A fedő alatt is politika fortyog

Egyik pesti vasúti állomás közelében lévő külföldi érdekeltségű üzlet oldalában hetente árult szatyorból egy férfi. Koros, inas ember volt. Halkan ajánlgatta a teli kocsikat kitologatóknak árúját, de egy-két idős asszonyon kívül nemigen vásároltak tőle.

Következő héten vasalt terítőre rakosgatta a zöldségféléket és idény gyümölcsöket, oly finom, gondoskodó mozdulatokkal, hogy jó volt nézni.

Ám a fiatalabbak megmosolyogták az ágas-bogas fehér- és sárgarépákat, a különböző alakú, méretű paradicsomokat, paprikákat, uborkákat. Mindegyiken látszott, hogy hajnali szedésből pakolták a kosárba s illatuk elárulta, hogy magyar földből valók, nem egy-kétezer kilométer távolságból kerültek ide, mint az üzletből valók.

Délutánra elfáradt a férfi és egy nézelődőnek sírásba fúlt hangon ajánlotta háromszáz forintért az összes portékát, hogy ne cipelte vissza vonattal. Nem vette meg.

Sokáig nem árult senki az üzlet oldalában, mígnem idősebb asszony jelent meg az ismerős szatyorral. Csiga rágta saláta volt nála eladásra, amit szégyenkezve dugott el, amikor meglátta a hatalmas fejű, harsogó színűeket az üzletből kijövőknél. Közülük két fiatal ment oda és a tíz salátából ötöt megvásároltak. Közben hangosan azon tanakodtak, elég lesz-e vacsorára beleszámítva a nyulat és a tengeri malacot.

Az izgatott tanakodás odavonzotta az embereket az idős asszony köré. Akkorra kiderült, hogy az állatok csak rúgnak egy nagyot hátsólábukkal az idegen zöldségekre, míg a magyart azonnal elropogtatják.

– Mert az állatok nem hülyék, mint mi! Megérzik, tudják mi a jó, mit szabad megenni! – szólt közbe egy nagydarab férfi.

– Úgy ám! A ló sem iszik a vödréből, ha egy szalmaszál van benn! – replikázott egy másik férfi. – Mi bezzeg ezt a sok nyavalyás, mérgező adalékokkal dúsított, eltitkoltan génmódosított vacakokat esszük, amit az idegenek ránk sóznak, hogy még nagyobb hasznot vihessenek ki az országból. Adjon nekem is fejet öreganyám!

Ekkor egy fiatal nézelődő emelt colás üveget a szájához. – Ezt iszod, fiam? – kérdezte egy nő. – Ha már úgyis egész nap a számítógép előtt ültök, nézd már azt a kisfilmet, amiben 15 perc főzés után sűrű, gusztustalan, nyúlós massza lesz ebből az agyondicsért itókából. A jó ég tudja, miből készítik, úgy idd!

A fiatal elódalgott, a saláták megvásárlásra kerültek, az idős asszony fájós derekát ropogtatva ígérte meg, hogy rábeszéli férjét, hogy ismét jöjjön, immár nem hiába. Az öreg ugyanis úgy nekiszomorodott, hogy kívánkozik a „büdös Pestre”.

– Beszélje rá! – nógatta egy középkorú nő -, mert amit az üzletben drágán vásárolunk, tényleg nem jó. Hiába van rajta a magyar címke, nem az, csak a feleslegesen szentesített EU-előírásokat tartják be, miszerint például az Ukrajnából származó sárgarépát Romániában szortírozzák és nálunk kerül csomagolásra, akkor az utolsó mozzanat szerint itteni. Otthon viszont tisztításkor azonnal megfeketedik, hiába vágom le azt a részt, megint színesedik. A levesbe alig jut belőle. Bezzeg a maguk göcsörtöseinek íze is van.

– Hozza néném azt a jó, kis szöszös, recsegve törő, apró uborkájukat is! De jót ettem belőle, amikor az asszony vett magától. A németek meg egyék a magukét! Még hogy egyforma méretű legyen! Anno a Kádár testőrségénél volt előírás, hogy a legények minden mérete egyezzen. Érti, ugye néném? Mindenüké! – kacsintott az idős asszonyra búcsúzásként.

A tömeg elégedetten oszlott szét, az idős asszony maga elé sóhajtotta: – csak megjön az emberek esze! Majd lengedező, üres szatyorral a kezében indult az állomás felé, előre mosolyogva, hogy örül majd otthon a papa.

V.A.

Nemzeti InternetFigyelő