A funkcionális mézesmadzag varázsa

Történelmi időket élünk. Rekord méretű államkötvényjegyzés, a hitelminősítők széles publikum előtt történő megszégyenítése, valamint a kontinensek felett trónoló, s ez idáig megkérdőjelezhetetlennek tűnő világszervezet nyilvános színvallása, melyben beismerik, ők sem tévedhetetlenek.

A beetetés sikerült. Mi az, hogy?! Nagyon is! Sőt! Túl jól sikerült. Az embereket oly mértékben és oly mértékig adósították el, hogy – hálivúdi eksönmúvik stílusában – a tolvajtempóban kifosztott lakosság csak lassan tér magához az első révületből, első rémületében.

Annak idején, amikor a proletárdiktatúrát bebukó egykori állampártból metamorfózis útján létrejövő állítólagos jogutód képződmény, melyről mára kiderült, hogy de jure, azaz jogilag nem is számít utódnak, csak a pártvagyon kisíbolásáért volt szükség erre az egész hajcihőre, szóval a díszes kompánia fogmegtartó kezeléseket kevésbé, inkább fogeltávolító kezeléseket díjazó regnálása alatt járta mifelénk egy mondás, mely így hangzott:

„Isten csak kétszer ad fogat, harmadszorra már venni kell!”

Bizony, így vagyunk sok mással is. Hülyére lehet venni az embereket egyszer, még tán kétszer is, de harmadszorra már egészen biztosan nem fognak bedőlni.

A hiánygazdaság vége felé, melyet a dús képzeletű nép csak a Gorenje-láz epitheton ornansszal ruházott fel, elsőre még be lehetett hülyíteni az embereket. Akadt olyan is, aki a csekély valutakeret miatt vitte az öregeket is. Égetően nagy szükség volt arra a nyavalyás hűtőládára, nem igaz? Ha a hagyomány állításának hinni szabad, nem csak a korabeli kalandozásaink szedtek áldozatokat, de ez volt talán az írott források által is feljegyzett első eset, hogy a kényelem oltárán a szó szoros értelmében nemcsak mindent, de akár emberéleteket is feláldoztunk.

Ilyen elánnal nekivágni a piacgazdaságnak meg a kapitalizmusnak, nos, nem valami jó ómen. Hát bizony tényleg nem az. Még akkor sem, ha menetközben elfelejtették közölni velünk, hogy itten kérem tisztelettel piacgazdaság helyett rabló gazdaság, jóléti kapitalizmus helyett pedig a vadkapitalizmus barbár pőreségével szembesülhet a szerencsétlen sorsú, később az adófizető barom kategóriájába besorolt álom- és állampolgár.

Először a privatizáció néven elhíresült, nagy valószínűség szerint előre gondosan megírt forgatókönyvek mentén levezényelt szabadrablás ütött egy hatalmasat a magyar társadalmon. E témakörrel kapcsolatban legtalálóbban talán az első ránézésre egy motoros rocker és a jogtörténész sajátos vizuális elegyét alkotó briliáns koponya, Dr. Varga Tibor fogalmazott. Őt idézzük:

„A mai világban, akkor lehet az ember gazdag, sikeres, ha az erkölcsi szabályokat felrúgja, megszegi. A társadalom arra készteti az egyént, hogy a törvényeket áthágja. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen gonosznak kell lennie. A társadalom egy része ma erkölcstelenül jutott tekintélyes vagyonokhoz, ezért sajnos, Magyarországon, nem mondhatjuk azt, hogy gazdagnak lenni nem szégyen, mert igen is szégyen. Ugyanis, itt 1989-ig nem volt piacgazdaság, és bizonyos vagyonok abból származtak, hogy a közvagyont minimális ellenszolgáltatásért vették meg, amely napjainkban a valós értékén jelenik meg a gazdaságban. Ilyen gazdagodás, pedig nem az erkölcsös emberekre jellemző, erről szól a sokat emlegetett privatizáció. (Talán nem véletlen, hogy e kifejezés latin alapszava a ’privo’ ige, melynek pontos értelme a ’megfoszt’ kifejezéssel adható vissza.) Ez a berendezkedés, ma még azokat is boldogtalanná teszi, akik nagy vagyonnal rendelkeznek. Ha az ember megszegi a szabályokat, akkor elveszíti azt a lehetőséget, hogy jónak és erősnek tarthassa az életét, és értelmet találjon benne. Egyszer csak eljut odáig, hogy megvan mindene, de a lelke üres marad.”

A többieknek meg a pénztárcájuk is – tehetnénk hozzá a magunk részéről.

Másodjára, amikor az állam vagyonának nagy részét már lepapírozták, vagy ahogyan mifelénk mondani szokás, megoldották okosba’, gyütt a következő úri huncutság, az önkéntes nyugdíj- pénztár. Posztkommunistámék úgy variálgatták a paragrafusokat, hogy a haszon a kasszát illesse, amikor meg költségek merülnek fel, azért álljon jót az állam, vagyis mi, mindannyian.

Ejnye, no! De ismerős ez a metodika valahonnan. Hol is találkoztunk már ilyesmivel? Hopp, megvan! Az éppen 40 milliárd veszteséggel záró magyarnak és nemzetinek nevezett bank sertepertél valami hasonló technológia alapján kis hazánk financiális küzdőterén, ha élhetek ezzel a botrányosra sikeredett képzavarral. Független mindentől és mindenkitől, akkor is, ha de jure, azaz jogilag a magyar nemzet tulajdona, de ha veszteség van, mondjuk a hibás gazdálkodás, vagy bármi egyéb okból kifolyólag, akkor rögtön rohan állam-bácsihoz, ugyan nyúlna mán be a központi brifkóba, biztos akad ott elfekvőben pár tíz milliárdocska.

És akkor arra még egy árva szó nem sok, de annyit se pazaroltunk, hogy az embereket meg sem kérdezték, akarjátok-e vagy sem. Frászkarikát! Holnaptól ez lesz és punktum! Ahogy annak idején boldogult egykori osztályfőnököm, a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” című vetélkedősorozat iskolai felelőse Tamás Márton tanár úr mondotta volt: KASZF-jelleggel. A tanár úr nagyon büszke volt arra, hogy sohasem adott fel a diákjainak házi feladatot. Csak KASZF volt mindig. KASZF annyit tesz: Kötelezően Ajánlott Szorgalmi Feladat. Ugye tetszik érteni, hogyan kellett érteni a finom, cizellált utalást?

És akkor még egy kis adalék, csak a rend kedvéért. Annak idején az egész buli úgy indult, hogy a társadalombiztosítás vagyona, akkori értéken valami 300 milliárd körüli (jól működő és jól működtethető ingatlanokban), hipp-hopp, egyszer csak szőrén, szálán eltűnt.

Ilyen van? Itt csak ilyen van!

Az apró technikai részletkérdésekre ne is pazaroljuk a drága időt, mivel közben reánk köszöntött a svájci frank alapú, vagy ún. devizahitelezés. A közkeletű hiedelmekkel ellentétben bizony 2001-ben még a nagyságos vezérlőfejedelem regnálása alatt indult el hódító útjára a funkcionális mézesmadzag. Ezen hitelezési forma felfuttatása, vagyis a beetetés már a Kárpátok Cicerója büszke cím viselőjére, az útelágazódások nagy tudójára Medgyessy Péterre maradt. Viktorra csupán a pokolba vezető út jó szándékkal való kikövezésének kevésbé hangsúlyos, ám kétségkívül nagy fontossággal bíró feladata hárult.

De hogyan futhatott be ekkora karriert egy olyan banki termék, amit minden más, magára valamit adó országban központilag betiltottak, mivel tökéletesen tisztában voltak vele, hogy ez valójában tőzsdei tranzakció, amely lakossági hitelezésnek álcázva úgy egyébként tömeges eladósodásához vezet? A válasz roppant egyszerű. Egy alulfizetett társadalomra (20–22%-os jövedelem az unió tehetősebb államaihoz képest) európai uniós árakat szabadítottak rá anélkül, hogy az országnak hagytak volna némi időt – mondjuk úgy tíz-tizenöt esztendőt a semlegesség jótékony erősödésében –, hogy mindenféle értelemben feltöltődjön és összeszedhesse magát. De nem. Nem hagytak semmit. A szó legszorosabb és mindenféle értelmében.

És akkor jönnek a rendkívül jól hangzó, kényelmes és álságos, mi több, hazug és rosszindulatú feddések, melyek nagy általánosságban egyetlen mondatban foglalhatók össze: Mi a rossebér’ vótál ilyen felelőtlen? Az urbánus frazeológiában (városi szóhasználat) erre szokták mifelénk visszakérdezni: És anyád, hogy van?

Itt érkezünk el ahhoz a ponthoz ugyanis, ahol tökéletesen tetten érhető a funkcionális mézesmadzag működési elve. Itt értjük meg azt is, hogyan várja mennyei mannaként Varga Miska barátunk – immáron nemcsak a kispadról be-beszólogató tartalék megmondó-emberként, hanem a nemzet gazdasági ügyeit intéző fő hallja kendként is –, hogy széles néptömegek rohamoznák meg végre a plázákat és bevásárlóközpontokat, cserélnék le végre a régi hűtőket és televíziókat valami új, energiatakarékos és ismét csak olyan drága tartós fogyasztási cikkekre, amit készpénzért egész biztosan nem tudnak beszerezni, mer’ olyan drágák. Teccik érteni, hogy beinduljon végre a gazdaság, meg ilyesmi, no.

Csakhogy van itt egy kis probléma, instálom! Úgy is mondhatnánk, kis bibi, mivelhogy porszem került a gépezetbe. Úgyis mondhatnám, a Jó Istentől kétszer már kaptunk, harmadszorra mán venni kéne. Csakhogy mi nem veszünk. Lassan már lélegzetet sem!

Az még hagyján, hogy kis hazánkban növekedtek a jövedelmi egyenlőtlenségek és a népesség 14 százaléka immáron a hivatalos kimutatások szerint is szegénynek mondható. Egyébként ez az arány 2000-ben még csak 9 százalék volt. Ez még elmegy, sok szódával. Csakhogy van még egy ennél is nagyobb probléma.

Talán első ránézésre furcsának tűnik, de az újonnan vásárolt személygépkocsiknál bukott ez ki a legszembetűnőbben. Az autókereskedők egy emberként arról panaszkodnak, hogy eltűnt a privát vásárló. A mezei honpolgár, az egyszeri vásárló megszűnt, nem létezik többé. Ma Magyarországon új autót szinte kizárólag cégeknek, nyomott áron flottavásárlásban lehet eladni. Ráadásul a piacgazdaság és a kapitalizmus olyan, eddig soha nem tapasztalt torzulásokat hozott a felszínre, egyedül üdvözítő életben maradási stratégiaként a versenytársaknál, mint a „flottaár, mely már egy autótól is igénybe vehető”. Vagyis meghazudtoljuk önmagunkat a profitért. Tudjuk a szó eredeti jelentését, ismerjük magát a fogalmat, azzal is tökéletesen tisztában vagyunk, hogy ennek így az égadta világon semmi értelme sincs, de semmi sem számít, csak a haszon. A farkastörvények uralta világban, életben kell maradni, ha kell – tényleg a szó legszorosabb értelmében – minden áron.

Hogy is mondta Dr. Varga Tibor?

„Ez a berendezkedés, ma még azokat is boldogtalanná teszi, akik nagy vagyonnal rendelkeznek.”

Ha már az autónál tartunk – amely a közkeletű felfogással (státuszszimbólum) ellentétben szimplán csak egy tartós fogyasztási cikk, semmi más – az ún. svájci frank alapú (leánykori nevén deviza)-hitelezés kapcsán, az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon miért nem keresünk annyit, hogy ne hitelre kelljen megvásárolnunk egy tartós fogyasztási cikket? Nemhogy autót, de sokszor még egy televíziókészüléket, vagy egy jobb hűtőszekrényt sem.

Varga Miska hoppon maradása példázza talán a legjobban, hogy a magyar társadalom bizodalma népi bölcsességünkben töretlen. Magáévá tette ugyanis a „Tanulj tinó, ökör lesz belőled!” közmondás bölcsességét. Megtanultuk (a sokszor életre szóló) leckét, kijártuk a birkaiskolát. Hitelre többet egy gombot se! Akkor inkább nem lesz! Megtanultunk nemet mondani! Csakhogy itt nem álltunk meg! A nyakas magyarnak ennyi nem volt elég, tetézte a bajt, rátett még egy lapáttal! És ez az igazán nagy baj velünk!

Eljátszották a bizalmunkat. És itt, legalábbis a részünkről, vége a dalnak.

Ha a hagyomány állításának hinni szabad, a banki megtakarítások soha nem látott szintre emelkedtek: több, mint 7700 milliárd forintot tart a magyar lakosság különféle pénzintézeti betétekben. És ami a lényeg:

NEM FOGYASZT!

Nem azért, mert nem lenne miből! Nem azért, mert így tiltakozik! Na, jó, talán egy kicsit azért is. Hanem azért, mert bizalmatlan! Szárazon tartja a pénzügyi háborúk puskaporát, tartalékolja a mobilizálható, azonnal mozgósítható pénzeit, és:

NEM FOGYASZT!

Esze ágában sincs! Fokozott ütemben próbál szabadulni a financiális rabigából, vagyis törleszt. Ízelítőt kapott, milyen az, amikor nagyságoséknál maximum a zsellér sor(s)ig viheti. Köszöni szépen, Lúdas Matyitól már látta, hogyan kell ezt csinálni, mögtanulta a leckét, de tovább nem kér az uraság tanításából. Most mán kellőképpen kikupálódott, okult – igaz a maga baján, a maga kárán – és azt az egyetlen dolgot kezdte el megtenni, amit már régen meg kellett volna.

Ami a legnagyobb, kivédhetetlen csapást méri a kapitalizmusra, a fogyasztásra alapozott konzumidióta létezésre, hogy:

NEM FOGYASZT!

Egy, a féktelen, erőn felüli fogyasztásra alapozott világban ez végzetes lehet.

Túl jól sikerült a kifosztás, túllőttek a célon, érzik ezt most már ők is. Az inga talán most érte el a holtpontot, innen – egyre gyorsuló sebességgel – elindul visszafelé. Amikor ezeket a sorokat pötyögöm, a fülkeforradalmárok butapesti főhadiszállására bevonult a nép. Vagy legalábbis egy része. Az, amelyik minden valószínűség szerint nem rendelkezik a kellő tudással és ismeretanyaggal ahhoz, hogy észlelje, a Kft együttes „Bábu vagy, nem te lépsz, valaki irányít…” kezdetű számát tették fel nekik a lemezjátszóra.

A mézesmadzagok kora lejárt! Ne áldozzunk fel mindent könnyedén a kényelem oltárán! Tanuljunk meg lemondani és nemet mondani! A hazugságot pedig még idejében különböztessük meg az igazságtól! Ez különösen nagy fontossággal bír egy olyan országban, ahol hivatalosan is deklarálták, hogy igazságszolgáltatás nem, csak jogszolgáltatás létezik. Az is csak a kevés, kivételezett csókos számára – de ezt már csak én teszem hozzá.

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő