A háború Robinsonja – 28 év rejtőzködés egy szigeten


Kérjük ossza meg a tartalmat! Csak egy kattintás!

Exkluzív riport Jokoi Sóicsivel

Hazánkban ma is viták folynak a II. Magyar Hadsereg don-kanyari tragédiájának “átértékeléséről”. Hősök voltak-e vagy elítélendők, akik ott pusztultak?

Hasonló kérdés Japánban fel sem merülhetne, a végsőkig kitartó katona csak hős lehet. Történelmük értékelésében a nemzeti egység, a testvériség érzése fölötte áll minden ideológiai, politikai és vallási meggondolásnak. Fogalmaik szerint a katonabecsületnek tett eleget az, aki háborúban, japán mundérban esett el, vagy teljesítette a küldetését.

Percig sem volt tehát kétséges, hogy nemzeti hősként ünnepeljék azt a japán katonát, akire a háború befejezése után 28 évvel, eredeti állomáshelyén, Guam szigetén bukkantak rá. Jokoi Sóicsit kérdezzük:

– Ön 28 évig élt a világtól elzárva egy szigeten. Kérjük, mesélje el, hogyan került oda?

– 27 éves koromban soroztak be a gyalogságba, s a mandzsúriai fronton éltem meg az első katonai bevetésemet. Kemény harcok után huszadmagammal a mikronéziai Guam szigetére vezényeltek. Akkor még nem sejtettem, hogy a pár hónapra tervezett küldetés így megnyúlik, és az életem nagy részét Tokiótól 2500 kilométerre ezen a szigeten a dzsungelban töltöm.


Jokoi kórházban a riport készítésekor (1992)

– Tehát: huszadmagával ellenséges területre került, hogy előkészítse a terepet a megszálló japán csapatoknak. Hogyan kezdték a “berendezkedést”?

– Először is hét-nyolcfős rajokra oszlottunk, hogy a mozgolódásunk ne legyen feltűnő az ellenség földjén. Felderítettük a partraszálláshoz szükséges stratégiai pontokat, és mindent előkészítettünk az invázióra. Ám amikor hosszú hónapok múlva se jelentkeztek a mieink, kezdtük gyanítani, hogy a háború forgatagában valami váratlan történt, ami miatt elfeledkeztek rólunk. Idővel elfogyott az ellátmányunk, és létfontosságú döntés előtt álltunk. A “hogyan tovább?”-ban annyira eltért a véleményünk, hogy még a rajokon belül is parázs viták robbantak ki.

 

A guami dzsungel

Én is vitába szálltam azokkal az álmodozókkal, akik naphosszat csak a felmentő seregek után áhítoztak. Az mellett kardoskodtam, hogy vegyük kezünkbe a sorsunk irányítását még mielőtt éhen halunk. Komolyabb dzsungelbeli tapasztalatok híján azonban abban se tudtunk megegyezni, hogyan szerezzünk élelmet. Én azokkal tartottam, akik szerint fogyasszunk el minden szerves anyagot, amit az állatok megesznek. Az ősembernek is megsúgta a természet adta ösztöne, hogy mi ehető és mi nem, bízzuk mi is magunkat a megérzéseinkre.

– Megtudhatnánk miből állt a “Jokoi-konyha” egy-egy menüje?

– Csigát, békát, egeret ezrével ettem. Halat, rákot rejtett varsáimmal fogtam. A vadhús csemegének számított, és “ünnepnapom” volt, ha sikerült elkapnom egy patkányt vagy egy varjút. Rájöttem, hogy a kígyók mérgét lefejtve azok húsa is ehető. A dzsungelban nem lehet jóllakni, csak -jobb esetben- életben maradni. Létfontosságú volt, hogy naponta bármivel, -de megtömhessem a bendőmet. ĺgy is csak árnyéka lehettem egykori önmagamnak.

 

Jokoi bambusszal kirakott bunkerajtaja

– Pár éve a televízió nézői láthatták Önt a japán női pankráció versenyzőivel. Elkalauzolta őket a guami dzsungelba egy próbára, hogy meg tudnának-e ott élni úgy, mint ön hajdanán.

– Bizony úgy volt! – mondja nevetve – Nagyon erős lányok voltak (no meg szépek is), és sokat kibírtak a filmezés kedvéért. Ám amikor elkezdtem a denevért aprítani a bográcsba, bizony, szétfutottak! De azért ma is mindig kapok tőlük levelet.

– Visszatérve a történetünkhöz, mi történt a bajtársaival?

– Amióta szétszéledtünk, semmit nem tudunk egymásról. Az ellentétek miatt csak hárman-hárman maradtunk együtt. Képzelje, a másik kettő tíz évvel fiatalabb volt nálam, és gyakran eltűntek csak úgy kettesben… Én aggódtam miattuk, de mindig visszajöttek, hogy aztán újra eltűnjenek. ĺgy ment ez húsz éven át, aztán egyszer csak nem jelentkeztek többé.

– Hogyan élte magányos mindennapjait?

– Minden időmet lefoglalta a napi betevő falat megkeresése és a rejtőzködés. Bárhová is mentem, ügyeltem, hogy eltüntessem lábnyomaimat. Ha tehettem, folyóban gázoltam, vagy legalábbis többször átkeltem ugyanazon a patakon. Igyekeztem eltüntetni a nyomát annak, hogy ott egyáltalán ember él.

– Tudta-e, hogy véget ért a háború?

– Tudni nem tudhattam, de sejtettem. Egyszerre csak elfogytak az égről a japán gépek és csak az amerikaiak jöttek. Japán kis ország, így hát számításba vettem, hogy elvesztettük a háborút. De nem hittem volna, hogy így, azaz totálisan. Inkább valami kiegyezés félére gondoltam. Az olyasmi jobban illik a mentalitásunkhoz. Aztán, amikor elkezdődött a vietnámi háború, megfigyelhettem a modern B-52-es bombázókat, és egy újabb japán-amerikai háború viharát véltem közeledni. Csak azt nem értettem, miért töri magát Amerika évekig egy olyan kis szigetország megszerzéséért, mint a miénk.

– Huszonnyolc év a dzsungelban, s ebből nyolc teljesen egyedül. Nem lehet ebbe beleőrülni?

– Bizony, ez a veszély gyakran kerülgetett, de mindig megmentett a makacsságom. Megfogadtam, hogy szülőföldemre visszatérek, mégpedig épen és egészségesen.

 

Jokoi közlegény elfogatásakor

– Hogyan ért véget a remeteélete?

– Egy kis amerikai településről elkóborolt a dzsungelba egy idegbeteg lány. Az őt keresők bukkantak véletlenül a rejtekhelyemre. Rettenetesen meglepődtünk. Percekig csak bámultunk egymásra, teljesen leesett az állunk.

– Árulja el, mit érzett akkor?

– Ezt a kérdést már sokszor feltették nekem az újságírók, de aztán mindig az általuk kiagyalt válaszokat írták meg. Nem tudom, nem járok-e megint így? Őszinte vagyok, tehát meg kell mondanom: FÉLTEM! Féltem, mert nyolc éve nem találkoztam emberi lénnyel, és hirtelen ott álltam legyengülten, idegenekkel körbevéve, nekik kiszolgáltatva. Fogságba estem az ellenség földjén.

– Mi volt az első szava hozzájuk?

– Amikor egy hivatalos személy elé vittek, ő megkérdezte, hogy “nihondzsin?” (japán?), mire én rábólintottam: “hai” (igen). Hát csak ennyit beszéltünk.

Jokoi a guami helyhatóságon

– A háború elvesztésének híre hogyan érintette?

– Nagyon fájdalmasan, hiszen én mégiscsak azért szenvedtem 28 évig, hogy ne, vagy legalábbis ne így veszítsünk. Japánba visszatérve a Haneda repülőtéren azt mondtam, hogy “Szégyenkezve bár, de visszatértem”. Ezt aztán széthintette a média, és szállóigévé vált.

– Rebesgetik, hogy az első találkozása honfitársaival nem is volt teljesen felhőtlen.

– Nem bizony! Amikor szétkürtölték a hírt, hogy Guamon rátaláltak egy ilyen csodabogárra, a nagyobb japán lapok elküldték a legközelebbi tudósítóikat. Azok ágyukból kiugorva Hawaii-ból jöttek, aloha mintás ingben, és nem akarták megérteni, hogy éjszaka aludni fogok, nem pedig nekik mesélni. Aztán meg nem győztek lihegni, pihegni és panaszkodni a melegre. Végül is rájuk mordultam “a fenébe is, hát japán férfiak vagytok ti, vagy amerikaiak?” Erre aztán elszégyellték magukat, és elcsendesültek.

Japánba visszatérve meglepte-e a technikai fejlődés?

– Besorozásomkor nálunk már elterjedt a telefon, és ismertük a televíziót. A “technikai csodái” egyáltalán nem ejtettek ámulatba, az igazat megvallva én sokkal többre számítottam.

– Hogyan sikerült a visszatérése a japán hétköznapi életbe?

– Jobban és gyorsabban, mint reméltem. A kormánytól kaptam egy szerény segélyt, 900.000 jent, azon vettem egy kis házat és rövidesen megházasodtam. Nagoja megye egy kis falujában élünk kettesben. Mihoko, a feleségem az én egyetlen kincsem! Magunk termesztjük a zöldségünket, húst pedig csak hetente egyszer eszünk (ketten tizenöt dekát), és fele annyi villanyt fogyasztunk, mint egy átlagember. Egy ideig kísérleteztem fazekassággal -korongoztam -, de most már inkább csak az önellátás foglalkoztat.

– Pár éve indult a képviselőválasztáson. Milyen eredménnyel?

– Mondták ugyan, hogy sok pénzbe fog kerülni, de én igazságtalannak tartottam, hogy nem indulhat, aki szegény. Azt hittem, a hazaszeretet és a programom elég lesz. Hát nem jártam sikerrel. Úgy látszik, Japán pénzközpontú ország lett.

Jokoi (jobbra) a választáson

– Híre jár, hogy találkozott Akihito császárral.

– Nem túl régen történt. Akkor azt kérdezte tőlem: “Mikor is volt, amikor a vonaton összetalálkoztunk?” Ezzel egy tizennyolc évvel ezelőtti véletlen találkozásunkra célzott. Annyira megdobogtatta a szívemet a boldogság, hogy így emlékszik rám, hogy még a fájós derekamról is megfeledkeztem. Tudja, a háború előtti időkben úgy tanították, hogy a Császár maga az Isten. Manapság ez már nem így van, de a császári palotát még ma is különös légkör lengi körül…

– Katonai parancs egy szigetre szólította, ahol 28 évig kitartott. Jó katonának tartja magát?

– Lehet, hogy kissé büszke vagyok, de az ellenség soha nem látta a hátamat. El se tudtam képzelni, hogy foglyul ejtsenek és megöljenek. Rejtőzködésemben a saját halálomat megint csak nem tudtam elképzelni. Mégis azt hiszem, hogy mi elsősorban nem katonák, hanem japán férfiak voltunk és vagyunk. Ezt a szívósságot mindig belénk nevelték.

Yokoi feleségével, Mihokoval

– Végül: ha most ugyanabba a helyzetbe kerülne, újra azt tenné-e, amit akkor?

– Hála Istennek, ma az országunk gazdasága és a világban betöltött szerepe nem teremt ilyen helyzeteket. Ha mégis megesne… a mai eszemmel nem adnék oda 28 évet.

Életünk csak egy van!!!

Doma-Mikó István

Tokyo

Epilógus:

Fenti riport 1992-ben, kórházban készült a Parkinson-kórban szenvedő Yokoi Shoichivel. Erős jellemű, jó humorú férfi benyomását keltette, akit betegsége csöppet se tört le. Nevetve mesélte, hogy hazatérése után a tudósok elemzésre mintát kértek a guami hatóságoktól az általa fogyasztott kígyó – és békafajokból, Azok pedig visszaírták, hogy a bunkerja körüli pár kilométeres körzetben kígyó és béka még mintának se akad. (Ha-ha-ha!)

Az öreg katonát 1997-ben felesége elutazása miatt pár napra kórházban „szállásolták el”. Útközben felesége balesetet szenvedett, így őt egy másik, közeli kórházba szállították. A hosszan tartó aggodalom, majd a viszontlátás sokkja megviselte Jokoi legyengült szervezetét.

Szeptember 22-én, 82 éves korában, szívszélhűdésben elhunyt.

“Az elmúlt tizenöt évben mindent megtettem, amit tenni akartam, és kellett.” – mondta.

Nem teljesen. Történeteit még sokáig hallgatnánk.

Yokoi Mihoko pár éve egy kyotoi öregotthonba költözött. Az óta is minden újévkor kis képeslapot kapok tőle jókívánságokkal. Büszke arra, hogy egy erős akaratú hazaszerető férfi felesége lehetett.

Doma-Mikó István 2010.

Nemzeti Hírháló

Nemzeti InternetFigyelő

Facebook hozzászólások

Egy hozzászólás a(z) “A háború Robinsonja – 28 év rejtőzködés egy szigeten” bejegyzéshez

  1. Bárcsak ilyen erősek lennénk! még a fele is elég lenne, a fele? szikrányi….

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Bezárják a miskolci és a lábatlani cementgyárat?
Karácsony, hanukka: kettős mérce Amerikának!
Dr. Bene Gábor S.: Új alkotmányt? Miért ne?
Close