A liberális demokrácia eszközei

A nagyburzsoázia mindent finanszíroz, ami az emberek egymástól való elkülönülését, így közös érdekeik elhomályosítását szolgálja. Ennek fő eszköze a neoliberális identitáspolitika: a nagytőkések lelkes támogatói a kisebbségi, a másságot zászlajukra tűző mozgalmaknak, így például nagy multinacionális cégek különféle „érzékenyítő” tréningeket szerveznek – a látszat szintjén a kisebbségek iránti tolerancia jegyében.

Mindezt a szabadság és a sokszínűség diadalaként van eladva. Valójában azonban ezek a technikák nem közös nevezőket teremtenek, nem az egymás iránti megértést segítik, hanem sokkal inkább a többséginek nevezett társadalommal szemben erősítik meg az érintettekben a másság, a különbözőség, vagyis a kisebbségi lét érzetét. Így lassan meg is szűnik az a többségi társadalom, melynek alávetettjei, kizsákmányoltjai tudatosíthatnák helyzetüket, és közösen lázadhatnának a tőke uralma ellen.

 Ami régen patologikus tünet volt, az most akár választható életforma és identitás lesz. Számos, együttélésünket szabályozó normát, erkölcsi értéket viszont tabuvá teszünk és elfojtunk – mert ez válik elvárttá. Például: az egymáson való keresztülgázolásig fajuló versengés társadalmilag elfogadott, sőt támogatott motivációvá lesz, miközben az ellenfelünkkel való együttérzés, vagy annak támogatása szégyellni valóvá, eltitkolandóvá alakul. Vagy: a szex szabaddá, a szerelem viszont szégyellni valóvá válik.

 Az apai autoritás – és általában minden autoritás – devalválódik, a társadalmi normákat és szükségszerűségeket közvető magatartási forma elmarad. Szürkül és durvul a nyelv is: különösen a mindennapi érintkezésre jellemző a szavak és gondolatok lebutításba hajló leegyszerűsítése, valamint a korábban szalonképtelen – erősebben: trágár – kifejezések, szavak használata. Ami csak tovább erősíti a gondolati szegénységet, a mélységek iránti érzékenység sorvadását.

 A tőke, féktelen és immár kontrollálatlan mohóságában felzabálja a működéséhez, újratermeléséhez szükséges erőforrásokat.

  Egy 2008 és 2010 között a magyarországi fiatal felnőttek körében végzett mélyinterjús vizsgálat szerint a 130 megkérdezett közül 87 fiatalról derült ki, hogy identitása tökéletesen kialakulatlan, vagy csak igen gyenge lábakon áll. Az identitással bíró ember egyfelől ismeri felmenői, valamint szűkebb vagy tágabb környezete, közössége történetét – vagyis választ tud adni arra a kérdésre, hogy „honnan jött”?  Vannak elképzelései, tervei a jövőre vonatkozóan is – önmaga és környezete sorsát illetően egyaránt. Hogy láthassa, „mivé lesz, mivé lehet”. Másfelől, ha egyáltalán, vannak közösségei, van vonatkoztatási csoportja, melyekhez képest önmagát meghatározhatja.

 Az egyének minden szempontból szinte csak az adott pillanatban, az adott információ befogadásában és az adott feladat elvégzésében élnek. Még a legintimebb kapcsolatok, így a párkapcsolatok is „projektesednek”, időben egyre korlátosabbakká, összetartó erejüket tekintve pedig egyre labilisabbakká válnak. A közösségek hiánya vészes, ezért az egyének atomizálódása is egyre gyorsuló. Mivel mindenki csak kapni akar, az érzelmi tartalékokat „felélik” –, és olyan ember is egyre kevesebb akad, aki a kapcsolatok fenntartását, működtetését számítgatás nélkül mégiscsak hajlandó és tudja is „finanszírozni”. Egyre több a világban a „felesleges” ember, az olyan ember, akit már kizsákmányolni sem akar senki. (Szalai Erzsébet: Lélek és profitráta)

Az Európai Parlament 352 szavazattal, 179 ellenszavazat és 152 tartózkodás mellett megszavazta azt az állásfoglalást, hogy a megfelelő és megfizethető lakhatás Európában legyen a törvény erejével betartatható alapjog. A Fidesz és a KDNP EP képviselői nemmel voksoltak. A szavazás tárgya az volt, hogy a megfelelő lakhatás fogalmába a jó minőségű ivóvíz és a megfelelő higiénés körülmények is beletartozzanak. Az EP-képviselők 2030-ig a hajléktalanság felszámolására szólítottak fel az Unió minden tagállamában.

 Ebből az következik, hogy az illegális bevándorlóknak amint megérkeztek az Európai Unió bármely szegletébe, nem hogy kutasításban lesz részük, hanem ugyanazokat a jogokat kell megkapniuk, mint a már évszázadok óta itt élő őslakosoknak. Sőt, nekik még dolgozniuk sem kell az azonos jogokért.

 Egyre több európai egyedülálló szülő, a nagycsaládok fiatal szembesül azzal, hogy jövedelme az albérleti díjak kifizetésére nem elég, de szociális bérlakás igényléséhez már túl magas.

Kósa Ádám Fideszes EP-képviselő szerint az állásfoglalás azt szorgalmazza, hogy az államnak bármilyen munka és teljesítmény nélkül kitűnő minőségű lakást kell nyújtania mindenkinek, a dokumentumok nélküli migránsoknak is. Kósa szerint Európa különböző régióiban számtalan, egymástól eltérő helyi, regionális és nemzeti, a lakhatást támogató megoldás létezik, ezért hiba lenne minden országra azonos megoldást ráerőltetni. A segélyalapú társadalom tévút, a munkaalapú megközelítés a megoldás. (magyarhirlap.hu)

 A segélyalapú társadalom legnagyobb szószólója Magyarországon Dobrev Klára, aki teljesítmény nélküli alapjövedelemről álmodik. Ha ez megtörténne, annak egyenes következménye lenne, hogy a kedvezményezettek leszoknának a munkáról, – hiszen az állam eltartja őket – és a mindenkori politikai hatalomnak lennének a kiszolgáltatottjai. Arról már nem is beszélve, hogy a dolgozó és adófizető társadalmi rétegek munkáján élősködnének.

 Mette Frederiksen dán miniszterelnök közölte: Dánia célja az, hogy senki se kérjen menedéket az országban. Dániában a szigorú bevándorlási politika és a koronavírus-járvány nyomán mindössze 1547 menedékkérőt regisztráltak tavaly. Frederiksen közölte: „Biztosítanunk kell, hogy kevesen vegyék célba országunkat, különben megszűnik az amúgy is kihívásokkal szembesülő társadalmi kohézió.” (MH 23)

Az Európai Bizottság végezzen mélyreható vizsgálatot a Beneš dekrétumokról és máig tartó következményeiről – ezzel a felkéréssel zárult az Európai Parlament petíciós bizottságának meghallgatása, amelyen két magyar beadványt tárgyaltak a képviselők. Juhász Imre, az ELTE jogi karának tanára és Hahn-Seidl Alida, a németországi Hunnia baráti Kör képviselője még 2012-ben nyújtotta be közös petícióját az Európai Parlamenthez, amelyet Práznovszky Miklós hasonló kérelmével együtt most újra napirendre tűztek. (Nv 27) Vincze Lóránt a petíciós bizottság ülésén hangsúlyozta: a dekrétumok eltörlése Szlovákia történelmi adóssága, de az alapjogokat védő és a diszkrimináció minden fajtáját elítélő Európai Uniónak is kötelessége megszólalni az ügyben, és elmarasztalni a felvidéki magyarok jogfosztását. (MN 27)

 A felszólítás nem kötelezi a brüsszeli testületet, amelynek határidőt sem adtak a feladat elvégzésére. Az elmúlt években az EP különféle szakbizottságai jó néhányszor megvitattak a Beneš dekrétumokkal kapcsolatos petíciókat és előterjesztéseket. Az Európai Bizottság azonban mindannyiszor elhárította magától a felelősséget arra hivatkozva, hogy a „Beneš dekrétumok történelmi jogszabályok, és már nincs az uniós joggal ellentétes joghatásuk”. A Bizottság képviselője gyakorlatilag ugyanezt ismételte meg a petíciós bizottság ülésén, érveit azonban lesöpörték az asztalról a beadvány szerzői és a hozzászólók. A szlovák bíróságok és közigazgatási szervek mind a mai napig ezekre a jogszabályokra hivatkozva fosztanak meg a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeket a tulajdonuktól. A szlovák állami földalap számos esetben a Beneš dekrétumok alapján sajátít ki földterületeket a Pozsony mellett épülő D4-es autópálya munkálatai miatt.

 A Szlovák Nemzeti Tanács (parlament) 2007-ben, immár uniós tagállamként olyan határozatot hozott, amely a jogszabályok összességét megváltoztathatatlannak nyilvánította, ezáltal a szlovák, következésképpen az uniós jogrend részévé tette. A rendeletek azonban több ponton is sértik az EU szerződéseit. Juhász Imre azt hangsúlyozta, hogy a Beneš dekrétumokról szóló vita nem magyar-szlovák vita, hanem arról szól, hogy a kollektív bűnösség és büntetés elfogadható-e a XXI. században. (Nv 27)

Ajánlott, nagyon fontos kiegészítés:

Vajda Miklós

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)