2011 az infláció éve

Manapság még a csapból is gazdasági hírek folynak, többnyire érthetetlen, egymásnak ellentmondó számokkal fűszerezve. Ami rögtön feltűnő az a médiák igyekezete, hogy az egyszerű ember semmit se hámozhasson ki a hírekből, nehogy megértse az érdemi összefüggéseket, nehogy láthatóvá váljék az a mérhetetlen kapkodás, amellyel arra érdemtelenek próbálják menteni a menthetőt.

Komolynak látszó emberek igyekeznek elterelni a közfigyelmet a gondok természetéről, azok valós nagyságáról és a várható következményekről. Azt próbálják sugallni, hogy a szorosabbra húzott belpolitikai gyeplő elengedhetetlen, a hangulatjavító álintézkedések,  és a felelősség áthárítása elegendő a válság kezeléséhez. Eközben a lényeg: Sorsunk irányítása teljes mértékben kicsúszott a kezünkből.

Az EU és az euró válsága, – várható összeomlása – ismét köpönyegforgatására kényszeríti az euroatlantista kormánypártokat, akik kétharmados parlamenti többségük birtokában, minden ellenállás nélkül törnek előre céljaik megvalósítása érdekében. Elképzelhetetlen mértékű – felülről vezényelt – átalakulás előtt áll a magyar társadalom. A példátlan állami beavatkozást pedig az a politikai pártszövetség vezényelni le, amelynek meghatározó szerepe van a mai áldatlan helyzet kialakulásában.

A végsőkig halogatott általános szerkezetátalakítás a lehető legrosszabb gazdasági és társadalmi környezetben következik be, olyan emberek irányítása alatt, akik gátlástalanul kiszolgálják az EU-t a NATO-t az IMF-et, azok, akik hitték, hogy nyugat-európai integráció és a globalizmus örökre bebetonozza őket a hatalomba. Ők a tökéletes végrehajtók, jóléti társadalmaknak  – a szocializmus, az államkapitalizmus – romeltakarítói, akik a felhalmozódott deficitet megfizettetik a megroggyant társadalom félrevezetett kisembereivel.

Mert mi is történt? A tömeggyilkos szocialista rendszerek, miután leszámoltak a nemzeti gondolat írmagjaival is, átalakultak államkapitalizmussá, majd „népjóléti beruházások” átmentésével – szociális háló, teljes foglalkoztatottság, nyugdíj, GYES, stb. – hitették el a fenntartható jólét demagógiáját.

A monopolkapitalizmus vetélkedve az államkapitalizmussal, kénytelen volt követni szociális versenyt, így mindkét fél „az éljen béke van” hangulat hadikonyháról a fegyverkezési verseny hadipénztárából tartotta fenn a látszatot. Csakhogy ennek vége.

1985-re a „szemben álló világhatalmak” illúziója megszűnt. Az Oroszok lefújták a sztálinizmust, a Kínaiak a maoizmust, az USA hatalma a dollár erejében és nem nemzettudatában rejlik. Az USA nemzeti fejlődése megrekedt, gyökerei bevándorló gyökerek, értékrendjük alapja az anyagi haszonszerzés, tehát az amerikai nemzet az európai értelmezésben nem létezik. Európában a történelmi nemzet spirituális egység, nem érdek, vagy értékközösség. A japánok soha nem adták fel nemzeti jövőképüket, ahogy a németek, és a franciák nem működnek együtt minden áron az EU-val. Miért? Mert létezni akarnak, mint nemzet. Ezért ha kell, még az Európa Uniót is átalakítják. Ezzel szemben mi a többre hivatott magyarok pedig éppen akkor mondunk szellemi csődöt, amikor az elmúlt hét évtized kamatos kamatait akarják bevasalni rajtunk.

Mi emeszpézve és fideszezve masíroztunk bele a válság kellős közepébe, ezen a síkon ütköztettük a vélt szocialista ideológiát a vélt nemzeti elkötelezettségel, miközben abban bíztunk, hogy semmi sem változik az (áldott) „átkos”- hoz képest. Látszik ez abból, hogy még mindig azokat a politikusokat futtatjuk akiknek célja nem a nemzetet szolgálata, még kevésbé az európai értékek megőrzése. Sokkal inkább a vissza nem fizetendő kölcsönök a globális lehúzás szakértői. Ők a pártpolitikai nemzettudat megteremtői, akik 1989-ben a soha meg nem épülő négyes metró szellemi magasságában fektették le az alapokat, és most, 2011-re a titokzokni magasságáig fejlődtek. Küzdeni, harcolni csak kevesen álltak ki ellenük közös érdekeink védelmében, így mára már nem lehetnek illúzióink.

Tekintsünk hát ki 2011-ben a világra, nézzük meg miért is vállalunk elviselhetetlen terheket, hogyan is áll a globális világrend szénája, milyen szándékok vezérlik, milyen gazdasági és pénzügyi lépéseket terveznek idén.

Annak ellenére, hogy a világ legnagyobb gazdaságai – papíron – idén is növekedtek, továbbra is egy globális válságperiódus kellős közepén járunk. A válság a társadalmakon belüli munkamegosztási rendszerek kimerülésére vezethető vissza, változást csak a nem fenntartható rendszerek megváltoztatása okozhat. Ezt a változást akár háborúk árán is ki fog kényszeríteni a válságfolyamat. A válságperiódusnak a leglátványosabb jelensége az eladósodás, a soha vissza nem fizetethető pénzügyi kötelezettségek óriási tömege. Az elmúlt két évben a pénzügyi politika az összeomlás szélére jutó nemzetközi pénzügyi rendszert fedezet nélküli pénz kibocsátásával igyekezett menteni.

Az USA pénzeszközeit kezelő magánbank a FED 2010. november 3-án bejelentette pénznyomtatási programjának részleteit. E szerint a 2300 milliárd dolláros mérlegfőösszeggel rendelkező pénzügyi hatóság 2011 júniusáig 600 milliárd dollár értékben vásárol amerikai állampapírokat. Ezzel a gazdaság növekedését és az általános árszínvonal csökkenését, (a pénzmennyiség csökkenéséből fakadó válság) kezelését kívánná orvosolni. A 600 milliárdos összeg bejelentését a világpiac megnyugtatását célozta, ugyanis a legfontosabb piaci szereplők 500 milliárdos  mesterséges beavatkozást igényelnek a mélyebb válság elkerülése végett.

Ezt nevezik QE2-nek, vagyis a quantitative easing (mennyiségi lazítás) második körének. E szerint a FED valós fedezet nélküli dollár nyomtatásával havi 75 milliárdnyi államkötvényt vásárol, továbbá a beruházásaik kamataiból vásárolnak még 300 milliárd dollárnyi államkötvényt 2011 közepéig. Az általános gazdasági összeomlás megakadályozására tehát továbbra is óriási mennyiségű fedezet nélküli pénz áramlik az USA gazdaságába mindaddig, ameddig nem lép fel drámai inflációs kockázat. Az USA tagállamok és önkormányzatok adósságválsága jelzi, hogy a bankrendszer hitelkínálata képtelen fenntartani egy növekedő gazdaság pénzügyi igényeit, a bankok már nem a beruházások élénkítésére koncentrálnak, hanem a kintlévő hitelek behajtására.

A QE2 program nem 600 milliárd dollárról szól, hanem arról, hogy a FED gátlástalanul kész bármennyi pénz nyomtatására. Ez a megoldás a megroppant bankrendszer folyamatos újratőkésítését célozza. E cél érdekében nullára redukálják a bankok kamatfizetési kötelezettségét, ezzel szemben fokozatosan emelik a kockázatmentes eszközök, értékpapírok hozamát. A bankhitelek elbizonytalanodtak, így a vállalatok készpénzállománya rekordszintre nőtt, és ez arra utal, hogy a beruházási aktivitás csökkenése, és ezzel a munkanélküliség nagyarányú növekedése nem a vállalatok pénzhiányának eredménye, hanem strukturális eredetű, amin a jelenlegi gazdaságpolitika, és pénzügyi beavatkozás nem lehet segít.

A dollár korlátlan nyomtatása tehát csak időhúzás, ami előbb vagy utóbb olyan inflációt okoz, amelyet a FED nem tud kezelni. A magas munkanélküliség, az alacsony termelékenység, és az eső ingatlanárak mindaddig fékezik az infláció elszabadulását, amíg a termelés, ezzel együtt a fogyasztás esik, de ezt nem lehet hosszú távon a jövőre kivetíteni. Valószínűbb, hogy a gazdasági visszaesés a nyersanyagárak olyan emelkedéséhez vezet, amelyet nem követ az értékesítési árak emelkedése.  Ez pedig tovább fokozza a válságot. Súlyosbítják a helyzetet a helyi adósságválságok hullámai, amelyeket a FED fedezet nélküli dollárjai sem tudnak kivédeni. A ketyegő gazdasági bomba megjósolható hatása miatt már sokan nem fogadják el a FED korlátlan bankóprés elméletét.

Európai Központi Bank, az ECB a folyamatos válságkezelés keretében szintén alkalmazza a bankóprést. Május óta vásárolja az euroövezet legkockázatosabb tagjainak államkötvényeit. Eddig – az óriási német tiltakozás ellenére – 70 milliárd eurót költött el erre, és kijelentette hogy a kötvényvásárlások a jövőben is folytatódni fognak.

Az Európai Központi Bank kötvényvásárlásainak célja, hogy fenntartsa a piacok bizalmát, miközben az európai kormányokra hárítják a válság megoldását. Ha újabb pénzügyi pánik robban ki kockázatosabb országok államkötvényeit tartó befektetők körében, akkor a ECB, vele együtt az euróövezet összeomlik. A pénzügyi kilábalás egyedül abban állhat, hogy az ECB hogyan reagál a QE2-vel együtt járó inflációra, másrészt vállalja-e az erős EU tagállamokat érintő gazdasági szigorítást. Ha vállalja, akkor az erős EU tagállamok ugyan túlélik, az eladósodott kisebbek – köztük Magyarország – államcsődbe kerülnek. Ha nem akkor is. A kisebb euró elszámolású tagállamok számára ekkor felvetődik az eurózóna elhagyása. A saját pénzhez, ekkor egy időben, több ország is visszatérne. A piacok nem reagálnának a változásokra pánikszerűen, a változás a betéteket nem érintené, a kamatoknak nem kellene szükségszerűen emelkedni, amennyiben nem emelik meg az árakat.

2011-ben kiderülhet, hogy a meglévő akadályok mellett keletkeznek-e újabb válsággócok, például hogyan alakul a spanyol gazdaság helyzete. Ha rosszul, akkor eddig nem is sejtetett változások következhetnek be az eurózóna életében. Az EU most Görögországot menti, mert a görögök harminc éve költenek többet, mint amennyit az ország helyzetéből megengedhetnének maguknak. Írországban hasonló történt azzal a különbséggel, hogy ott a bankok hatalmasra duzzasztották az ingatlanárakat és az Ir állam ebben támogatta őket. Először az ellenőrző mechanizmusok gyengítésével, később állami biztosítékok megadásával. Az eurózóna vezetői akkor viselkednének felelősségteljesen, ha a bankokra hagynák a keletkezett pénzügyi hiány kezelését, és nem pedig újabb és újabb pénzt termelnek úgy, hogy az ECB fedezetlen euróval államkötvényeket vásárol eladósodott EU tagállamaitól. Ez ugyanolyan felelőtlenség, mint amikor a többi ország átvállalja egyes országok adósságát, mert így ezek az országok is bajba kerülhetnek. Ilyen módon ugyan meg lehet menteni Görögországot, Írországot, talán Portugáliát is, de hogy ezt a módszert alkalmazzák Spanyolország megmentésére is az hazárdjáték az euróval. A legnagyobb falat Olaszország „megmentése”, amelynek adóssága pont kétszer akkora, mint a görögöké, íreké, portugáloké és spanyoloké – összesen.

Nézzünk át Ázsiába, hiszen sokan azt gondolják ott minden rendben, a hírekben növekvő gazdaságot, – Kínában ugrásszerű fejlődésről hallunk. Ázsiában a Bank of Japan egyenlőre féken tartja az inflációt, tartózkodik a fedezet nélküli pénznyomtatástól még akkor is, ha mindenki ezt követeli tőle. Japán már alkalmazza az ottani „mennyiségi lazítás” programot, amelynek keretében a jegybank 10.000 milliárd jen értékben vásárol különféle értékpapírokat, állampapírokat, vállalati kötvényeket, fontosabb japán részvényeket, és ingatlanalapokat. Közben a fogyasztói árak 2009 januárja óta folyamatosan csökkennek, azaz jelentősen erősödött a defláció, ami talán károsabb a gazdaságra mint az infláció. A világgazdaság újabb válsága esetén Japánban szinte biztosan kialakul egy drámai inflációs spirál, amellyel az adósságot a japán háztartásokra terhelnék. Ha gyökeresen változik az eddigi pénzügyi politika, akkor a kormány hozzá nyúl a jegybanktörvényhez és szintén, pénznyomtatással segít költségvetési gondjain. Ebben az esetben a nemzetközi gazdasági és politikai akarat fogja meghatározni a Japán gazdaságot.

És Kína hogyan éli át a válságot? Az a Kína, amelybe a világgazdaság az utolsó reményét fekteti! A kínai központi bank állami intézmény, így Kína mára már régen belekezdett az inflációs politikájába. Kína gazdasági titka, hogy exportja versenyképességét támogatva alulértékeli jüant a dollárhoz képest. Kínában a pénzügyi beavatkozást eleve a hitelezést segítő bankópréssel oldották meg. Ez a politika a válság idején működésbe hozta azokat a gazdasági területeket, amelyek a kedvezőtlen világgazdasági környezetben egyébként kihasználatlanok maradtak volna.

Kínában a hitelpénzre épülő belső piaci beruházások és az alulértékelt jüannal megtámogatott export volt a gazdaság motorja, a másik „gazdasági titok” az, hogy a kínai gazdaságpolitikának csak belpolitikai követelményeknek kell megfelelnie, és ez a diktatúra miatt kevésbé kockázatos, mint a demokráciában. A Kínai politika csak olyan kérdésekre fókuszál, amelyek közvetlenül érintik a lakosság szociális helyzetét, hiszen kudarc esetén az egész politikai berendezkedés összeomlik. Ennek ellenére a kínai pénznyomtatási program mára inflációt generált, ami általánosan 5,1 % körül jár, de az alapvető cikkek ára 12%-al emelkedett egy év alatt, nem csoda, hogy a lakossági elégedetlenebb mint valaha.

A kínai pénzügyi politika legfontosabb kockázata a mesterségesen túlértékelt ingatlanpiac, amely vissza nem fizethető hitelállományt hozott létre. Az elszabaduló inflációt Kínának úgy kell megfékezni, hogy közben meg kell akadályozni az ingatlanok az árának csökkenését.

A fentiekből láthatjuk a világszintű gazdasági problémákat, amelyeknek a magyar gazdaságra gyakorolt hatása meghatározó. Kérdezhetjük önmagunktól: Tudunk-e saját erőnkből talpra állni ebből a pokoli kátyúból? A válasz: Igen. De csak az erős Magyar Nemzet erős akaratával. …Most vajon hol tartunk?

Tatár József

Rendszerváltó Fórum

Nemzeti InternetFigyelő