A határok megváltoztathatatlanok

A határok megváltoztathatatlanok! Jó szöveg, csak sosem volt igaz. Azok viszont keményen szajkózzák, akiknek éppen úgy jó, ahogy van. Aztán meg ők sem tartják be. Kábé annyi megváltoztathatatlan határ van a világon, ahány háború folyik, vagy majd folyni fog. Annyi megváltoztathatatlan határt sikerült csinálni, hogy egy-egy háború kitörése mindig garantált.

Ha valakinek jó oka van/lenne belecsapni a lecsóba, az mondjuk éppen Magyarország. Tudjuk miért. (Ha egyszer – véletlenül – Oroszország és az USA megkötné a világbékét, megjelenne itt egy sorosgyörgy és emlékeztetne minket a „jogainkra”…) Csak hát fordul a világ és józan ész is lakozik benne. A sérelmeket nekünk most félre kell tenni. Ellenben gyártsuk csak tovább a szögesdrótot, mert ha így folytatódik a migránsválság Nyugat-európai kezelése (szerintük megoldása) akkor előbb-utóbb nekiindulhatunk az osztrák határ lezárásának. Majd lefut az a kerítés az Adriáig, meg fel, a Balti-tengerig. Mondja valaki, hogy nem lehetséges! Szerbiánál sem volt az. Egy kicsi ideig.

Van viszont itt, a környékünkön egy pici – „megváltoztathatatlan” – határszakasz, amit meg kellene változtatni. Szlovákiával és Ukrajnával közösen. Nem is fizikailag, mert azzal csak az ott élőknek lenne rosszabb, hanem jogilag és technikailag. Szelmencről lenne szó, erről a kis faluról, amit a szovjet időkben sikerült kettévágni. Egyik fele Csehszlovákiába, a másik a Szovjetunióba került. A két falurészben nem laknak ezren sem, viszont nagy többségük magyar. 2005-ig a kettévágott részek között tilos volt az átjárás. Lehetett kerülni, mintegy negyven kilométer volt átadni egy tálca süteményt, aztán vissza ugyanennyi. A pogácsát egyszerűen át lehetett dobni. Persze, ezt nem engedték. 2005 óta van saját határátkelőjük, de „sengeni”, úgyhogy nincs az a kifejezett összevissza mászkálás. Ja, kérem, itt törvénytisztelő emberek élnek és a hatóságok sem szerencsétlenkednek. Mert mi lenne, ha egyszer csak megindulnának a szelmenciek, ráznák a kerítést, dobálnák a kordont, meg a gyerekeiket át a határon? Ők integrált európai polgárok, tehát ezt nem tehetik meg. Ha megtennék, hallgathatnák napestig Angela Merkel, Colleen Bell és a többi demokrata sápítozását. Nem mellesleg a börtönben.

Megbeszélhetnénk hát, mi hármasban, hogy mi legyen az okosság? Hogy legyen jó a szelmencieknek? Hogyan „bonthatnánk le” a határt? És szépen megkérnénk rá mindenki mást, ne szóljon bele. Hogy úgy mondjam, senki nem tűnne túl hitelesnek, vagy semlegesnek. Természetesen sokan azt mondanák felesleges, mert Ukrajna nemsoká az EU tagja lesz és csiribí-csiribá, megoldódik a probléma. Hát, szerintem ilyet csak azok állítanak, akik simán érdekeltek a harmadik világháborúban és már tervezgetik a második normandiai partraszállást. A megváltoztathatatlan határok című dajkamese rög valóságával ugyanis Ukrajna nemrég szembesülhetett. Nyugat-EU és az USA – sunyin – félrenéznek. Mi, itt középföldén, varrhatjuk a fehér zászlót és megpróbálhatjuk ellesni a sugárvédőpajzs gyártásának módját. A földalatti tengeralattjáró ellen az is kevés lesz. (Ki tudja, mijük van ezeknek?)

A NATO határai (az USA határai), az EU határai, Oroszország határai változóban vannak. Ráadásként az EU-t valami, többségében hibbant nyugdíjasokból álló brigád vezeti. Hogy ki irányítja, az más kérdés. Itt, Közép-Kelet Európában, csak akkor van esélyünk mindebből jól kijönni, ha félretesszük a sérelmeket, félelmeket és tovább erősítjük, bővítjük a V4 összefogást. Ennek egyik szimbóluma lehetne Szelmenc, a „kettézárt” falu, több mint 70 éves kálváriájának megoldása.

Orientalista.hu – Vahn Mégh

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)