoz: a kicsiny, földrajzilag elszigetelt, koldusszegény, a Közép-Ázsiát is veszélyeztető iszlám fundamentalizmus fenyegetése alatt álló országnak nem maradt más választása, mint az orosz orientáció folytatása. Kirgizisztán jelenleg már az Eurázsiai Gazdasági Unióhoz való csatlakozás konkrét részleteiről folytat tárgyalásokat Oroszországgal. Sikerült elérni az országban (még az „oroszbarát” Akajev elnök idején) létesített amerikai támaszpont bezárását.
3  Szaakasvili grúz elnök 2008. augusztus 8-án, Dél-Oszétia megtámadásával robbantotta ki a grúz-orosz villámháborút, ami Grúzia megalázó vereségével, a dél-oszét, illetve abház autonóm köztársaság Grúziából való kiválásával végződött.
4 Az ország akkori mélyreható válságában, 2001-ben – elsöprő választási győzelem eredményeként – Moldáviában az oroszbarátnak tekintett kommunista párt került hatalomra. A párt a 2005-ös, majd a 2009-es parlamenti választást is megnyerte. Az akkori ellenzék ezért – nyugati, kiváltképpen pedig román – támogatással 2009. április 7-én erőszakos zavargásokat robbantott ki Kisinyovban. Ezen ugyan még sikerült úrrá lenni – ám az államfő újraválasztásának kudarca újabb választást provokált ki. 
A 2009. július 29-i választást a kommunista párt – minimális fölénnyel ugyan – de még mindig megnyerte, ám az államfő megválasztásának ügye még reménytelenebbé vált. Öt kommunista képviselő dezertálásával pedig a párt immár kisebbségbe is került, ezért a pártelnök az ellenzékbe vonulás mellett döntött. A hatalmat egy jobboldali, az országot nyíltan Románia kezére játszani igyekvő, „Nyugat-barát” kormánykoalíció vette át, amely élvezi az USA, az Európai Unió nyílt, teljesen kritikátlan és elvtelen támogatását. A haza-és nemzetáruló klikket pártfogoló Nyugat a rezsim legkirívóbb alkotmány- és törvénysértései fölött is szemet hunyt, kritikus pillanatokban pedig az ország belügyeibe való durva, leplezetlen beavatkozásoktól sem riadt vissza a számára kedves rezsim megmentése, hatalmon tartása érdekében.

5 A posztszovjet térségen belüli egyetlen katonai szövetség. Tagjai: Oroszország, Belarusz, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tadzsikisztán és Örményország.

Minden ilyen akcióval a destabilizálódás mind közelebb lopózott az orosz határokhoz. Mind nyilvánvalóbbá lett, hogy a cél: Oroszország lejáratása, destabilizálása illetve – nagy geopolitikai játékosként – a porondról történő kiszorítása. Végsősoron az amerikaiak nyíltan is elismerték, hogy háborúba kezdtek Oroszországgal: minimális elvárásuk az ország vezetésének lecserélése, a külpolitika megváltoztatása. Az aláaknázni kívánt országok bennszülöttei pedig nem egyebek fogyóeszköznél.

2014 elején azután az Egyesült Államok a végletekig megemelte a tétet. Az USA szponzorálásával Ukrajnában leplezetlen nácik jutottak hatalomra – és ezzel csapdát állítottak Oroszországnak. Oroszország nem tudott nem beavatkozni. Egy olyan vezetés ugyanis, amely zokszó nélkül lenyel egy ilyen pirulát, maga fosztotta meg volna önmagát a belső támogató bázistól, és rendkívül sebezhetővé vált volna egy újabb Majdan kirobbantását célzó technológiák bevetése esetén. Ennek folyományaként a rendszerváltás már nem elvek, hanem csupán idő kérdése lett volna. Egy beavatkozás viszont gyakorlatilag elkerülhetetlenül oda vezetett volna, hogy az ország fegyveres összeütközésbe kerül az ukrán nácikkal – ami magával vonta volna Ukrajna területének elkerülhetetlen megszállását. Ez viszont óriási külpolitikai problémákat vont volna magával Oroszország számára. Moszkva nem csupán kőkemény és nyílt szembenállásba került volna az EU-val, amely így sokkal hamarabb és teljes fokozattal lett volna kénytelen beindítani a szankciós mechanizmusokat. Hanem még elhatárolódásra kényszerítette volna Oroszország partnereit az Eurázsiai Gazdasági Unión (EÁGU), a Független Államok Közösségén (FÁK), a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetén (KBSZSZ) – illetve egyéb integrációs projekteken belül is – mivel úgy értelmezték volna Oroszország lépéseit, mint a Szovjetunió erőszakos helyreállításának irányában tett kezdőlépés.

Az orosz vezetés nem egyszerűen talált egy olyan harmadik megoldást, amivel (a Krím visszacsatolásával) saját patriótáit is egy időre lecsillapíthatta, és (mérsékeltséget tanúsítva) elkerülte a Brüsszellel való végleges szakítást is, és saját szövetségeseire sem ijesztett rá nagyon (a tankhadosztályok sehová sem mozdultak). Hanem Oroszország egy más sakktáblára helyezte át a játszmát. Nyilvánvalóan előnytelen lett volna az amerikaiakkal Ukrajna területén huzakodni. A kialakult helyzetben Oroszország kénytelen lett volna felvállalni a reagáló, a reflektáló fél szerepét, amely nem a játszma irányítója, hanem csupán igyekszik semlegesíteni az ellenfél kezdeményezéseit. Ez mindenkor vesztes pozíció. A reflektálással szembeni alternatíva azonban csak a háború lehetett volna – a háború viszont igazán rosszkor jött volna. Ezért, hogy ne Ukrajnában kelljen reflektálnia, Oroszország inkább magáért Európáért szállt harcba.

Az USA láthatóan nem számolt ilyen arcátlansággal és nem volt kész arra, hogy a játékot a javasolt formátumban folytassa. Amerika el sem tudta képzelni, hogy Oroszország, amelynek felégették előterét, (5)Ukrajnát; amelyet a náci kijevi rezsim azzal piszkál, hogy büntetlenül irtóhadjáratot kezdett az oroszok ellen – nos, ez az Oroszország kezet emel az Európai Unióra, ami az USA hagyományosan hitbizománya. Kétség kívül, a válasz aránytalan volt: az USA Oroszország legérzékenyebb pontjára mért csapást – ám önmaga is a saját legérzékenyebb pontjára kapta a válaszcsapást. Arra azonban nyilvánvalóan senki sem gondolt volna, hogy Oroszország a megoldatlan ukrán válság közepette szánja rá magát egy ilyen bonyolult és ellentmondásos játszmára. Hiszen az angolszászok annyira szeretnek mindent „step by step”, lépésről lépésre intézni.

Ez volt az első, amivel az adott játszmában Oroszország emelte a tétet – de nem az utolsó.

Az Egyesült Államok akkor úgy döntött: minden táblán lejátssza a partit. Nem véletlenül okítgatták arra a liberális közgazdászokat, hogy akinek a GDP-je nagyobb, az a győztes. A saját, illetve az orosz GDP egybevetése arról győzte meg őket: megengedhetik maguknak azt, hogy nem hagyva félbe a szíriai. iraki, iráni és ukrajnai partit egyidejűleg megjátsszák a partit az európai sakktáblán is. Erőik, tartalékaik ehhez elegendőek kell, hogy legyenek. Annál is inkább, mivel az Egyesült Államok, úgy magán az európai, mint az ukrajnai hadszíntéren be akarták vetni az európaiak tartalékait is. Vagyis az amerikaiak győzelmét az Európai Uniónak kellett megfizetnie.

Az eltelt év azonban megmutatta, hogy ez a számítás hibás volt. Az ukrán válság ugyanis sokkal súlyosabb csapást mért az Európai Unióra, mint azt az európaiak előzőleg feltételezték. Már 2014 őszének végére, telének elejére világossá vált, hogy Ukrajna tönkremenésének és megsemmisülésének folyamata olyannyira előrehaladt, hogy ez már nem egyszerűen veszélyezteti az EU jólétét, de egyenesen megkérdőjelezi annak puszta létét is. Európa elbizonytalanodott. Arra, hogy feltétel nélkül haladjanak az amerikai politika uszályában, egyedül a lengyelek voltak hajlandók (nem tudni persze, hogy majd meddig) – no meg a baltiak (akik amúgy sem osztanak, se nem szoroznak).

Még Nagy-Britannia is – amely látszólag rendületlenül lojális egykori gyarmata iránt – folytatja saját játszmáját, ami nem mindig tetszik az Egyesült Államoknak. Mi több, az EU-n belül egyre bővül azon államok köre, amelyek szeretnék átorientálni az európai politikát az Oroszországhoz való közeledés irányában. Csehországot, Magyarországot, Szlovákiát, Görögországot, Olaszországot egyenként persze lehet figyelmen kívül hagyni. Ám amikor közösen lépnek fel, és mások is elkezdenek csatlakozni hozzájuk, akkor az Unió oroszellenes mechanizmusai lebénulnak. Végül már Németország és Franciaország is elkezdte keresni annak a módját, hogyan tudnának leválni a horogról úgy, hogy – biztos, ami biztos – ne vesszenek össze Washingtonnal. Ám az idő múltával egyre világosabbá válik, hogy az összeveszést nem lehet megúszni. Csak kellőképpen hozzá kell szokni ehhez a gondolathoz. Egészében véve, az Egyesült Államok – azzal, hogy hatalomra segített Kijevben egy bábrezsimet – az eltelt egy évben, Oroszország viszonylatában nem ért el semmit, viszont elvesztette Európát. Éppen hogy elvesztette – hiszen az EU-n belüli folyamatok tovább zajlanak. E folyamatok még távolról sem értek véget, még lehetnek különböző ingadozások, visszatáncolások. Egy dolog azonban mára mindenképpen világossá lett: az EU megszűnt monolit amerikai szövetségesnek lenni, és a belátható jövőn belül nem is lesz újra azzá. Ez pedig megkérdőjelezi a NATO egységét és hatékonyságát.

Az Egyesült Államok, láthatóan, megértette a helyzetet. Az utóbbi néhány hónap során ugyanis Washington megpróbálta aktivizálni, éppenséggel, a NATO-n belüli mechanizmusokat – úgy az ukrajnai helyzettel összefüggésben, mint az euro-atlanti egység jegyében. A Lengyelországban és a Baltikumban lévő hadseregcsoportok megerősítését az orosz agresszió veszélyével indokolták. Erősödik a NATO katonai aktivitása a déli szárnyakon is. A Fekete-tengeren.
Romániát pedig a Dnyeszter-melléki (befagyott) konfliktus „felolvasztásának” irányában terelik. Washington ezért egyszerre mindjárt két problémát igyekszik megoldani. Először is, az „orosz agresszió” jegyében igyekszik tömöríteni az európaiakat – megakadályozva egyben azt, hogy az EU kicsússzon az ellenőrzése alól. Másodszor pedig az Oroszországra gyakorolt politikai nyomást katonaival igyekszik kiegészíteni – demonstrálva egyben: a NATO készen áll a konfrontációra.

És történt meg az, hogy – a mostani válság idején másodízben – Oroszország sikerrel emelte a játszmában a téteket. Moszkva nem egyszerűen megmutatta, hogy kész felvállalni a katonai konfrontáció képében jelentkező kihívást. Oroszország megmutatta: készen áll a NATO-val megvívandó teljes értékű háborúra is.

6 Látva az USA agresszív, kardcsörtető, háborúra provokáló akcióit, Oroszországban is sokan és régóta követelik: az eddigi békülékenykedő magatartás helyett Moszkva lépjen fel keményen és határozottan – minthogy a másik fél láthatóan csak az erő nyelvéből ért.

7 A románok által 1918-ban megszállt és annektált Besszarábia 1940-es szovjet visszavételekor a megalakuló moldáv szovjetköztársasághoz csatolták a Dnyeszter bal partján elterülő, addig Ukrajnához tartozó Moldáv Autonóm Szovjetköztársaságot is. A kérdéses terület („Dnyeszter-mellék”) lakosságának csupán valamivel több mint harmada moldáv, a többséget szlávajkú népek – ukránok, oroszok – alkotják. A terület szlávajkú többsége aggodalommal figyelte, hogy Kisinyovban lényegében már 1989 nyarától a nagyromán irredentizmus helyi hívei vették át a hatalmat (ami folytán napirendre került Moldávia visszacsatolásának kérdése Romániához). Az „újraegyesülés” távlatát is tartalmazó, 1991. augusztusi moldáv „függetlenségi nyilatkozatot” követően a Dnyeszter-mellék kinyilvánította elszakadását a Romániába készülő Moldáviától. 1992 nyarán a kisinyovi pro-román bábkormány fegyveres erőszakkal akarta visszakényszeríteni a Dnyeszter-melléket Moldávia keretei közé – a lakosság fegyveres ellenállása, az ott tartózkodó orosz csapatok segítségével azonban meghiúsította ezt. Azóta számít a Dnyeszter-mellék „befagyott konfliktusnak” – egyikeként a posztszovjet térség négy „befagyott konfliktusának” (a másik három: Abházia és Dél-Oszétia, illetve Hegyi (Nagornij-) Karabah – az utóbbi Azerbajdzsán és Örményország között). 
A Dnyeszter-mellékihez hasonló probléma fenyeget Moldávia egy másik részén is. Az ország déli részén élő, török ajkú gagauz nemzeti kisebbség szintén többször kifejezésre juttatta: Moldávia román annektálása esetén elszakadnak az országtól. Az autonóm tartomány új vezetőjét a minap választották meg, közvetlen választással. A választást egy baloldali jelölt, az időközben árulóvá lett moldáv kommunista pártból kivált helyi aktivista, Irina Vlah nyerte meg, a román annexiót élesen ellenző programmal. Egy kb. három éve megtartott helyi népszavazáson egyébként a választók több mint 98 százaléka arra szavazott, hogy román annexió esetén Gagauziának ki kell szakadnia Moldáviából.A Moldáviában 2009-ben ismét hatalomra jutott pro-román bábrezsim a kijevi puccsal új szövetségesre lelt a náci junta személyében. Mentoruk, a román elnök nemrégiben Kijevben járt, amikor is vendéglátójával megállapodtak: közös erőfeszítésekkel „felolvasztják” a befagyott konfliktust, és „helyreállítják Moldávia területi egységét”. (Mindezt annak ellenére, hogy a náci rezsim az Ukrajnában élő román/moldáv nemzeti kisebbség jogait is fenyegeti. Másfelől Románia sem lelkesedik azért, hogy Moldávia megvalósulóban levő ismételt annektálásával jelentős létszámú kisebbségek is kerüljenek az ország [régi-új] határai közé: Románia „csupán” az 1940 előtti területeit szeretné visszaszerezni – amelyeknek nem volt része a Dnyeszter-mellék.) Washington ezért egyszerre mindjárt két problémát igyekszik megoldani. Először is, az „orosz agresszió” jegyében igyekszik tömöríteni az európaiakat – megakadályozva egyben azt, hogy az EU kicsússzon az ellenőrzése alól. Másodszor pedig az Oroszországra gyakorolt politikai nyomást katonaival igyekszik kiegészíteni – demonstrálva egyben: a NATO készen áll a konfrontációra.

A Harkovtól Ogyesszáig terjedő „Nagy-Novorosszija” hívei azzal érvelnek: e terv megvalósulása esetén Oroszország határossá válna nem csak a Dnyeszter-mellékkel és Moldáviával – de (újra) Romániával is. A zömben oroszok, illetve oroszajkúak lakta Nagy-Novorosszija megvalósulása, egyszersmind, egyszer s mindenkorra elvágná (Maradék-) Ukrajnát a Fekete-tengertől – amivel a NATO szemében az ország sokat veszítene stratégiai értékéből.

Ha most eltekintünk a diplomáciai madárnyelv használatától, úgy az Északi Flottánál megkezdődött, majd Oroszország fegyveres erőire teljességgel kiterjedő „váratlan ellenőrzés” fedőtörténete valójában az volt: az USA-val és európai szövetségeseivel hagyományos (6) fegyverzetekkel megvívandó háború kezdődött, melynek során Oroszország bármelyik pillanatban kész bevetni nukleáris fegyvereket is.
Romániát pedig a Dnyeszter-melléki (befagyott) konfliktus „felolvasztásának” irányában terelik.

Tulajdonképpen, magukat ezeket a hadgyakorlatokat is tekinthetjük úgy, mint a haderőknek a hadműveletek kezdete előtti – hadgyakorlat ürügyén történő – felvonultatását a leendő hadszíntérre. Valami hasonló történt 2014-ben is, ám akkor az orosz fegyveres erők hadmozdulatai akkor az ukrán válsághoz kötődtek. (8) A legfőbbről Putyin nem is beszélt interjújában (9) – arról, tudniillik, hogy félreérthetetlenül „barátaink és partnereink” tudomására hozta: adott esetben Oroszország semmilyen körülmények között sem fog meghátrálni és harcolni fog (az adott esetben a Krímről volt szó, de, gondolom, mindenki számára világos volt, hogy valójában miről is van szó), mégpedig úgy fog harcolni, hogy nem fogja megtartóztatni magát a rendelkezésére álló fegyverzetek bevetésében.

Az Orosz Föderáció elnöke kész volt áthágni azt a diplomáciai szokást, hogy politikusok nem szokták a nyilvánosság előtt elmondani: mivel ijesztgették ellenfelüket a zárt ajtók mögött. Ezzel látványosan elzárta önmaga elől a visszavonulás útját. Azok után, ugyanis, hogy nyilvánosan kijelentette: adott esetben kész harcolni, azt nem teheti meg katasztrofális következmények nélkül, ha „az adott eset” bekövetkeztekor visszavonja szavát. És gyakorlatilag egy időben azzal, hogy ezt kijelentette, megkezdődött az a hadgyakorlat, amely, formáját tekintve nagyon emlékeztetett arra, amikor egy háború kezdete előtt a csapatokat felvonultatják.

Arra az amerikai kezdeményezésre, hogy tankjaik mennyiségét mérjék össze Oroszország határmenti körzeteiben, Oroszország azon készségének demonstrálásával válaszolt, hogy tankjait egyenesen Norvégia partmenti vidékeihez, „Iszkandereit” a lengyel határhoz irányította, stratégiai légierejét és nukleáris rakétákkal fölszerelt tengeralattjáróit pedig az Egyesült Államok partjainál vonta össze.

Mindent összevetve, ezzel Európának megmutattatott, hogy a NATO még az EU-nál is kevésbé hatékony szervezet. Mert amíg az Egyesült Államok azon fog morfondírozni, hogy érdemes-e nukleáris konfrontációba bonyolódni Oroszországgal, addig az európai hadseregeknek lőttek. (Ehhez pedig elegendőek a hagyományos fegyverzetek és egy korlátozott létszámú katonai kontingens.)

A németek és a franciák Oroszországgal kereskedni akarnak. Ők nem akarnak háborúzni, sem az ukrán, sem a baltikumi nácikért, de még a lengyelek ambícióiért sem. Amúgy, az utóbbi időben a lengyelek olyan nagyon elgondolkodottaknak tűnnek és valahogy rosszalló pillantásokat vetnek Kijev felé. Európa többi részének pedig nemcsak hogy nincs miért, de nincs is mivel háborúzni. Ők ahhoz szoktak hozzá, hogy az Egyesült Államok köteles őket megvédeni.

8 A márciusban, illetve az áprilisban az ukrán határ közelében végrehajtott hadgyakorlatról van szó. A gyakorlatozó csapatokat április végén visszavonták. Meglehetősen rossz lélektani pillanatban: a Donyec-medencével való fegyveres leszámolásra készülő, és nagy erőkkel már fel is vonuló junta ezt láthatóan úgy értelmezte: szabad kezet kapott a büntető terrorhadjárat megkezdéséhez. (Amire Washingtonból, kétszer is, kifejezett utasítást kapott.) Április végétől rendszeresekké váltak a felkelők elleni hadmozdulatok, május 2-től pedig teljes gőzzel megindult a hadjárat.

9 A Krím visszaszerzésének évfordulójára készített „Krím – a hazatérés” c. dokumentumfilmről, illetve Putyin abban adott interjújáról van szó. Ebben az interjúban az orosz elnök részletesen felidézte azon drámai napok történéseit, akkor meghozott döntéseinek motivációit.

Az USA válaszút elé került. Elfogadja a kihívást – és akkor mi van? Kezdjenek el háborúzni? Mi okból? Az orosz hadgyakorlat miatt. No persze! – Los Angeles lakói nagyon fognak örülni annak, (8)
Vagy talán ne fogadják el a kihívást? Hogy fog akkor kinézni az Egyesült Államok? Mindenkit azzal ijesztgettek, mindenkinek azzal dicsekedtek, hogy az ukrán náciknak olyan fegyvereket adtak, amelyekkel azok majd meg sem állnak Japánig. Küldtek tíz tankot a Baltikumba. Tartottak egy hadgyakorlatot a Fekete-tengeren. Ám alig hogy a pszkovi deszantosok géppisztolyaikkal ellövöldöztek kicsinység az Északi Sarkon, ezek mind felszívódtak. Hogy bízzanak bennük ezután a szövetségeseik?

A legfontosabb azonban az, hogy Oroszország nagyon is időben emelt a téteken. Obama egyre inkább hátrál a héják elől. És ahogy közelednek majd a választások, annál inkább fog hátrálni. Vagyis fél év múlva az Egyesült Államok összehasonlíthatatlanul komolyabb, messzemenő és igen kellemetlen lépéseire kellett volna reagálni. Főképpen pedig: minél mélyebben merül bele Washington a konfrontáció logikájába, annál nehezebb lesz számára megállni. Az a fenyegetés, ami ma még észre térítheti, az holnap számára már nem lesz egyéb üres szócséplésnél.

Egészében véve, az Egyesült Államok most ismét ugyanabba a logikai csapdába esett, amelyet maga is nem egyszer állítani igyekezett Oroszország számára. Most bármit lépnének is, az mind rossz lenne, méghozzá saját magának. Megtalálják-e a méltó kiutat? Talán. Megvan-e a veszélye annak, hogy a feszültség szításának, egy katonai konfliktus kiprovokálásának az útjára lépnek? Meg.

Így az orosz vezetés rendkívül kockázatos lépései az utóbbi év, és főként az utóbbi hónap során arról tanúskodnak, hogy a világ elérkezett egy határhoz, és nagy a veszélye e határ átlépésének.

Oroszország azonban nem szállhat ki ebből a játékból. Győzelemre kell játszania – különben egyszerűen megsemmisítik. Ebben a helyzetben azzal, hogy Oroszország megmutatta: készen áll bármilyen további fejleményre, elgondolkodásra készteti az Európai Uniót. Mégpedig arról, hogy a Washingtonnal való szövetségesi viszonya már jóval messzebbre elvitte annál, mint azt eredetileg elképzelte – és ez már majdnem hadszíntérré tette Európát. Az európaiakat egy pillanatra sem zavarta, hogy Ukrajna csatatérré változott. Sőt, ezen még nyerni is akartak. Az európaiak akkor kezdtek nagyon meghökkenni, amikor kiderült, hogy, várakozásaikkal ellentétben, az instabilitás Ukrajnából nem Oroszország, hanem az Európai Unió irányában kezdett el terjedni. És az európaiak végképp nem adták áldásukat egy, Oroszországgal megvívandó totális háborúra. Ahhoz ugyanis kétségük sem fér, hogy egy ilyen esetben kinek a tankjai és melyik fővárosokban tartanak majd győzelmi díszszemlét. És ezzel nem óhajtanak kísérletezgetni.

A labda most az USA térfelén pattog. Az Egyesült Államoknak el kell döntenie: tovább halad-e a konfrontálódás útján – halálra rémítve ezzel európai partnereiket, akik már készek elhagyni a NATO hajóját. Vagy pedig visszavonulót fújnak. De akkor gyorsuló ütemben kezdődik majd meg az a folyamat, hogy az EU kibújik az amerikai védőernyő alól és átáll az orosz védőernyő alá.

Oroszország tehát, lényegében, kapitulációt követel az Egyesült Államoktól (még ha nem is nyilvánvalóan – ahogy a háború sem a szokott szabályok szerint folyik). Hamarosan megtudjuk, tehát, hogy az USA rászánja-e magát a hidegháború második szakaszában elszenvedett vereségének a beismerésére – vagy megpróbálja-e mégis a konfliktust átvinni a melegháborús szakaszba.

A szerző: Rosztyiszlav Iscsenko, a Rendszerelemző és Prognosztizáló Központ elnöke – külön az „Aktuális kommentárok” rovat számára

A cikk eredetije az alábbi címen olvasható:

http://actualcomment.ru/uprezhdayushchiy-khod.html

(Csikós Sándor)

 NIF

2 thoughts on “A megelőző lépés (bővített elemzés)

  1. NATO tagnak lenni az EU-nak teherré vált. Szükség van nemcsak magyar, hanem EU hadseregre is, hogy megszabaduljunk az amerikai cionista terjeszkedési politikától és világrendtöl!

  2. Amennyiben az orosz tervek bevalnak, s az EU megprobal megszabadulni a terhesé vált amerikai héjáktol, ugy a nagyrromán terjeszkedési rémálom is belefullad a habosra vert fekáliába! Nagy valoszinüséggel Moldavia, Valachia és Erdély külön országgá válik! Erdély azonnal Magyarországnak fogja eladni a földgázt. A csapokat lehetöleg decemberben kell végleg elzárni, hogy a bukarestiek élvezzék egész télen a kontinentális zuzmarát.

Várjuk hozzászólását!

%d bloggers like this: