Hirdetés

A Kossuth téri sortűz hátteréről

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Húsz évvel ezelőtt bekövetkezett halála előtt bukott ki a férfiból az a vallomás, ami az addig agyontitkolt vagy letagadott 1956. október 25-kei sortűzről szólt, ahol aljas módon lövettek, lőttek a békésen felvonult tömegbe.

Az odavonulásra szólító parancsot meghallván, első gondolata az volt, hogy Kistarcsáról való szabadulása után nem sokáig kárpótolhatta magát a szép és változatos magyar nőkben való gyönyörködésben. Aztán felülkerekedett benne az erősebb vágy. Lélekben újra átélte az otthoni harcokat, majd csalódva Tito marsallban röplapokon terjesztett összeesküvés-elméleteket hirdetett ellene. Mindez nem maradt hatás nélkül, hiszen zárt körökből kiszivárogtatott hírek szerint az igazi Tito meghalt a harcokban, helyébe angol alteregója lépett. Csakhogy a belgrádi napilap ifjú tudósítója lába alatt égni kezdett a talaj.

A biztos lebukás helyett menekülésre fogta. Először a hegyekben bujkált, de ezeket a rejtekhelyeket minden egykori partizán ismerte, így 1949-ben átszökött a határon, arra számítva, hogy a “közös ellenség” ellen tettek miatt nem ítéli el a magyar bíróság, hiszen akkoriban nálunk is “láncos kutyának” neveztették az átkeresztelt Titot.

Ám öt év börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték, kémkedés gyanúja miatt. Amikor lefordították neki az ítéletet, egykoron diplomata édesapjának szavai jutottak eszébe, aki óva intette fiát a politikától. No ide, ettől az egytől ódzkodott a szerb papa, aki fia születésébe belehalt magyar édesanyja után már négy-hat évesen magával vitte a bécsi éjszakába vagy a házhoz rendelt, s a fákra parancsolt zenészekkel vad tivornyákban való részvételre kötelezte.

Mindezeket jó időre elfeledhettem, nemcsak a börtönbüntetése miatt, hanem az addig “b” változatú önéletrajzában feltüntetett nincstelen apja akkor már tényleg azzá vált.

Visszaemlékezését amolyan Lady L. elhíresült mosolyának változatával folytatva mesélte tovább, milyen kiváló tanítómesterei voltak, egyetemi tanárok és író rabtársak személyében, akiktől tökéletes és választékos magyar nyelvtudását elsajátította.

Ennek köszönhetően már magyarul beszélgethettek a tábornak csúfolt börtönben is az őt meglátogató, ÁVH-s vezérrel, Péter Gáborral, aki először szívélyesen cigarettával kínálta, majd a sajátjából nagyot szíva, hirtelen mozdulattal a rab szemébe nyomta.

Pár évvel később, amikor ez az egykoron nagy hatalmú kegyvesztetté vált, egy belvárosi szabóságban futottak újra össze, ahol eredeti szakmájában méreteket vett a betérőkről, így az egykori rabról is.

Viszont szabadulásakor még csak az a ruhája volt, amiben átszökött. Az izolált országból sokáig semerre sem mehetett, apja sírját sem látogathatta meg, mert újabb börtön várt volna rá odaát. Igaz, kevesebb időt töltött volna ott, mint itt, de ezen már nem kesergett, mert tudta, ő volt a hibás döntésért felelős.

Ha kellett lapátolt, mint sokan mások, esténként pedig cikkeket írt olyanok megrendelésére, akik saját nevük alatt jelentették meg, habár olvasni sem tudtak, de párttagságuk révén így is magas pozícióba kerülhettek.

Aztán a hirtelen jött parancs a Kossuth térre szólította őket. A többieket alig vagy egyáltalán nem ismerte. Felfegyverzés után azonnal elfoglalták parancsban megadott helyüket. Pillanatnyi idő állt rendelkezésre, hogy lenézzenek a tömegre. Anyja korabeli asszonyon akadt meg a szeme, kezével pedig azonnal feljebb emelte a puska csövét.

Az első tűzparancs elhangzása után pisztolycső nyomult oldalához. Fölnézett. Az egykori kistarcsai őre nézett vissza rá, s sziszegve mondta, ha a fejek fölé lő, belőle lesz hulla.

Felelősségre vonás esetén is az lehetek – gondolta, hiszen idegenként, ártatlan embereket ölök, ráadásul saját hazájukban…

Ez ügyben soha nem esett bántódása. Sikeres, befutott ember lett az elvárásoknak megfelelően magyarosított néven, amiből csak a monogram volt igaz. Halk szavú, udvarias, elegáns embernek ismerték, kevesen láttak át rajta. Néha ugyan zajongott, amikor szerb népdalokat énekelt részegen a folyosón, de nem szóltak érte.

Ilyen állapotban nyílt meg egyszer.

– Hülyék a magyarok! – mondta. – Segítik és maguk fölé emelik az idegeneket, akik elárulják, megcsalják, majd kiröhögik őket. Mégsem tanulnak a saját kárukon sem!

Egyre többet ivott, pedig kívülről mosolygós, kiegyensúlyozott arcot mutatott. Mikor szóvá tették, a világ pusztulásba való rohanását tette felelőssé, amin nem tudott segíteni. Legyintettek rá, tudták, belül belefáradt a röhögésbe. Magán és a világon, hogy mit meg nem lehet tenni büntetlenül és kit mire használnak fel észrevétlenül.

Ezt viszont soha nem tudták meg azok az 1956-ban békésén felvonultak, akiket igazságérzetük vitt ki az utcára…

V. A.

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás