A jéghideg pokol fogságában – EZEN A NAPON… Emlékezzünk 1943 iszonyú telére, doni hőseinkre!
1943. január 12. Ezen a napon, ma 79 éve indít támadást a Vörös Hadsereg a Donnál. A 2. Magyar Hadsereg létszáma 200 ezer fő. Az időjárás kegyetlen: -40 fokos hideg, így nemcsak a Vörös Hadsereg, hanem a tél is a magyar hősök ellen van. A fegyverek korszerűtlenek, a ruházat alig melegít valamit, a puskák befagytak, élelem és ivóvíz szinte semmi, csak azt lehet enni amit találnak.
Nyers krumpli, csalán gyökere, lóhús, ez van. A bakancsok átáztak, de nincs megállás. Előre csak előre! Szovjet harckocsik hangjától és tüzelésétől hangos a Don. Robbannak a gránátok, aknák, puskaropogásoktól zeng az egész havas táj. A havat vér borítja. Nem orosz, hanem magyar. A magyar vére, ami évszázadokon át egyfolytában folyt a Hazáért, Európáért, Családért. Kíméletlen a harc, itt az a szabály, hogy nincs szabály. A túlélésért kell küzdeni. Ha valaki annyira megsérült, hogy nem lehet rajta segíteni, azt hátrahagyják, fájó szívvel. Mert ha szomorú is, inkább 1, mintsem 150-en… A katonaorvosok szintén nehéz helyzetben vannak: a sérülteket kezelni kell, és akinek nincs súlyos sérülése, azt máris visszaviszik a frontra. Sok sebesült utoljára szeretne feleségétől, családjától, gyermekeiktől elbúcsúzni. Sokaknak e pillanat nem fog eljönni, mert várja őket az örökkévalóság.
1943. január. 17. A 2. Magyar Hadsereg teljesen megsemmisül. Aki túlélte a harcot, egy másik ellenséggel kell szembenéznie: a téllel. Messze van a haza. Rengetegen odavesznek visszatéréskor, mert elviszi őket a hideg, az éhség, szomjúság, és a súlyos betegségek. Vannak olyanok kik szovjet hadifogolytáborokba kerülnek. Szenvedések sokaságát kell elviselniük, már ha el lehet. A szovjet katonák sok foglyot lelőnek, ki tudja miért: barbárságért, bosszúért, vagy csak azért hogy a betegség ne terjedjen annyira, hogy akiknek még van esélyük a túlélésre, azoknak ne kelljen meghalniuk. Voltak olyanok kik megszöktek és úgy tértek haza, Magyarországra. Aki hazatért, az vagy tovább harcolt de már itthon, vagy az összeszedett betegségben elhunyt. 125 ezren vesztek oda a jéghideg pokolban, és több tízezren kerültek fogságba és tűntek el, kiket ma sem találtak meg. Akik hazatértek és ma is élnek, tudják, ha eljön újra az a dátum, újra felelevenedik a múlt: maguk előtt látják halott bajtársaikat, a frontot, és a vérrel borított havas tájat. Mert soha sem felejtenek, hiszen magyarok, magyar hősök, kik sohase feledik el a szenvedést, a pokolt, a vörös rém kíméletlen csapását, az elképesztő hideget, a fegyverek zaját, sebesült bajtársaik haldokló hangjait.
Napjainkban sajnos sokan nem tudják mit is jelent ez a szó: Don-kanyar. Az un. “kereskedelmi” (szenny) televíziócsatornák és más, hasonló médiák nem számolnak be róla, de az internetes oldalakon ellenben találunk róla bőségesen anyagot. Persze, első sorban az olyan oldalakon ahol még él a nemzeti öntudat, ahol le merik az igazságot írni és azt nem félnek kimondani. Szerencsére sok zenekar is írt dalt e tragikus eseményről (Kárpátia, Vádló Bitófák stb), ez tán némi vigaszt jelent. Gyújtsunk egy gyertyát a hősi halált halt katonák emlékére, kik lehettek apáink, vagy nagyapáink, vagy valamely családtagunk, rokonunk. Mert legalább ennyit megérdemelnek!
Tisztelet a hősöknek!
Írta: Belányi Róbert
Forrás: Facebook
Beküldte: Czakó István